Mi akar lenni ez már megint? Uralkodó eszmék – ugyan már! Mikor uralkodtak itt az eszmék? Mostanában nem, erre mérget vehetsz! – gondolják sokan, de nincs igazuk. Minden tartós uralom elvekre, hiedelmekre, előítéletekre hivatkozva követel engedelmességet az alattvalóktól, az európai kultúrkörben legalábbis. Tudtommal ez az egyetlen civilizáció, amelyben a hatalom igazolásra, éspedig észszerű vagy annak látszó érvekre szorul. Nem érheti be a puszta erőfölénnyel, és egy ideje már nem hivatkozhat minden további nélkül az uralkodó vagy őseinek tekintélyére sem. A társadalmi rend szakrális eredetébe vetett hitet errefelé már vagy háromezer éve megkérdőjelezték Izrael túlbuzgó prófétái, akik a felkent uralkodó bűneiről prédikáltak a népnek. Ezt a különös szokást a keresztény egyház örökítette át a középkori Európa számára, ahol a lelkek felett az egyház, a testek felett a világi hatalom uralkodott. Elhúzódó háborúskodásaik és vetélkedésük állította a középpontba az uralom legitimitásának kérdését, amelyre az újkori monarchiákban a jogászok különféle válaszokat dolgoztak ki: ebből lett a jogállam.
A felvilágosodás korában azután új trónkövetelő jelent meg: a nép. Akik hatalmukat a néptől eredeztették (ez a fikció semmivel sem rosszabb, mint ha valaki azzal igazolja hatalmi ambícióit, hogy Szent Lajos király véréből származik vagy a honfoglaló vezérektől), az uralkodó elvek merőben új készletét igyekeztek meghonosítani. A népfelség alapja, hogy minden ember szabadnak születik, bárki mással egyenlő jogokat élvez és testvére embertársainak. Akadtak ugyan, akik ezt kétségbe vonták, mondván, hogy az ember kis szaros vakarcsnak születik, olyan jogokat élvez, amilyeneket a közösség elismer, és embertársai többségével nem szívesen tartaná a rokonságot, de ez mit sem változtatott azon, hogy a felvilágosodás korától örökölt hármas jelszó kiválóan megfelelt a modern, polgári társadalom céljainak, s így érvényben maradt. Szabadság, egyenlőség, testvériség – a nyugati civilizációban azóta ezek az uralkodó eszmék.
A haladás elkötelezett hívei közül tudtommal Eötvös József volt az első, aki A tizenkilencedik század uralkodó eszméi és hatásuk az álladalomra című kétkötetes művében felhívta a figyelmet arra, hogy a három nemes eszme ellentmond egymásnak, megvalósításuk, ha komolyan vesszük őket, katasztrofális következményekkel járna.
Az egymással egyenlőképpen szabad emberek társadalmára Eötvös szerint háromféle végzet leselkedik. Amennyiben mind egyenlő jogon vesznek részt a közhatalom gyakorlásában, abból a legförtelmesebb zsarnokság, a többség zsarnoksága származik, rendszerint a többségtől nyert felhatalmazásra hivatkozó zsarnokok uralma (lévén, hogy a többséget mindig a könnyen befolyásolható, tudatlan és elégedetlen, szomszédaikra irigy emberek alkotják). Feltalálta a populizmust, Orbán Viktorral és Donald Trumppal a hatalom csúcsán.
Ha a szabadságot részesítik előnyben, akkor pedig hamarosan kezelhetetlen vagyoni különbségek keletkeznek az egymással versengő egyének között, amiből egyenesen következik, hogy a nagyon gazdagok fognak uralkodni a többiek felett. Feltalálta a szabadkereskedelminek csúfolt világrendet (amely már régen nem kereskedelmi és semmi esetre sem szabad, hanem kikényszerített), multikkal és techgurukkal, elérhetetlen távolságban a többiek felett.
Van még egy harmadik lehetőség is, írja Eötvös: ha mindenkit megfosztunk a magántulajdonától. Akkor büntetlenül lehetnének egyszerre egyenlőek és szabadok, de erre gondolni sem szeretne, mert elviselhetetlen terror nélkül ez nem fog menni, akkor pedig mi lesz a szabadsággal. Megjósolta a bolsevizmust, alig egy évvel azután, hogy kortársa, Marx közzétette az ő híres kommunista kiáltványát. Az utóbbit sajnos lényegesen többen olvasták, mint a levert forradalom után nemzete végzetén merengő müncheni magyar emigránst.
De ez még nem minden, folytatja Eötvös – kissé leegyszerűsítem a gondolatmenetét –, mert ha ehhez még a nemzetiségként értett testvériség divatos eszméjét is hozzávesszük, akkor kő kövön nem marad a létező államokból. Azért nem marad, mert talán egy sem akad közöttük, amelynek polgárai egyetlen nemzet gyermekei lennének. Ha ezek most mind külön nemzetállamot akarnak maguknak kivívni, ezzel felrobbantanák a status quót. A képtelen törekvés, az egymással osztozkodó nemzetek gyűlölködése vérbe borítaná Európát. Igaza lett: feltalálta az első és a második világháborút. (Felkészül: a harmadik.)
Eötvös nem áll egyedül kortársai között: a szabadságharc bukása után az ötvenes évek nagy magyar gondolkodói szinte kivétel nélkül hasonló balsejtelmekkel küzdenek: Széchenyi és Vörösmarty elborult elmével, a nemzet illúzióival kíméletlenül leszámoló Kemény Zsigmond a Forradalom után című röpirat lapjain, majd nemsokára Madách Imre Az ember tragédiájában: „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen, / Vagy mint malomnak barma holtra fárad, / S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?”
