Egyetértek-e azzal, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi jogot semmibe véve fegyveres akciót hajt végre más országok területén és ilyenekkel fenyegetőzik? Természetesen nem, ezt talán nem is kell tovább magyaráznom.
Kívánom-e, hogy Venezuela és Irán népe megszabaduljon véreskezű elnyomóitól? Természetesen igen, ez ugye magától értetődik. (Türelmetlenül várom az amerikaiak beavatkozását Iránban, ahol a Forradalmi Gárda halomra gyilkolja a tüntetőket.)
Nyájas olvasó, ne várd, hogy a fenti ellentmondást feloldjam. Sőt, további ellentmondásokkal fogom nehezíteni azoknak a tisztességes embereknek a dolgát, akik szeretnének az igaz ügy oldalára állni.
Egyrészt nem akarok olyan világban élni, amelyben a nagyhatalmak gátlástalanul alkalmaznak erőszakot céljaik elérése érdekében. Azonban az ukrajnai háború negyedik évében nem tehetek úgy, mintha a venéz maffiafőnök és kubai testőrei ellen intézett akció jelentené a fordulópontot ebben a történetben – ugyan már!
Másrészt naivitás vagy képmutatás volna tagadni, hogy korunkban a népek többé nincsenek abban a helyzetben, hogy a maguk erejéből lerázzák zsarnokaikat. Azok a puccsista tábornokok, drogbárók, hadurak, terroristák, kisebb és nagyobb posztszovjet diktátorok, akik a fél világot jelenleg uralják, olyan fegyverekkel, az alattvalók megfigyelésének, befolyásolásának, megfélemlítésének és megvesztegetésének olyan eszközeivel rendelkeznek, ami uralmukat gyakorlatilag kikezdhetetlenné teszi. (Ráadásul, valószínűleg kivétel nélkül, a három globális nagyhatalom valamelyikének erőteljes támogatását élvezik.) Nézzék meg az önkényuralom ellen évek óta hősiesen küzdő orosz, belarusz, szerb, török, iráni, ecuadori stb. tiltakozók sorsát: mérhetetlen szenvedés árán mire jutottak?
Egy lépéssel talán közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a venezuelai, iráni, grönlandi stb. konfliktust nem önmagában, elszigetelten nézzük, hanem valóságos kontextusában. A valóság ugyanis az, hogy 2022 óta a harmadik világháború zajlik, ha ezt nem is hozták hivatalosan a tudomásunkra. Gondolták, majdcsak rájövünk magunktól.
A Szovjetunió összeomlása után kialakult új (ezentúl: régi) világrend három aránylag békés évtizedet ajándékozott az emberiségnek, amely energiái nagy részét zavartalanul szentelhette a természet kifosztásának, a bolygó megmérgezésének, az új, minden korábbinál hatalmasabb népvándorlást kiváltó túlnépesedésnek, valamint az úgynevezett szabadkereskedelmi világrend más örömeinek. Világszerte elterjedtek a tömegtermelési, távközlési és hadi csúcstechnológia új vívmányai; a termelés súlypontja átkerült Ázsiába. A népességrobbanás következményei pokollá tették a perifériaországok gombamód szaporodó nagyvárosainak életét, az elsivatagosodó vidékről nem is beszélve. A mintaadó nyugati demokráciák az Atlanti-óceán két partján eközben egyre súlyosbodó válságba jutottak. A parlamentáris rendszer kiüresedett, a nép elveszítette az ellenőrzést a technológiai-gazdasági hálózatok működésének kiszolgáltatott politika felett. A méltányosság, a szolidaritás, a társadalmi felelősségvállalás értékeire legalább részben építő rendszer áldozatul esett a növekedés kényszerének, a globális verseny kíméletlen logikájának. Az elitek korrumpálódtak, a magukra hagyott, frusztrált tömegek egymásnak estek.
Ezt a helyzetet használták ki a nyugati civilizáció ellenségei, hogy revansot vegyenek. Az új gazdasági szuperhatalomnak, Kínának egyre növekvő mértékben kell ellenőriznie (értsd: uralnia) a világ piacait és erőforrásait, ha fenn kívánja tartani a parancsuralmi rendszer szilárd alapját, a gazdasági prosperitást. A Kreml urai Európát, de mindenesetre annak keleti felét a cári idők óta orosz érdekszférának tekintik, birodalomépítő ambícióiknak a kettős kereszt ugyanúgy megfelel, mint a vörös ötágú csillag. Kisebb szövetségeseik, Irán, Észak-Korea, Venezuela és más terrorállamok megfélemlített, ínségbe taszított népének aránytalan méretű hadseregeket kell eltartania. A szörnyállamok katonai és gazdasági együttműködése jól vizsgázott az ukrajnai proxyháborúban és ennek mellékhadszínterein. A Hamász terrortámadása Izrael ellen, Kína egyre agresszívabb fellépése Tajvan körül, növekvő befolyásuk a nyersanyagokban gazdag Fekete-Afrikában alkalmasnak bizonyultak arra, hogy megosszák az USA figyelmét és elvegyék Trump elnök kedvét attól, hogy mélyebben belebonyolódjon az ukrajnai konfliktusba. Az állóháború pedig kezdte felemészteni a Kijev mellett kitartó Európa erőforrásait. Ilyenkor a demokratikus rendszerek mindig hátrányba kerülnek a diktatúrákkal szemben, mert az utóbbiaknak nem kell tartaniuk a nép elégedetlenségétől. Ezt az elégedetlenséget gerjesztik és lovagolják meg Európa-szerte – Putyin bőkezű támogatásával – az alsójobboldali populista pártok.
