A tudományos előrejelzések ritkán teljesülnek, a társadalmi folyamatok többnyire rácáfolnak a szakértők és szakértő testületek jövendöléseire. A Szovjetunió összeomlását, a hetvenes évek olajválságát, a 2008-as hitelválságot senki sem látta előre. A ritka kivételeket, ha egy-egy prognózis véletlenül hasonlít arra, ami utóbb tényleg bekövetkezett, sokáig emlegetjük. A be nem váltakat ellenben senki sem kéri számon, és a sorozatos kudarcok nem kezdik ki a jövő mérnökeinek tekintélyét.
Bízunk a tudósok előrelátásában, mert valamiben hinni szeretnénk. Egy olyan komplex rendszer viselkedése azonban, amelyre egyszerre hatnak a természeti társulások és a kulturális közösségek működésének törvényszerűségei, valamint nyolcmilliárd (többé-kevésbé) eszes lény pillanatnyi döntései, lényegében kiszámíthatatlan. Ezért a jövőre vonatkozó tudományos számítások és kormányzati tervek ma sem állnak szilárdabb talajon, mint az egykori fejedelmeké, akik haditervüket a csillagjósok tanácsai szerint alakították. Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE oktatója beszélt erről a Kossuth Klubban, a Polikrízis és geopolitika címen meghirdetett tanácskozáson. A tudományos jövendőmondás megbízhatatlanságának tudományos bizonyítékaiból azonban nem a szokásos szkeptikus következtetésre jutott. Ha egyszer tudjuk, hogy nem tudjuk, mi lesz, miért ne hagyatkoznánk a tervezés során bátrabban arra, amiről szeretnénk, hogy legyen: a saját meggyőződésünkre és elképzeléseinkre? Szaknyelven normatív forgatókönyvnek nevezik az ilyesmit.
Kapóra jöhetett a fogalom a tanácskozás szervezőinek, akik egy Felforgatókönyv, a remélt rendszerváltozás forgatókönyvének megírására készülnek. „Ha nem tudod megmondani, hogy mit szeretnél, ne csodálkozz, ha nem az történik, amit szeretnél” – áll Facebook-oldalukon. Ha változást szeretnél, legjobban teszed, ha magadon kezded s te magad változol, derült ki az előadók szavaiból.
A tervezett forgatókönyv első fejezete bizonyára a külpolitikáról fog szólni. Egy kis ország sorsa mindig a nemzetközi erőviszonyok alakulásán múlik, valamint azon, hogy miképpen keresi a helyét a nemzetek közösségében. Az utánunk jövők nem arra lesznek kíváncsiak, hogy hány fürdőszoba volt a hatvanpusztai kastélyban. Még csak nem is arra, hogyan züllött a gyermekvédelem nálunk egy időben gyerekkereskedelemmé. Hanem arra, hogy milyen válaszokat adtunk – amikor még lehetett vagy lehetett volna – a fenyegető globális ökológiai katasztrófa kihívására. S hogy hova álltunk a civilizációk összecsapásában. Hogy a keleti despotaállamok és a nyugati demokráciák között kibontakozó végzetes konfliktusban a demarkációs vonal hol húzódik: Záhonynál vagy Hegyeshalomnál?
Egy olyan ország azonban, amely külpolitikáját cinikus nyíltsággal rendeli alá a kormányzó elit pillanatnyi üzleti érdekeinek, megvetésnél egyébre nem számíthat partnerei részéről, figyelmeztetett előadásában Szent-Iványi István. Ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek, az elvi következetesség nemzetközi kapcsolatainkban nem fényűzés, hanem elemi érdek. Amit Jeszenszky Géza bevezetőjében hangsúlyozott, hogy geopolitikai helyzetünk, kulturális örökségünk, jólétünk megőrzése és szuverenitásunk védelme egyaránt az európai nemzetek közösségében jelöli ki a helyünket, azzal a tanácskozás valamennyi résztvevője egyetértett. Többen rámutattak, hogy az orosz és kínai birodalmi érdekek buzgó szolgálata, a látványos szembefordulás európai szövetségeseinkkel semmiféle előnnyel nem járt. Jobban illenek ránk a francia forradalomról töprengő Edmund Burke egykori szavai, mint bárkire: Magyarország bűnökön vásárolt szegénységet! „Nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit áldozta fel, hogy áruba bocsáthassa erényeit”, ahogyan Burke írta.
Létezik-e még napjainkban az az Európa, amelyre a kelet-közép-európai értelmiség előszeretettel hivatkozik? Civilizációnk szellemi válsága messze túlmutat a politikai integráció nagyszabású kísérletének elkerülhetetlen zökkenőin. A helyzet bonyolult összetevőit Magyari Péter elemezte. Az egységtörekvésekkel szembeforduló közhangulat a populista demagógia eszközeivel gátlástalanul élő szélsőjobboldali pártokat erősíti. Ezek egy része ma is jelentős támogatásban részesül a nyugati szövetségi rendszer bomlasztásában érdekelt orosz kormánytól. Elszigetelésükkel azonban a középpártok hiába próbálkoznak: őket erősíti az elitek érzéketlensége vagy ellenérdekeltsége olyan égető kérdések kezelésében, mint a migráció. Az európai pártrendszer átalakulóban van.
