Az Orbán-kormány számolatlanul költi a milliárdokat arra, hogy híveiben olyan mértékű gyűlöletet keltsen valami vagy valakik iránt, ami feledteti velük nyomorúságos közállapotainkat. A célpont változó és lényegtelen (Brüsszel, Soros, ukránok, migránsok, transzneműek, liberálisok). A stratégia már többször bevált, annak ellenére, hogy nem áll mögötte jól azonosítható társadalmi csoport. A mindenkori gyűlöletközösséghez képzettek és képzetlenek, városiak és falusiak, nők és férfiak, ifjak és vének ugyanolyan eséllyel csatlakoznak vagy nem csatlakoznak. Világnézeti különbségeket is hiába keresnénk mögötte, a világnézetek mozgósító ereje a tömegmédia korában különben is csekély. Hiszen jóformán azt se tudjuk, mit jelent ma jobb- vagy baloldalinak lenni, igazán miben hisz, aki hívőnek vallja magát, vagy hogy mit is szerethet hazaszeretet címen, aki ilyen ádázul tudja gyűlölni honfitársait.
A jelenséget bárki megfigyelheti; nekem az a benyomásom, hogy ez a mostani gyűlölködés valahogy nem az igazi. Nem a zsigerekből jön – inkább csak a médiából. A szólamok, amelyeket a gyűlöletközösséghez tartozók ismételgetnek, üresen konganak. Amikor gyalázkodnak, mintha leckét mondanának fel. A félelem – legfőbb ellenségüktől, a tőlük eltérően gondolkodó másik magyartól – épp csak hogy kitart a szavazóurnákig. Nincs benne meggyőződés.
Hogy a kiüresedett gyűlöletpanelek mégis működnek, és az uszítás mint kampánystratégia akkor is beválik (vagy éppen akkor válik be igazán), amikor a társadalmat nem osztják meg világosan kirajzolódó, valóságos törésvonalak, ez az, ami szerintem magyarázatra szorul. A magyarázatot pedig a hagyományban keresném.
Úgy alakult, hogy a magyarokat történelmük során újra és újra mélyreható, tartósan megoldatlan és eldöntetlen ellentétek fordították szembe egymással. Ennek következményeként számunkra nem az egység, hanem a megosztottság a magától értetődő alaphelyzet, mondhatnám közösségképző erő. Igazán akkor érezzük, hogy kik vagyunk, amikor a másik magyartól elhatárolódunk. Leginkább akkor vagyunk „mi”, amikor „nem ők” vagyunk.
Egy hosszú korszakon keresztül ezek az ellentétek a politikai nemzet (a nemesség) valóságos helyzetéből fakadtak. Ami ebben hazai sajátosság, hogy a konfliktusok rendre eldöntetlenek maradtak és átnőttek egymásba. A Rákos mezején egymásra fenekedő főúri és köznemesi párt viszálya egyenesen folytatódik Mohács után a Habsburgok és a Zápolyák királyságának hívei között, ami földrajzilag is kétfelé szakítja majd az országot. A Bécs–Erdély ellentétpárra azután még a 16. században ráépül katolikusok és reformátusok szembenállása. A következő században a kétféle örökséget az egymás ellen hadakozó kurucok és labancok viszik tovább. A megosztottságot a jól azonosítható érdekek és meggyőződések kettőssége tartja fenn. A lelkekben továbbél a kettészakítottság akkor is, amikor a Habsburg abszolutizmusnak alávetett országban nincs többé mód nyílt politikai vetélkedésre.
A hagyományos kuruc-labanc szembenállást a felvilágosodás korától kezdve relativizálja, hogy az újfajta világnézeti ellentétek az udvar híveinek és a függetlenség híveinek körében egyaránt megjelennek. A felvilágosult abszolutizmus – nálunk igencsak rövid életű – kísérletének köszönhető a progresszív labancok fellépése, akik Bécstől remélik a haladás ügyének előmozdítását. Eközben a megyegyűléseken a bunkokrácia – a reakciós kurucok – ősi jussukat, a nemesi kiváltságokat védelmezik az uralkodóval és mindenféle nemzetidegen emancipációs törekvéssel szemben. 1849-ben a – progresszív és kuruc – függetlenségi kísérlet részben azért szenved véres kudarcot, mert a nemzeti ébredés korának magyarosító törekvései feloldhatatlan konfliktus kirobbanásához vezetnek az ország nem magyar ajkú nemzetiségeivel. A magyarok és nem magyarok közötti ellentét elmérgesedésének végzetes következményeire először Széchenyi, a progresszív labancok örököse hívja fel a figyelmet. De hiába kérleli, győzködi kortársait, hogy előbb a polgárosodás programján dolgozzanak (művelődés, jogkiterjesztés, ipar), és csak azután játsszák ki a nemzeti kártyát, senki sem hallgat rá. A kurucoknak ő túlságosan labanc, a labancoknak veszedelmes kuruc. Ezzel együtt, a többszörös megosztottság következtében erősen tagolt politikai tér a 19. században majdnem normálisan működik: az irányzatok sokfélék, a határok köztük átjárhatóak. 1867-ben meg is születik a kompromisszum úgy a birodalom és a nemzeti függetlenség hívei, mint a haladás és a reakció tábora között.