Oroszországot tehát a négy éve folyó öldöklés, a milliós emberveszteség sem tántorítja el háborús céljaitól, mereven elzárkózik minden kompromisszumtól. Csak a teljes gazdasági elszigetelődés kényszeríthetné térdre: ha elveszíti olajbevételeit és elveszíti Kína támogatását. Ezt a kettős célt szolgálja Trump venezuelai villámháborúja, de hozzájárulhat ehhez az amerikai–izraeli csapásoktól megrendült iráni rezsim ellen kitört népforradalom remélhető győzelme is. Ha ugyanis a világ kőolajkincsének túlnyomó része amerikai ellenőrzés alá kerül, akkor Kínának kerülnie kell a konfliktust az Egyesült Államokkal, mert a szibériai olajvezetéken egészen egyszerűen nem fér át annyi kőolaj, amennyire neki okvetlenül szüksége van. A kőolaj világpiaci árát eközben az USA és szövetségesei olyan alacsonyan tarthatják, ami az orosz államháztartásra nézve végzetes lehet. Caracasban ráadásul megmutatták a világnak az amerikai katonai gépezet fölényét: hogy néz ki egy „különleges katonai művelet”. Nem úgy, ahogyan a Kijev ellen intézett orosz támadás, maradjunk ennyiben.
A háború: pokol, mondta Sherman tábornok, az amerikai polgárháború hőse. A háború pokoli logikája azt diktálja, hogy mindezért nem túl nagy ár száz halott és egy körözött bűnöző államfő elrablása rettegésben tartott országa fővárosából.
Mégsem érhetjük be ezzel az aránylag megnyugtató végkövetkeztetéssel; nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a politikában most vagy bármikor a józan ész uralkodik. Donald Trump működése ugyanis a legjobb példa ennek az ellenkezőjére. Kiszámíthatatlan rögtönzései, örökös fenyegetőzése, átlátszó tárgyalási stratégiája ma már senkit sem tévesztenek meg, hideg fejjel kalkuláló ellenfeleit, Hszit és Putyint a legkevésbé. Következetességet ő csak egyetlen téren mutat: hogy hatalmát mindenekelőtt a szövetségeseivel kívánja éreztetni, őket igyekszik megfélemlíteni. Kanada, majd Grönland területére bejelentett igénye, a Zelenszkij elnökkel szemben tanúsított megalázó bánásmód, a megvetés, amelyet lépten-nyomon éreztet európai partnereivel, kizárólag arra jó, hogy szétzilálja, gyengítse a nyugati szövetségi rendszert – mintha szántszándékkal az oroszok kedvét keresné. Erről azonban nincs szó: miközben két kézzel rombolja a régi világrendet – az Egyesült Államok hallgatólagos vezető szerepével együtt –, egyetlen cél lebeg csupán előtte: a saját dicsősége, hatalma, népszerűsége. Nem bánja, ha a világ másik felén a kínai és az orosz birodalom osztozik, csak a nyugati féltekén lehessen ő az úr. Donald, aki naggyá tette Amerikát. Nevetséges pózai, önimádata, gyerekes nagyzolása leginkább Mussolinire emlékeztet.
E magatartás ön- és közveszélyes mivolta a leginkább leplezetlenül a grönlandi kérdésben mutatkozik meg. Nem tudni, igazából ásványkincsei vagy stratégiai jelentősége miatt ragaszkodik a sziget megszerzéséhez, mit sem törődve azzal, hogy az egy szövetséges országhoz tartozik – amely egyébként aligha keresztezné az ő hadászati vagy gazdasági terveit. Trump azonban nem szerződni akar, hanem birtokolni, ahogyan ezt a Fox News riporterének el is magyarázta. Az végképp nem zavarja, hogy Grönlandra az Egyesült Államoknak még annyi jogcíme sincs, mint Kínának Tajvanra vagy Oroszországnak a Krímre.
De miért kell Grönlandot mindenáron megszereznie? Nehogy az oroszok kaparintsák meg. Az észak-atlanti együttműködést tehát azért veri szét, hogy gátat vessen az orosz terjeszkedésnek. Remélem, világos.
(Utóirat: mikor ezt írom, január 12-én nem tudhatom, mi lesz az iráni forradalom kimenetele. A hazai független média távolságtartó közleményeiből nem derül ki: ha akad világtörténelmi horderejű változás napjainkban, akkor ez az. Ha a szekuláris demokráciát, emberi jogokat, női egyenjogúságot követelő népakarat Teheránban képes elsöpörni az állig felfegyverzett fanatikusok rémuralmát, akkor az emberiség számára még van remény…)
Megjelent a Magyar Hang 2026/3. számában január 16-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/minek-a-kezdete-minek-a-vege-184644