A politikai eszmékben gazdag európai emberiség fénykora a reneszánsztól a tizenkilencedik század végéig tartott, és 1914 június 28-án ért véget. Érdekes, hogy nem vettük észre: azóta nem születnek gyökeresen új politikai eszmék. Jobb híján a régiekből gazdálkodunk: a tizenkilencedik század uralkodó eszméi gyakorolnak ránk döntő befolyást ma is, a huszonegyedik századi álladalomra. Nem az a baj velük, hogy lejárt a szavatosságuk, hanem az, hogy kétszáz éven keresztül lehetőleg egymás rovására próbáltuk őket érvényesíteni, s ez a következetesség bizonyult végzetesnek. Az egyéni önzés korlátlanságával összetévesztett szabadság-elv, a szocialista állam alattvalóinak szigorúan ellenőrzött egyenlősége, a nemzet, faj vagy társadalmi osztály kényszerközösségétől megkövetelt testvériség jegyében fellépő társadalmi kísérletek közül egyik elviselhetetlenebb volt, mint a másik. Mindhárom alapeszme súlyosan kompromittálódott eközben, kudarcuk pedig jóvátehetetlenül lejáratta az elvi alapokon űzött politikát magát. A közpolitika színvonalának drámai hanyatlása szerintem nem utolsósorban ennek köszönhető. Hogy eltűntek az államférfiak, és a helyükbe a politikai üzletágba busás megtérülés reményében fektető vállalkozók léptek.
Eötvös József talán csak arra nem figyelt fel annak idején, hogy a három modern vezéreszme következményeinek egymást kizáró, egymástól gyökeresen elütő logikája nem azt követeli, hogy válasszunk közülük, hanem esetleg ennek éppen az ellenkezőjét. A tizenkilencedik századi gondolkodón persze nem kérhetjük számon a rendszerszemléletet, mai utódain annál inkább. Nekünk már illik tudomásul venni, hogy az olyan komplex rendszerek fennmaradása, mint egy élőlény vagy egy társadalom, éppen azon múlik, hogy egyszerre több szabályozó alrendszer gondoskodik kiegyensúlyozott működésükről. Ha például az idegrendszer, a vérkeringés vagy a testhőmérséklet szabályozásáért felelős funkciók bármelyikét kiiktatnánk, a szervezet elpusztulna. Ugyanígy, ha a piaci alku spontaneitása, a bürokratikus igazgatás kiszámítható szabálykövetése és a közösség tagjaitól elvárható önkéntes kölcsönös segítség közül csak egy is hiányzik, a modern polgári társadalom összeomlik.
Össze is omlott: mind a három hiányzik. A villamosok ettől még persze járnak, az árak változatlanul ingadoznak, és az emberek hol utálják, hol meg szeretik egymást. Gazdálkodásunk azonban már régen nem egyéb, mint a jövő felélése: az erőforrásokkal való esztelen pazarlás. Az államot – a nemzetek feletti hálózatokkal és szervezetekkel együtt – az egymással összefonódott vagyoni, közjogi és tudáshatalom kiváltságos birtokosai uralják. Uralmuk kikezdhetetlennek tűnik, a demokratikus felhatalmazás alig több puszta formaságnál. Az egyéni kezdeményezés szabadsága a legszűkebb térre szorult vissza, de a bürokrácia sem működhet észszerűen: a nyers erőviszonyok kiszolgálására kényszerül.
Közösségek pedig nincsenek. Mert közösséget csak az együttműködés, együttműködést csak a közös cselekvés értelmébe vetett bizalom teremt. Akik úgy tudják, hogy a saját sorsukról szóló döntések befolyásolására nem képesek, sőt, abban nem is illetékesek, akik tudásukat az internetről letöltik (mint egy jogerős börtönbüntetést), akiket a mesterséges intelligencia felment a gondolkodás és az ezzel járó felelősség alól, azoknak egy idő után nem lesz közös sorsuk, tehát nem is lesz miért összefogniuk. Nem lesznek többé közösség a szó eredeti, politikai értelmében (polisz: a jó élet közössége). Mi magyarok ezen az úton már igen messzire jutottunk.
Van-e még visszaút? A jogállam helyreállítását, az egyéni vállalkozás szabadságának helyreállítását csak a szétvert és szétesett harmadik alrendszer: a közösségi szolidaritás ereje lenne képes kivívni. Ezt azonban akadályozza a ránk kényszerített kényszerközösségekben szerzett negatív tapasztalat, valamint a közös érdekérvényesítés történelmi kudarcainak belénk ivódott emlékezete. Más választásunk azonban nincs: ezzel kellene próbálkoznunk ismét, annyi balszerencse közt s oly sok viszály után (előtt).
Ha a civil társadalom nem képes a kezébe venni sorsának alakítását, akkor nagyjából mindegy, hogy kinek-minek a képviselői foglalnak majd helyet a parlamentben. A következő hónapokban tehát a közélet színpadán meg kell jelennie azoknak, akik már megszokták, hogy a nézőtérről követik, ha ugyan követik az eseményeket. Hiszen oda szól a jegyük.
Megjelent a Magyar Hang 2025/42. számában október 17-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/az-uralkodo-eszmek-rovid-visszatekintes-mielott-a-tortenet-veget-erne-181655