Ennyi maradt hát a NER-ből: egy nemlétező ember egy nemlétező háborús fenyegetés elleni összefogásra buzdít. Az óriásplakátokon egy röhejesen filmsztárrá retusált és vagy másfél évtizeddel megfiatalított Orbán Viktor tekint a vérzivataros magyar jövőbe. Ez a jövő azonban elmúlt: ellopódott. A Fidesz választási győzelmében már csak Mr. Vance, az Egyesült Államok alelnöke bízik, ő azonban az ufók létezését is valószínűnek tartja.
Egyéb üzenet újabban nem érkezett a Karmelitából. Az ellenfél gyalázása nem üzenet. Európa vezetőinek, a négy éve hősiesen küzdő Ukrajna elnökének odamontírozása Magyar Péter képmása mellé az elfogulatlan szemlélőnek legfeljebb azt juttatja az eszébe, hogy az ellenzék vezére mennyivel különb társaságba került, mint a kétes hírű szélsőjobboldali politikusokkal fényképezkedő, Putyinhoz rohangáló magyar miniszterelnök.
A választások sorsa azonban nem a plakátháborúban dől el. Négy évvel az utolsó megsemmisítő – az óellenzéket megsemmisítő – kétharmad után, egy héttel a választások előtt (amikor e sorokat írom) ki merem-e jelenteni, hogy az Orbán-rendszernek vége van? Igen, a rendszernek eredeti formájában már rég vége van, az elmúlt években egy kényszerpályára sodródott politikust figyelhettünk, amint próbálja kicselezni végzetét. És mégsem, azt azért nem állítanám, hogy ne lenne képes a végeredményen változtatni a pénzzel-zsarolással szerzett szavazatok sokasága vagy a határon túli magyar szervezetek átláthatatlan működése. Nem valószínű, de nem kizárt. (Mikor az általános választójog kérdése először felmerült, egy ősz táblabíró a megyegyűlésen így hitetlenkedett: „Lehetetlen az! Nincs a világon annyi pálinka…” A szegény és tudatlan emberek megvesztegetésének tudománya azóta szédületes fejlődésen ment keresztül, nem ismer lehetetlent.) De mégis inkább igen: a szétrabolt, elárult, lehallgatott, becsapott országnak, úgy látszik, végül mégiscsak elege lett, és az utolsó pillanatban megpróbál visszafordulni az útról, amelyen Európából kifelé vonszolták vezetői. (Csakhogy pont ebben bíztunk már négy esztendeje is.)
Még pár nap, és amit most leírok, alaptalanul derűlátónak vagy szégyenletesen kishitűnek minősül majd, mindenképpen túlhaladottá válik.
Beszéljünk inkább arról, ami az után következik, amikor a szavazatokat összeszámolták, a győztes diadalünnepet ült, a vesztes csalást kiáltott és a nép kijózanodott. Egymást gyanakodva méregető szeretett honfitársaim: mi továbbra is itt maradunk. Maradunk többség és kisebbség, elégedettek és felháborodottak, kárvallottak és kedvezményezettek, túlélésre játszók és kiskaput keresők. Mi lesz velünk?
Három előre teljességgel megjósolhatatlan tényező teszi a szokásosnál is bizonytalanabbá a közeljövő kilátásait: a kormány magatartása, az ellenzéké és a népé. Normális körülmények között ilyenkor már mind a háromról tudnunk kellene valamit. Most azonban a körülmények nem normálisak.
Először, ami a Tisza Pártot illeti, ha a Fideszt le tudja győzni, ezzel betöltötte küldetését, és Magyar Péter örökre beírta nevét a magyar történelembe. Mindennek semmi köze ahhoz, hogy ő és társai milyen kormányzásra készülnek. Lehet, hogy még maguk sem tudják. Annyi bizonyos, hogy a remélhetőleg hamarosan felálló kormány tagjai egy évvel ezelőtt egymást sem ismerték. A választási kampányban nem lett volna bölcs dolog az országot megosztó kényes kérdésekkel, súlyos dilemmákkal előhozakodniuk. A kormányzás sikere vagy kudarca ellenben épp ezeknek a kezelésén múlik. A Tisza Pártnak politikai előzménye nem volt, képviselőinek és szakpolitikusainak előélete ahányan vannak, annyiféle. Amikor rájuk szavazunk, ettől függetlenül szavazunk nekik bizalmat, ez remélem világos.
Másodszor: ellenzékük, az eddigi kormányzó erő az első pillanattól kezdve teljes erejéből fog dolgozni 2030-as visszatérésén. Az esélyeik kitűnőek. Négy kormányzati cikluson keresztül módszeresen építették ki birodalmukat, amelyben minden vagyon, minden információ és minden állás felett közvetlenül Orbán Viktor rendelkezik. Nem tudhatjuk azonban, hogy a vak parancsteljesítésre idomított apparátus, valamint üzletfeleik, strómanjaik és uralmuk haszonélvezői kitartanak-e vezérük mellett akkor is, ha ehhez többé nem fűződik közvetlen érdekük és annak zsarolási potenciálja is lecsökken.