De az is igaz, hogy az ukrán konfliktus és az Egyesült Államok kiszámíthatatlanná vált politikája felébresztette az európaiakban az összetartozás tudatát és az elszántságot, hogy megvédjék magukat az orosz fenyegetés, a kínai konkurencia és az amerikai zsarolás ellenében. A háborús fenyegetésnek közvetlenül kitett lengyelek és románok, valamint a skandináv és balti államok jelenléte többséget biztosít az önvédelmi képesség erősítését célzó törekvéseknek, és kilátástalan helyzetbe hozza e törekvések örök kerékkötőjét, Magyarországot. Nehéz, igen nehéz lesz ebből a gyalázatos szerepből kitörnie a 2026 utáni magyar diplomáciának.
A posztkommunista országokban szembeszökő a tekintélyelvű, antiliberális programmal, nemzeti és/vagy szociális demagógiával fellépő szélsőjobboldali pártok előretörése. Szent-Iványi István figyelmeztetett, hogy többségük Moszkva támogatását élvezi, és mintaképük Orbán Viktor parancsuralmi rendszere, aki rendszeresen nyújt menedéket politikusaiknak, amikor bujkálniuk kell hazájuk igazságszolgáltatása elől. Ezért a jövő évi magyarországi választások jelentősége messze túlmutat a belpolitikai kérdéseken: a magyarok döntése nagyban befolyásolhatja régiónk biztonságát, Európa egységét, az orosz imperialista törekvések sikerét vagy kudarcát.
A vitában szó esett a világgazdasági integráció ellentmondásairól is. Magyari Péter szerint a kontinens jóléte fenntarthatatlan a globális szabadkereskedelem rendszerén kívül: a tengerentúli csúcstechnológiára ugyanúgy rászorulunk, mint alkalomadtán a súlyosan környezetszennyező ipari tevékenység kiszervezésére más országokba, vagy – egyesek szerint – a bevándorló tömegek olcsó munkaerejére. Csakhogy éppen az úgynevezett világpiacon zajló kegyetlen verseny kényszeríthet elért jóléti vívmányaink feladására. A jobb életminőséget biztosító egészség-, klíma- és környezetvédelem, valamint a munkahelyek és munkavállalói érdekek védelme az üzleti számításokban csupa költségként jelentkezik, azaz rontja az európai cégek versenyképességét. Kérdés, hogy akarunk-e és érdemes-e ebben a versenyben részt venni, vagy enyhíthetünk gazdaságunk világpiaci kitettségén? Mennyi önállóságot engedhetünk meg magunknak?
Tovább árnyalja a képet, hogy a szabadkereskedelmi rendszer, akár ragaszkodunk hozzá, akár nem, éppen összeomlóban van, hála az új hidegháborúnak és az Egyesült Államok gazdasági stratégiájában bekövetkezett fordulatnak. Biztonsági megfontolások, valamint a polikrízis jelenségei is arra intenek – a népvándorlás katasztrofális következményeitől kezdve a fő üvegházgáz-kibocsátó ágazatoknak nyújtott fenntarthatatlan támogatásig (közlekedés-szállítás, állattartás, építőipar) –, hogy növeljük önállóságunkat és erősítsük az önellátás képességét. Ezek Európa-szerte vitatott témák. Marad tehát a kérdés: hova áll az európai partnereinket leginkább foglalkoztató kérdésekben az új magyar külpolitika?
A legtöbb hozzászóló Kollai István gondolataira reagált a kelet-közép-európai térségben zajló változásokról. A rendszerváltozást követően az előadó szerint egyfajta utolérési komplexus és gyakran felemás felzárkózási igyekezet vett erőt régiónkon, ma viszont már nemigen tudjuk, mit is szeretnénk utolérni. A strukturális egyenlőtlenségek a nyugat és a posztszovjet országok között bizonyára feloldhatatlanok, ezeket azonban nem az uniótól való eltávolodással, hanem azon belül, összefogással, jobb érdekérvényesítő képességgel ellensúlyozhatjuk. Ebben mi magyarok sajnos hatalmas hátránnyal indulunk. A magyar diplomácia legnagyobb sikere 1989 után a Visegrádi Együttműködés volt, amelyet szétvert az Orbán-kormány külpolitikája. Az együttműködést a szomszéd országokkal ma ismét a nulláról kell kezdeni. Ebben nem segít a határon túli magyarság sorsának félrekezelése és alárendelése a belpolitikai szempontoknak. A saját helyzetükkel reálisan számot vető, autonóm kisebbségi törekvések sem Budapesten, sem Pozsonyban vagy Bukarestben nem számíthatnak jelenleg túl sok megértésre, derült ki a hozzászólásokból.
Megjelent a Magyar Hang 2025/40. számában október 3-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/polikrizis-es-geopolitika-181313