Ha már ott áll a Széll Kálmán tér fölött a csilliárdokért felújított és jobb híján Pénzmúzeumként hasznosított egykori Postapalota, ott rendezhetnénk be a soron következő rendszerváltás után Az Eltapsolt Közpénz Múzeumát, a Terror Házának mai megfelelőjét. Hogyan lopta el az országot, miképpen tette tönkre gazdaságát a mostani kurzus – másfél évtized rablógazdálkodásának döbbenetes dokumentumait mutogathatnák ott a látogatóknak. A közgazdászok úgyis adósaink maradtak ezzel. Azt gondolhatták, hogy Orbánék úgynevezett gazdaságpolitikájának mozgatórugói nem közgazdasági természetűek, és tudományuk nyelvén alig értelmezhetők.
De létezik-e egyáltalán a gazdaság mint elkülönülő rendszer? Vagy inkább a szereplők közötti erőviszonyok, a politikai akarat, a természeti adottságok, a hagyomány és a rendelkezésre álló műszaki tudás határozza meg egy-egy társadalom gazdálkodását? Mindez kifejezhető ugyan közgazdasági terminusokban mint költség és haszon, kereslet és kínálat, hatékonyság és teljesítmény, de a szegényes és túlontúl absztrakt fogalomkészlet nem könnyíti, gyakran megnehezíti a valóságban zajló folyamatok megértését. A közgazdászok erre azt válaszolnák, hogy egy külső befolyástól mentes szituációban a szereplők viselkedését igenis a piaci verseny általuk megfigyelt törvényszerűségei szabályozzák. Ezt bátran rájuk is hagyhatjuk, amióta Polányi Károly bebizonyította, hogy efféle, tisztán önszabályozó piac a tankönyvi példákon kívül sehol sem létezett.
Mindezt mentségül bocsátom előre, amiért az alábbiakban laikusként teszek észrevételeket nemzetgazdaságunk betegségeiről. Nem a tudós doktorok munkájába kontárkodom – elnézést kérek, a beteg hozzátartozója vagyok.
A NER azért az elképzelhető legrosszabb gazdasági rendszer, mert sem az állami újraelosztás tisztviselőit terhelő felelősség és nyilvános elszámoltatás nem érvényesül benne, sem a piaci szereplőket ösztönző teljesítménykényszer. Az új párthűbéri berendezkedés lényege, hogy a nemzeti vagyon meghatározó része felett kizárólagos jogon a kormányfő rendelkezik, anélkül, hogy kezét megkötnék az állam törvényei (vagy akár a pártfegyelem). Ehhez a vagyonnak az általa kinevezett, bármikor leváltható névleges tulajdonosok birtokába kellett kerülnie, így az a továbbiakban nem viselkedik sem állami, sem magántulajdonként.
De hogyan működik? A rendszer kieszelőjének – vélhetőleg Matolcsy Györgynek – jár a Nobel-díj. Nem éppen a közgazdasági, de a fizikai mindenesetre: amit az örökmozgó feltalálója kaphat. A találmány, a pénzügyi perpetuum mobile nagyjából így működik: az állam, nem kímélve a költségvetés forrásait, zsákkal önti a pénzt a kizárólag e célra létrehozott „megbízható” cégekbe és társaságokba. Ezek egyetlen feladata, hogy brutálisan túlárazott ajánlataikkal elnyerjék a számukra kiírt állami pályázatokat, s miközben alvállalkozóikon keresztül így-úgy működtetik a reálgazdaságot, irdatlan nyereséget könyveljenek el minden évben. Ebből a nyereségből finanszírozzák azután az államadósságot (állampapírokba fektetik), valamint az állampárt működését a csillagászati összegekre rúgó propagandaköltségekkel együtt, illetve közvetlenül visszajuttatják a pénz egy részét a költségvetés kasszájába, ahol az újabb pályázatok és milliárdos megrendelések fedezetéül szolgál. Az ezekből származó irdatlan nyereség ismét ezt az utat járja be, és így tovább a végtelenségig. Pörög a gazdaság – papíron.
Így már érthető, mennyire naiv a kérdés, hogy miért költ a kormány a kimutatott gazdasági teljesítményhez képest botrányosan keveset közalkalmazotti bérekre. Nem vallhatják be, hogy nincs rá pénz. Hiába fogynak el a tanárok, ápolók, bírák, rendőrök – a fiktív ügyletekben forgó pénz részben nem létezik, részben a NER történelmi küldetését kell szolgálnia: lépésről lépésre a kiválasztott kevesek kezén összpontosítani minden vagyont, hogy így váljon uralmuk kikezdhetetlenné és megdönthetetlenné a nemzet ellenségei által. Ismerjük el, ilyen rövid idő alatt vér nélkül ez még senkinek sem sikerült. Ezzel szemben, ha ezt a pénztömeget meggondolatlanul a munkavállalók jövedelme, azaz a vásárlóerő növelésére fordították volna, az éppen ellenkező eredményre vezet: az amúgy is fenyegető mértékű inflációt növelné. Hiszen nem áll vele szemben tényleges gazdasági teljesítmény.
