Kell-e, hogy egy népnek legyen saját hazája? Nem kell, miért is kellene. Amikor a hódító fejedelmek birodalmuk határát megállapítják, nem kérdezik a leigázott népeket. Nem is volt szokás lázadozni a dolgok természetes rendje ellen, s amikor mégis szokásba jött, lám, mennyi baj származott belőle. Soknemzetiségű birodalmak, mint a Habsburgoké vagy az oszmán, darabjaikra hullottak. A sok kis német fejedelemség lakói a francia eszmék hatására hirtelen rájöttek, hogy ők egységesen porosz alattvalók akarnak lenni. A lengyelek, pusztán azért, mert lengyelek, három birodalom ellen folytattak meg-megújuló szabadságharcot.
A kurdoknak sohasem volt saját országuk. Nem ismerem a történelmüket, amennyit ismerek belőle, az török fennhatóság alatt zajlott, de már jó száz esztendeje ők is háromfelé szakítva élnek, három különböző, de rájuk egyforma gyanakvással tekintő állam polgáraiként. A határok változnak, a hegyek, a folyók és az emberek helyben maradnak: a kurdoknak mindvégig ugyanott van otthon. Helyesebb a haza fogalmát a házhoz társítani, abból származik.
De mi lesz, ha a házak is eltűnnek? A víz alá merült falu című (lengyel) dokumentumfilm ezt mondja el. Délkelet-Anatólia folyóira a török kormány vízerőművet telepít. A duzzasztógát mögött a völgy tengerré változik, a kurd falu, amelynek sorsát a filmesek nyomon követik, örökre víz alá kerül. Lakóit újonnan épült modern lakótelep várja a hegyoldalban, a víztározó felett, melynek habjai elborítják régi, romba döntött otthonaik helyét.
A film a régi faluban indul, az újban ér véget. Burak, a borbély még a műhelyében borotvál, szemközt már bontják a házakat. Hangszórók ismételgetik a kormány rendeletét: mindenki hagyja el a házát, csomagolja össze, amije van. Jönnek értük a teherautók, új lakás várja őket az új településen, szebb is, komfortosabb is a réginél. Csak az állataikat nem vihetik magukkal, ami érthető, hát azoknak, ugye, nem lesz többé hol legelniük. Az ősi foglalkozással fel kell hagyni az ősök lakóhelyéről eltávolított kurd pásztoroknak. Felrobbantják az erődöt is, amelynek falai évezredek óta védik az idevalósiakat, nem lesz már arra szükség.
Nem először látok effajta filmet, a kurdokról is tudom, hogy harcias nép, várom, mi lesz. Semmi sem lesz. Kinek jutna eszébe ellenállni ma már a láthatatlan és mindenható állam akaratának, amely sorsukról rendelkezik? A hangszórókból, erőgépekből, szállító járművekből álló személytelen hatalom épít és bont, parancsol a nagy folyónak, az apró embereknek. Ellenállás? Este csak a borbélyüzlet ablakán szűrődik ki némi fény a félig már lerombolt, néptelen falu közepén, amikor a bolt gazdája még egyszer, utoljára, ugyanolyan gonddal, mint bármikor, tisztára sepri üzlete előtt a kis teraszt.
Hogyha nem harckocsik, hanem markológépek jelennek meg az utcánkban, akkor, ugye, béke van? Az ősi kurd települést sem a nyers erőszak, hanem a gazdasági észszerűség tünteti el a műszaki haladás útjából. Az emberek elvándorolnak, új megélhetés után néznek, vagy maradnak és megbékélnek az új viszonyokkal, mi mást tehetnének? Az új falak között folytatódik a mindennapi élet. A borbély az édesapjával horgászni indul a tározóhoz, melynek vize minapi otthonukat borítja.
