Feladatunk megmenteni a hazát. Szarom a törvényeitekre – közölte minisztertársaival Széchenyi István az első felelős magyar kormány 1848. április 19-i ülésén. Hogy ezt az áprilisi törvényekre értette vagy a régiekre, nem derül ki a naplójából, de nem is lényeges, mert szavai épp arra utalnak, hogy adódnak kivételes helyzetek, amikor a törvények teljeskörű betartása – legitimitásuk forrásától függetlenül – lehetetlenné tenné, hogy a kormány a rábízott feladatnak eleget tegyen.
Lényegesen könnyebb a kormány dolga, ha cselekvőképességétől aljas indítékból hozott, a látható és láthatatlan alkotmány szellemével ellentétes törvények fosztanák meg. A modern parancsuralmi rendszerek általában megőrzik a jogállam formális kereteit, éppen csak olyan törvényekkel és olyan intézményekkel töltik ki ezeket, amelyek kizárólag a saját hatalmuk korlátlanságát és kikezdhetetlenségét szolgálják, lehetetlen helyzetbe hozva azokat, akik fellépnének ellenük vagy leváltásukra vállalkoznak. Egy rendszerváltozás pedig értelemszerűen a rossz törvények megváltoztatásával és a meggyűlölt régi vezetők eltávolításával kezdődik. 2026-ban azonban az új kormánynak nem lesz erre törvényes lehetősége. A NER találékony jogászai gondoskodtak róla, hogy kétharmados jóváhagyáshoz kötött törvények szaporításával és egyéb módokon elmozdíthatatlanná tegyék tisztségükből a hatalom kulcspozícióit betöltő híveiket. Azt pedig, hogy az ellenzék kétharmados többséget szerezzen, valószínűtlenné teszi a Fidesz előnyére többszörösen módosított választási törvény, valamint a pártpropaganda szolgálatába állított kormányzati eszközök (médiafelületek és pénzözön).
Az új kormány tehát nem nyúlhat hozzá többek között a házszabályhoz, az önkormányzati törvényhez, a közszolgálati médiumokhoz és azok vezetőihez, a közérdekű adatok nyilvánoságát előíró törvényhez, a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok működésének törvényes kereteihez. Ha hozzálátna elődje bűnös gazdálkodásának felderítéséhez vagy a rosszhiszemű vagyonfelélés legkirívóbb eseteinek vizsgálatához, a hivatali hatalmukkal visszaélő főtisztviselők elszámoltatásához, ehhez a kilenc évig elmozdíthatatlan legfőbb ügyész együttműködését kellene megnyernie, valamint a kétharmados törvénnyel védett pozícióját őrző kúriai, alkotmánybírósági és számvevőszéki elnökökét, nem utolsó sorban a köztársasági elnökét. Valamennyien az Orbán-kormány és a Fidesz kipróbált hívei.
Fel sem merül tehát a szétlopott nemzeti vagyon visszaszerzése, sem az állam kulcspozícióinak elfoglalása. E nélkül pedig az új kormány nem kezdhet hozzá programja megvalósításához. Szerényebb kezdeményezéseit is bármikor megtorpedózhatja a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság összjátéka. Még érvényes költségvetése sem lehet, ha a Költségvetési Tanács tagjai, Varga Mihály, Windisch László és Horváth Gábor (utóbbi a köztársasági elnök delegáltja) nem akarják. Ebben az esetben Sulyok Tamás akár fel is oszlathatja a parlamentet s kiírhat új választást, okkal remélve, hogy a csalódott választópolgárok időközben jobb belátásra térnek, és a megtépázott tekintélyű Magyar-kormányt elzavarva visszaszavazzák a hatalomba Orbán Viktort, akinek hosszú uralkodása alatt ilyen malőr ugyebár nem fordulhatott elő. (Ugyanígy szavazta vissza az istenadta nép 1994-ben Horn Gyulát és az ő szocialistáit, elsöprő fölénnyel.)