Azért nem áll, mert a párthűbéri rendszer kiépítése nem tűrte olyan szempontok érvényesítését, mint a szakértelem vagy a verseny a megrendelő tetszéséért. Magának az államnak kellett tehát tömeges méretekben keresletet támasztania az általa kedvezményezett álüzleti vállalkozások számára. Erre elsősorban az építőipar és az ingatlanfejlesztés kínált lehetőséget. Sokan és sokszor megírtuk már: ezért kellett az országot teleépíteni nagy és felesleges, drága épületekkel, névleges rendeltetésüktől függetlenül. Az építőipar ráadásul munkaalkalmat teremtett a képzetlen munkavállalók sokaságának – akik végképp kiszorultak a mezőgazdaságból, ahol viszont az új nagybirtokosok az iparszerű tömegtermelésre tértek át, amihez kevés munkás kell (és kevés hozzáadott érték keletkezik, de a birtokos szépen megél a földalapú és egyéb támogatásokból).
Az állam – vagyis az államon élősködő küldetéses maffia – eközben ott is szépen keres, ahol az állampolgár veszít. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy a NER minden fogadkozása ellenére a kisebb méretű hazai vállalkozások rovására a külföldi nagyvállalatokat részesíti előnyben. Így hatalmas volumenű beruházásokra kerülhetett sor, amelyek külföldi tőkével és technológiával, jelentős részben távoli országokból érkező munkaerővel és nyersanyagokkal folytatnak nálunk valamiféle termelőtevékenységet. A befektetők számára a vonzerőt az állami kedvezményeken túl az olcsó hazai munkaerő és a környezet rombolásával, szennyezésével szemben felettébb elnéző hatóságok jelentik. A jövedelem túlnyomó része értelemszerűen oda vándorol, ahonnan a termelési tényezők (a tőke, a technológia, a szakértelem, a nyersanyag) érkeztek, itthon csak egy töredék része marad. Az állam azonban jelentős adóbevételhez jut, neki megéri. Kérdés, hogy a hazai ökoszisztémának vagy a vízbázisoknak okozott kár arányban áll-e ezzel a bevétellel. A költségvetésben és a nemzeti jövedelem mutatóiban azonban nem jelennek meg ezek az externáliák, ezért a rablógazdálkodás látszólag büntetlenül folytatható, eredménye pedig évről évre javítja a statisztikát. (A hazai munkakultúrának, életszínvonalnak, közbiztonságnak, infrastruktúrának okozott közvetett károkról és externális költségekről most nem beszélek.)
Ebben a rendszerben nincs felső tízezer! Felső tíz van – ki ne ismerné őket név szerint? – és másik ezer: az ő alvállalkozóik, hűbéreseik, helytartóik és pénzbehajtóik. Övék az ország, ők parancsolnak az állami apparátusoknak, de önálló akaratuk nekik sem lehet. Mesés gyarapodásukhoz a tisztesség árnyéka sem férhet, hiszen a közvagyon osztogatóit és a kedvezményezetteket baráti, nem egyszer közvetlen rokoni szálak fűzik egymáshoz. Hogy lehet, hogy még a látszatra sem vigyáztak? Miközben kacsalábon forgó palotáikat építették és műemlék kastélyokat ajándékoztak egymásnak, talán azt remélték, hogy a vezér bölcsessége, nagyhatalmú külföldi támogatóik jóindulata örökre megvédi őket a számonkéréstől. Ami pedig a lelkiismeretüket illeti, ebben biztos vagyok, ugyanolyan tiszta, mint volt a kommunista vezetőké, akik a vörös terrort 1919-ben és 1948 után bevezették.
Megáll-e velük szemben a hivatali hatalommal való visszaélés, a rosszhiszemű jogalkalmazás, a közvagyon bűnszövetkezetben elkövetett megkárosításának vádja? Ezt eldönti a független bíróság, ha majd lesz. A kár, amelyet országlásuk okozott, rövid távon jóvátehetetlen. A fülig adósodott nemzet azonban a NER gazdaságpolitikájának romjai között élni akar és élni fog valahogyan. A kibontakozást – az ezzel kapcsolatos félelmek dacára – aligha gátolja majd az új oligarchia felmérhetetlen anyagi túlhatalma. A tulajdonosi szálak egy szűk körhöz vezetnek, s ez megkönnyíti a vagyon visszajuttatását jogos tulajdonosának, a közösségnek. A felső tíz és kíséretük tagjai közül sokan feltehetőleg nem várják be a számonkérést, hanem külföldre menekülnek, és vagyonuk zár alá kerül.
És lesznek köztük, nem is kevesen, akik még időben utat találnak az új miniszterekhez, hogy biztosítsák őket együttműködési készségük felől. Így történt 1990-ben is: az MDF székháza körül behorpadt a járda, úgy tódultak hozzájuk a felkínálkozó káderek. Ez a veszély sokkal valószínűbb, mint a polgárháború.
Megjelent a Magyar Hang 2025/38. számában szeptember 19-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/penzmuzeum-180753