„Ez a folyó a lényemhez tartozik”, magyarázza a jogait védő lapp halász Arne Naess, a norvég ökofilozófus történetében, amikor kérdőre vonják, miért akadályozza egy vízerőmű építését. Akiknek a lényéhez hozzátartozott a szülőfalu, a táj képe, a pásztorkodás, ugyanazok lesznek-e, amikor körülöttük hirtelen minden megváltozik? (Lehet, hogy éppen ez volt a török kormány célja a falvak eltüntetésével? Történt ilyesmi Erdélyben is, Ceaușescu idején. Talán a gabčíkovói duzzasztóműért sem lelkesedett volna a szlovák kormány olyan nagyon, hogyha nem éppen a Csallóközben épül, megbontva a Felvidék utolsó egybefüggő magyarlakta vidékét.)
Délkelet-Anatóliában a gondos tervezők az új faluhoz terveztek játszóteret is. Filmtörténeti pillanat: amikor az áttelepített kislány, akinek nővére, barátnői elköltöztek, a játszótéren a mérleghintával próbálkozik. Köveket gyűjt, azokat kötözi az átelleni ülésre, nem boldogul.
Grzegorz Piekarski és Natalia Pietsch filmjét a közönség január végén a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láthatja majd, sok-sok társával együtt. A szemle szervezői évről évre a világ dokumentumfilm-termésének legjavát hozzák el Budapestre. Kivételes alkalom, nincs még egy műfaj, amely ennyire közvetlenül és ilyen döbbenetes erővel szembesítene a világ veszendő gazdagságával, küzdelmes ügyekkel, csodálatos emberekkel. Kihagyhatatlan.
De az igazság az, hogy bennem most A víz alá merült falu képsorait pont egy játékfilm idézte fel, a Kontinental ’25. Igaz, a rendezője, Radu Jude maga is dokumentaristaként indult s lett később a román játékfilm fenegyereke. Cluj-Napoca, ahol az ő filmje játszódik, nem süllyed, nagyon is épül, lakóinak sem kell elhagyni megszokott lakhelyüket – már akinek van. Akinek nincs, mint az alkoholistává züllött atlétának, onnan is takarodnia kell, egy bontásra ítélt, romos épület kazánházából, ahol odáig meghúzta magát. A film azonban nem róla szól, történetében pedig a „hajléktalanság”, a sehová sem tartozás többféleképpen is megjelenik. A hajléktalan a kilakoltatás elől öngyilkosságba menekül, az emberséges végrehajtót pedig – bár vétlen a dologban – gyötri a lelkiismerete: megértésért, vigaszért, feloldozásért fordul fűhöz-fához, s mint lassan kiderül, erről szól a film. Férj, anya, barátnő, pap, alkalmi szerető: sorra felvonulnak az elidegenedés enciklopédiájának jelképes figurái, hogy kiderüljön a megértés lehetetlensége, a megtartó emberi kapcsolatok teljes hiánya a halkan és olajozottan működő társadalmi gépezet működtetői-áldozatai közt.
És közben feldereng a fodrozódó felszín alatt egy harmadik réteg, mint a kurdok elsüllyedt városa: Cluj-Napoca alatt Kolozsvár. A férje kedvéért ortodox vallásra tért, mindvégig románul beszélő hősnő ugyanis magyar. A román környezet és a kétnyelvűség az ő számára magától értetődő, asszimilációja tökéletes. Az egykori olimpikon öngyilkosságával kapcsolatban mégis mint magyart hurcolja meg a média, s a román és magyar oldali előítéletek naprakészen törnek elő mindenkiből. S lassan megértjük – mert ahol a képek önmagukért beszélnek, Jude nem magyaráz – a hosszan kitartott utcaképek, szobrok és épülethomlokzatok jelentőségét a filmben: hogy hiába nyelte el Cluj-Napoca Kolozsvárt, a jóvátehetetlenül kétféle város két része nem tud, nem képes szervülni egymással, s hogy erről talán senki sem tehet.
S hogy hányféleképpen lehetünk hontalanok.
Megjelent a Magyar Hang 2026/1. számában.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/elsullyedt-vilagok-184178