A Tisza Párt vezetőinek nem maradna más választása, mint feladni választási ígéreteiket és súlyos hatalmi koncessziók fejében megalkudni Orbánnal, lényegében a közös hatalomgyakorlás kereteiről. Előállna az a példátlan helyzet, hogy a parlamenti kisebbség tetszés szerint zsarolhatja a többséget. Ha Magyar Péterék ezt nem vállalják, akkor viszont vállalniuk kell egy lényegében polgárháborús szituációt, amelyben a törvényesen megválasztott kormány híveinek nap mint nap farkasszemet kell nézniük a törvényes jogaikra hivatkozó közjogi méltóságok híveivel. Hiába hivatkoznának az ellenfél hatalmának törvénytelen eredetére (a jogállamiság sérelmére hozott törvények sorozatára), mert ezzel kapcsolatos jogigényüket előbb olyan fórumokon kellene elismertetniük, amelyek e sérelmek haszonélvezőinek ellenőrzése alatt állnak.
A körültekintően felépített csapdából egyetlen kiutat ismerek. Ez szerepel a Felforgatókönyv lapjain, korábban pedig Fleck Zoltán alkotmányjogász több dolgozatában és nyilatkozatában. Ő azt javasolja, hogy a majdani kormány, hivatkozva a választóktól nyert felhatalmazására, azaz a népszuverenitásra mint feltétlen alapelvre, világos érveléssel, nyíltan szegje meg a kétharmados szabályt. Néhány sürgős és indokolt esetben egyszerű többséggel módosítsa azokat a jogszabályokat, amelyek megakadályoznák, hogy eleget tegyen a választóknak tett ígéretének.
A demokratikus jogállam alapelve, a népszuverenitás áll szemben a legalitással. Nem könnyű állást foglalni ebben a vitában. Fleck Zoltán álláspontját sokan elutasítják, arra hivatkozva, hogy a törvények uralmának helyreállítása nem kezdődhet törvénysértéssel. Figyelmükbe ajánlom a történelmi tapasztalatot, hogy csakis így kezdődhet. Nincs arra példa, hogy egy diktatúrát a maga szabta törvényes keretek között számoljanak fel.
1989-ben sem ez történt: akkor a pártállam vezetői a nemzetközi erőviszonyok változását belátva önként működtek együtt az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőivel a hatalomátadás rendjének kidolgozásán. 1918-ban, majd ismét 1944 és ’49 között a régi rend összeomlása, fegyveres erőszak, idegen megszállás teremtett tiszta lapot (és a „régi rend” nem is volt diktatórikus). A cikk elején idézett esetben, a negyvennyolcas törvényeket az uralkodóház szentesítette, utóbb a viszonyok változásával – és az uralkodó lemondatásával – érvénytelenítette jóváhagyását.
Ellenem vethetik, hogy a választási vereségét követően békésen távozó kormány uralma eleve nem minősülhet parancsuralomnak. Ezt az érvet azonban nem tartom elfogadhatónak. Különféle kül- és belpolitikai megfontolásokból egy választási diktatúra (ezeket így hívják) vezetője dönthet úgy, hogy elfogadja a választók akaratát s bár megtehetné, nem él a már bevezetett szükségállapot kínálta lehetőségekkel. Nem tartóztatja le vagy öleti meg ellenfelét, nem tiltja be az ellenpártot stb. Hogy így tesz vagy éppen ellenkezőleg, visszamenőleg nem változtat addigi viselkedésének megítélésén. Orbán azért nem követi Erdogan, Lukasenka vagy Putyin példáját, mert tudja, hogy népe, amilyen jól tűri az állami tekintélyuralom túlkapásait, a párthűbéri rendszerrel járó vegzatúrát és korrupciót, olyan rosszul reagálna a nyílt erőszak alkalmazására. Ez utóbbitól, ha más nem, visszatartanák Moszkvából érkező tanácsadói is, mert ezzel elriasztaná nyugati követőit. A Kreml csak az európai szélsőjobb szemében szalonképes Orbánnak veszi hasznát.
Ezzel szemben, ha beletörődik hatalma átmeneti elvesztésébe, bátran számíthat arra, hogy az új kormány működését majd sikerrel blokkolják az előző években általa kinevezett vezetők és közjogi méltóságok. Ha a mélyállam masszív ellenállásával, az államháztartás csődjével, keleti hitelezőink zsarolásával szemben Magyar Péter tehetetlennek bizonyul, rövid idő alatt elveszítheti támogatottságát. Akkor pedig ő legkésőbb négy év múlva kipihenten és magabiztosan fog visszatérni hívei élén, s York napsütése rosszkedvük telét tündöklő nyárrá változtatja át.
Megjelent a Magyar Hang 2026/11. számában március 13-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/ketharmados-torvenyek-186564