Bármire készüljön Magyar Péter és az ő tanácsadói (vajon kiknek a tanácsára hallgat?), a következő évek nagy kérdése mindenképpen az lesz, hogy képesek-e keresztülvinni szándékaikat és ehhez mekkora mozgástérrel rendelkeznek majd. A korábban kétharmados többséggel kinevezett közjogi méltóságok és állami vezetők együttműködése valószínűtlen. Elmozdításuk azonban egyszerű többséggel ugyanolyan polgárháború-közeli helyzetet teremthet, mint az, ha a helyükön maradnak és az új kormány minden intézkedését akadályozzák. (Amit erről gondolok, Kétharmados törvények címmel négy héttel ezelőtt megírtam e hasábokon.) Ennél már csak egy rosszabb forgatókönyv létezik, ha az államapparátustól az üzleti világig mindenütt jelenlevő Fidesz-maffia bénító befolyása Magyar Pétert olyan kompromisszumokra kényszeríti, mint amilyenek eddig minden kormányváltást kísértek, és az elkövetett bűnök számonkérése ezúttal is elmarad. Félreértés ne essék: nem morális kérdés a mélyállam túlélése, bár ennél mélyebbre állam nemigen süllyedhet. Arról van szó, hogy ezekkel az emberekkel és intézményekkel, a széthordott nemzeti vagyon visszaszerzése nélkül az ország működőképessége nem állítható helyre.
Tehát akár leszámolni, akár kiegyezni próbál az új kormány halálos ellenfelével, mindenképpen súlyos kockázatot vállal. Helyzetét ettől függetlenül is sebezhetővé teszi a nemzetgazdaság siralmas állapota, az összeomlás határán egyensúlyozó közszolgáltatások, kedvezőtlen nemzetközi megítélésünk és a hatalmasra duzzadt államadósság. Külföldi partnerei és hazai választói egyaránt határozott intézkedéseket sürgetnek majd, elhibázott lépéseit pedig türelmetlenül büntetik. Ha a Magyar Péter fellépéséhez fűzött vérmes remények nem teljesülnek, az ismeretlenségből előbukkant vezér népszerűsége ugyanolyan gyorsan olvadhat el, ahogyan keletkezett. A személye körül támadt alkalmi többség ebben az esetben különféle célok és ambíciók mentén szerveződő kis frakciókra bomlik, és kormánya az Antall-kormány sorsára juthat, amelyet előrelátó vezetője méltán nevezett kamikaze-kormánynak.
És itt érkeztünk a harmadik ismeretlen változóhoz, melyen a bonyolult egyenlet megoldása múlhat. Nézz a tükörbe, nyájas olvasó és szorozd be néhány millióval. Te mire készülsz?
A hatalomért folyó küzdelem, ne is reménykedj, nem ér véget vasárnap, éppen csak elkezdődik és a kimenetele még sokáig kétséges marad. Ez a bizonytalan, átmeneti időszak sokféle veszéllyel jár, de legalább annyi lehetőséget is tartogat. A rendkívüli állapot, amelyben már jó tíz éve élünk, véget ér. Ezt az alkalmat akár arra is használhatnánk, hogy rendes állapotokat teremtsünk. Végre nem kell és egy darabig nem is lesz kitől engedélyt kérnünk ahhoz, hogy munkánkat a cégnél, a hivatalban, az iskolában vagy a kórházban a legjobb tudásunk szerint végezzük, csak úgy, a magunk szakállára. Nem mondom, jár majd az ex lex állapot némi zűrzavarral, mert a jó törvényekre még várni kell, de már az is nagy dolog, ha a rossz törvényeket nem muszáj végrehajtanunk, mert egyelőre nem akad, aki ezeket számonkérje rajtunk.
Az önkormányzatok különösen kedvező helyzetbe kerülnek: egy darabig egyedül az ő legitimitásuk lesz megkérdőjelezhetetlen. A központi hatalom is rászorul az együttműködésükre és végre nem megfordítva történik. Most kell a civileknek észnél lenniük, hogy a testületek és polgármesterek éljenek ezzel a lehetőséggel s ne visszaéljenek. A helyi politikának hirtelen megnő a tétje: éppen azért, mert ott hivatalosan semmi sem változik. Ha lesz hozzá merszük, a települések visszaperelhetik az államtól elvesztett jogosítványaikat és forrásaikat, az ezzel járó felelősséggel együtt.
Vigyázat, rövidesen kiderül, hogy Magyarországnak polgárai vannak-e, vagy csak lakói. Én erre az eredményre várok, bevallom, nyugtalanul. Ha nem a híreket lesnénk kiguvadt szemekkel a képernyő előtt, hanem nekilátnánk, hogy ezt a gyönyörű országot kiganézzuk, ha végre tényleg elhinnénk, hogy a miénk s nem másoktól várnánk, hogy úgy legyen, ahogyan mi gondoljuk, a közös munka talán összehozná az embereket. Mert nem igaz, hogy szereti a hazáját, aki a honfitársait gyűlöli. Mostani állapotában, valljuk be, nincs is mit szeretni rajta. „Magyarország csak a jövőben lesz talán szeretetre méltó. Muszájból szeretem, mert hogy én is egyike vagyok ezeknek a szalonnapusztítóknak”, írta naplójába Széchenyi István, majd kétszáz esztendővel ezelőtt.
Megjelent a Magyar Hang 2026/15. számában április 10-én.