A dualizmus összeomlása után azonban az ellentétek ismét kibékíthetetlennek mutatkoznak. A Trianon utáni kort jellemző ádáz gyűlölködés magyarázata szerintem az, hogy többé nem politikai programok küzdenek egymással, hanem visszamenőleg okolják egymást a bekövetkezett katasztrófáért az egykori irányzatok túlélői. Most jön el a reakciós labancok ideje: az ő megszépítő emlékezetük fogja feltüntetni a Habsburgok birodalmát a békebeli béke korának, a nyugathoz tartozás és a polgárosodás elszalasztott lehetőségének. Mindenről a magyarok csökött kuruckodása tehet, még Szekfű Gyulánál is. A reakciós kurucok (mélymagyarok, fajvédők, ébredőmagyarok) szerint éppen ellenkezőleg, a nemzet sírját az idegen elem, a zsidó liberalizmus és bolsevizmus ásta meg. A progresszív kurucok is az autentikus magyarság felhígulásáról beszélnek, de ők ezért magát a kiegyezés rendszerét okolják, és az urbánus modernizáció által cserbenhagyott parasztság romlatlan őserejére hivatkoznak. Népies nézőpontjukból a polgárság és a városi proletariátus, a Nyugat költői és a szocialista agitátorok mind urbánusok, akiknek kozmopolita („progresszív labanc”) nézeteit a bolsevik kísérlet óta gyanakvás övezi. Az urbánus irányzatoknak ugyan egymáshoz sincs sok közük, amiben talán mégis egyetértenek, hogy a történelmi kudarc magyarázata: Mucsa, a magyar ugar. Az uralkodó osztályok bugris önzése, a nép elmaradottsága, a kurucok melldöngető magyarkodása.
Van mit számonkérni egymáson – s nincs mit cselekedni. A két világháború között az előítéletek elmélyülése, kölcsönös bizalmatlanság, „fortélyos félelem” mérgezi a légkört. Ismernünk kell a kort, amelyben a jövő kilátásainak helyét a múlt sérelmeinek és kudarcainak magyarázata foglalta el, mert azóta is belőlük élünk. Tőlük örököltük mítoszainkat és mentségeinket: a hun-szittya rokonságot, ezeréves Szent István-i birodalmat, semmiből legyőzhetetlen honvédsereget teremtő Kossuth apánkat és Ferenc Jóskát, a szeretett uralkodót, oldalán a magyar szívű Erzsébet királynéval. S az árulókat. A sorainkat bomlasztó titkos, belső ellenséget. Nemzet- vagy osztályidegen elemek aknamunkáját. A magyarság elpusztítására szőtt világ-összeesküvést.
Egy frissen csonkolt országban, az Antant szorításában, a náci birodalom és a szovjet harapófogójában legalábbis érthető volt az önigazolás kétségbeesett igyekezete, a múltba menekülés, a frusztrált vádaskodás. Erre következett azonban még másik negyven év, amikor a múltértelmezések vitája lehetetlenné vált, mert mindenkinek ugyanazt kellett hazudnia. Az elásott csatabárdok közben berozsdásodtak, és a szekrény mélyén rejtegetett előítéleteknek furcsa illata lett, mire ismét előkerültek.
De előkerültek, leporolták őket, s az ezredforduló után egyre hangosabban követelték, hogy a kommunista agymosás okozta kárt az eggyel azelőtti hazugságkurzus örökségének helyreállításával orvosolják. 2010 után a letűnt kor hazugságait kortársaink szónoklataiban, sajtónyilatkozatokban, kosztümös propagandafilmekben, tankönyvekben és tantervekben, köztéri szobrok és márványba vésett feliratok formájában látjuk viszont. Ez a szánalmas és kegyeletsértő ripacskodás méltán kelt undort a közönség jobb érzésű részében. Mondhatnám, hogy többé nincs igazi tétje a dolognak, de van. Mégiscsak a mi történelmünket hamisítják. Olyanok hamisítják ráadásul, akikben egyvalami őszinte csak: tudatlanságuk e múlttal kapcsolatban, amelyet gátlástalanul állítanak „emlékezetpolitikai” céljaik szolgálatába.
Megjelent a Magyar Hang 2025/46. számában november 14-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/vigyazat-tortenelem-182608