Nincs mentség

Európa legyengült ellenállóképességét kikezdte a keletről behurcolt fertőzés. Az osztrák újfasiszták és a szélső-populista cseh agrármilliárdos Orbán Viktor markába csaptak. A tengerparti országok radikálisai pedig jobban félnek a bevándorlóktól, mint az oroszoktól, ezért összebútorozkodnak a közép-kelet-európai kollégákkal. Tulajdonképpen csak követik a Kreml Ötödik hadoszlopaként működő egykori nyugati kommunista pártok példáját. Putyin legjobb európai tanítványa kiszabadult abból a politikai karanténból, amelybe az orosz és kínai imperializmus céljainak leplezetlen szolgálatáért került.

Magyar és az ország

„Az abszolút rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de ígér rendet, nyugalmat, s mindenek fölött anyagi jólétet. A mint azonban kénytelen bevallani, hogy ígéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az elvesztett szabadság iránti sovárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet sem volt képes megfizetni.” Deák Ferenc szavai ismét beigazolódnak.

Magyarázat majdnem mindenre

A zöldek állításait előbb kétségbe vonták: nincs tudományos alapja, állították a tudósok. A haladás és a jólét ellenségei, jelentették ki a politikusok. Csak elterelik a figyelmet a társadalom igazi problémáiról, dühöngtek a baloldalon. A nép pedig kinevette őket a bolondériáikkal együtt.

Később bebizonyosodott, hogy a természeti rendszerek összeomlása a környezetvédők vészjelzéseinél is gyorsabb ütemben zajlik. Ekkor már csak a következtetéseiket utasították el: gyökeres változás helyett fenntartható fejlődésről beszéltek (megkerülve a kérdést, hogy fejlődés-e egyáltalán, amitől szenvedünk, és hogy fenn akarjuk-e tartani); a rugalmas, mély és egyre mélyebb alkalmazkodásról rendeztek konferenciákat, mintha egy katasztrófához alkalmazkodni kellene, s nem tenni ellene. De már nincs mit tenni, elkéstünk a beavatkozással, jelentették ki a tudósok ugyanolyan kérlelhetetlenséggel, mint az ellenkezőjét tíz évvel azelőtt.

Európai Unió – a következő húsz év

A magyar kormány, amely eddig támogatta az Európai Parlament által elfogadott természet-helyreállítási rendeletet, most, a miniszterek tanácsában esedékes szavazás előtt váratlanul átállt az ellenzők oldalára, ezzel megbuktatva a több éves munkával kialakított tervezetet. Ismét bebizonyosodott, hogy a parlamenti demokráciából odahaza is csúfot űző Orbán-rezsim tehertétel az unió számára. A magyarokat kiszámíthatatlan viselkedésük, kicsinyes intrikáik, a közös európai célok iránt tanúsított nyílt ellenszenvük alkalmatlanná teszi a kontinentális együttműködés csikorgó gépezetének működtetésére. (Ne tessék tiltakozni, amiért „a magyarokat” emlegetem. Kívülről csak annyi látszik, hogy az ország ötödszörre is nagy többséggel szavazott bizalmat ennek a kormánynak.)

Teljesen mindegy, hogy a váratlan pálfordulás mögött mi áll, bosszúból blokkoljuk az uniós döntési mechanizmusok működését, vagy Orbánnak eszébe jutott néhány újabb természetromboló beruházás, amelynek kivitelezését nehezítené ez a rendelet, esetleg a természetvédő többséggel szemben kisebbségbe szorult néppárti frakciónak tett szívességet valami hoci-nesze alapon. Annyi bizonyos, hogy nyíltan be nem vallható érdekek szolgálatában egy létfontosságú ügyben tettünk ismét keresztbe a közös elhatározásnak.

A Fidesz Bős–Nagymarosa

Dagad az akkugyárak botránya. Hetente újabb települések lakói értesülnek arról, hogy a kormány anélkül, hogy megkérdezte volna őket, földjüket, vizeiket, levegőjüket eladta, és rövidesen külföldi, többnyire kínai cégek építenek gyárat a szomszédságukban akkumulátorok előállítása vagy bontása céljából. Így válik belőlünk „akkumulátor-nagyhatalom” – ami körülbelül úgy hangzik, mintha a Fülöp-szigetek azzal kérkedne, hogy bérrabszolga-kibocsátó nagyhatalommá lett, vagy Egyiptom a digitális hulladék szétválogatása terén kivívott nagyhatalmi státuszával dicsekedne.

A magyar gazdaságpolitikában jelenleg az akkubiznisz a fő csapásirány: csapásnak méretes, üzletnek siralmas, bölcs vezetőinknek azonban semmi jobb nem jutott az eszébe. Talán azt remélték, hogy ezzel egyszerre tehetnek szívességet európai és ázsiai üzletbarátaiknak – még egyszer és utoljára, ahogyan elnézem kétfelé szakadó világunkat.

Ez a meccs vesztésre áll

Még mindig a filmek. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttam őket: öt film következik a látottak közül, vagyis inkább egy ötrészes sorozat, bár a kínai, orosz, brazil, ecuadori és francia alkotók nem gondolhattak erre. Csak az én fejemben forog azóta úgy, mintha egymás folytatásai lennének. Ha összerakom az öt történetet, körbeéri a Földet.

Kiáltvány

Átléphetjük-e a valóság megismerésének útjában álló legfőbb akadályt: a saját árnyékunkat? A dokumentumfilm-műfaj történetét végigkíséri a valóság közvetlen megragadásának igénye, vagy ha úgy tetszik, a számvetés ennek a törekvésnek a lehetetlenségével. Mert amiről azt állítom, hogy a saját két szememmel láttam, abból is annyit tudok csak felfogni, amennyit a saját érzékenységem vagy érzéketlenségem, érdeklődésem és érdekeltségem látni enged. Ahány világnézet, annyi világ: mindenütt magyarázunk, állítja az antropológus, Clifford Geertz Az értelmezés hatalma című könyvében. „S ami még rosszabb – írja –, magyarázatokat magyarázunk”, mert a másik ember világáról is csak az ő jelzéseiből értesülünk. És itt elsősorban ne a szavaira gondoljunk: a viselkedése, az öltözéke, minden cselekedete jelzés, üzenet, szándékos vagy önkéntelen, félrevezető vagy őszinte kísérlet az önértelmezésre.

Választások éve

A szövetséges hatalmak tankjai Berlinhez közeledtek, amikor a német nép egy jelentős része még hitt a végső győzelemben, amit a Führer megígért. Ötvenhat novemberében a Vörös Hadsereg katonái egy fasiszta lázadást leverni jöttek Budapestre. Miért kételkedtek volna feljebbvalóik szavában, amelyet az összes (számukra hozzáférhető) hírforrás megerősített? Gondoljunk rájuk is némi megértéssel, amikor Orbán-hitű polgártársainkkal arról beszélgetünk, miképpen fogja a magyar miniszterelnök rövidesen átvenni Európa vezetését. Esetleg gondoljunk azokra az oroszokra, akik ma, a százezrek életét követelő háború második esztendejében még mindig egyetértenek Ukrajna lerohanásával (vagy egy névtelen kérdőíven sem merik bevallani ennek az ellenkezőjét).

Miért ne hinnének pont ők, Orbanisztán hű alattvalói, annak a véleménynek, amely minden bérelhető médiafelületen megjelenik és minden bérelhető tollból szivárog, hogy Európát a szuperállamtól, a migránsoktól, a pedofíliától, a kiskorúakra leselkedő nemváltó műtétektől és a háborútól csakis Orbán Viktor védheti meg?

Scroll to top