publicisztika

„A magyar zöldek hazaárulók”

A cikk, amelynek címe és fő mondanivalója ez volt, a Debrecen mellett épülő akkumulátorgyár elleni tiltakozás sötét hátterét leleplezi le. A Magyar Nemzet néven megjelenő sajtótermék közölte a minap. A szerző ugyanannyit ért az akkumulátorgyártáshoz, mint én, annak tehát nem sok értelme volna, ha a CATL által alkalmazni kívánt technológia környezeti következményeiről vitatkoznánk. Egyikünket sem ez késztette írásra. Vitára közöttünk különben sem kerülhet sor, mert töprengéseim nem jelennének meg „testvérlapunkban”. („Több mint rokonság s nem éppen rokonszenv” – dünnyögi az a bizonyos dán királyfi, hasonló bitorlási ügyre utalva egy angol darabban.)

„Valakinek érdekében áll tönkretenni Európát” – a cikkíró azt fejtegeti, hogy kik és miért bujtogatják Debrecen, Komárom, Göd, Iváncsa, Tata lakóit e hasznos és környezetbarát létesítmények ellen, és magabiztosan cáfolja a Soros-világösszeesküvés zöld ügynökeinek átlátszó kifogásait. Engem pedig a kétféle kommunikációs stratégia különbsége foglalkoztat, a rendíthetetlen politikai propagandistáé, aki népes olvasótáborát hétről hétre ellátja gyűlölnivalóval, és a zöldeké, akik, mint én, összevissza beszélnek. Nemigen tehetnek mást, ez a dolguk: érveket és ellenérveket mérlegelnek, adott esetben az akkumulátorgyártás vagy az atomerőmű előnyeit és hátrányait. Nem egy csalhatatlan gyógymódot próbálnak eladni híveiknek, ők a beteg életéért aggódnak.

Vagy csak úgy tesznek. Hogy megtévesszék a közvéleményt. Hiszen fő aggályuk, hogy a sivatagosodó Alföld közepén nem lenne szabad ilyen hatalmas vízigényű beruházásba kezdeni, állítólag alaptalan. A hazaáruló zöldek ostora biztos forrásból tudja, hogy a minden eddiginél nagyobb akkumulátorgyár vízigénye csupán 3300 köbméter lesz naponta. Vajon hogy lehet akkor, hogy Gödön egy jóval kisebb gyár ötször ennyi vizet fogyaszt? Miért kell a Duna mellé telepített komáromi létesítményhez átvezetni napi 15 ezer köbméter karsztvizet a Tatai-medencéből? Miért nem tisztított szennyvizet használnak ott is inkább, amivel a debrecenieket hitegetik? Alkalmas-e a tisztított szennyvíz a hűtőtornyok hűtésére, amelyekben a legmagasabb veszélyességi fokozatú, különösen tűz- és robbanásveszélyes anyagot tárolnak? Sokan sokfélét gondolhatnak erről, a kormányhivatal honlapjáról eltüntetett szakvélemény szerint mindenesetre akár 60 ezer köbméterre is felmehet a tervezett üzem vízigénye. Nincs annyi szennyvíz talán az egész vármegyében! Vagy például ki tudja, hogy mivel jár, ha egy gyár körül, mint Gödön, a talajvízben N-metil-2-pirrolidont találnak, de csak a megengedett határértéknél kevesebbet? Nem értek hozzá.

Kinek higgyen akkor az ember? A gödi Újtelep lakói a saját fülüknek hisznek: a hűtőtornyok zúgásától éjszaka sincs többé nyugtuk. A debreceniek a Vekeri-tó kiszáradásából következtetnek, a klímaváltozás miatt évről évre súlyosbodó aszálytól tartanak. Az átlag olvasónak azonban, belátom, nincs más választása: a politikai ízléséhez közelebb álló oldalról érkező nézetekhez tartja magát, a többi elől pedig befogja a fülét. A vita eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Annak van igaza, akinek nagyobb a médiafelülete.

A kétharmad szócsöve és harci trombitája azonban méltányos velünk: szerinte sem minden zöld hazaáruló. Csak a magyar. A német zöldekkel például nincs baj ezúttal, ők ünneplik az ottani akkugyártást, amely autóiparuk túléléséhez nélkülözhetetlen. Azok a zöldek hazaárulók, akik „eszement környezetvédelmi előírásokra” hivatkozva aláássák az európai jólét alapját, amelyet „az olcsó és jó minőségű orosz nyersanyagok és energiahordozók szolgáltatnak”. Így, szó szerint. Ezért ilyen jó nekünk, magyaroknak: átlagon felüli életszínvonalunk annak köszönhető, hogy kormányaink időben felismerték az olcsó és jó minőségű orosz energiahordozóktól való kizárólagos függés előnyét, amit annyira élvezünk, hogy Paks bővítésével szeretnénk életünk végéig meghosszabbítani. Ehhez járul most még a kínai óriáscégek (CATL, Fudan Egyetem, Budapest–Belgrád gyorsvasút) gigaberuházásaiban rejlő hatalmas lehetőség. Hogy Debrecenben például kínai tőkével és technológiával, importált nyersanyagból, túlnyomórészt külföldi munkaerő hatalmas mennyiségben állít majd elő valamit, amire a német autóiparnak égető szüksége van. „Aki ezt most meg tudja szerezni – olvasom –, megkerülhetetlen stratégiai helyzetben lesz”. Értsd: elévülhetetlen szolgálatot tesz német üzleti partnerének.

Gondolkodom, tehát (hazaáruló) vagyok: mi ebben a jó nekünk? Ha a hazai hozzáadott érték ilyen csekély, a keletkező jövedelemnek vajon mekkora hányada marad idehaza? Arányban áll ez a környezetterheléssel? Érdekünkben áll-e törékeny nemzetgazdaságunkat egyetlen ágazat, a gépkocsigyártás érdekeinek ilyen mértékben alárendelni? Egy olyan ágazatnak, amelynek kilátásai az energiaválság és ökocídium korában enyhén szólva bizonytalanok? Mi lesz, ha a súlyosan környezetszennyező, energiaigényes, nehezen beszerezhető nyersanyagoktól függő akkumulátorüzlet befuccsol, és tíz év múlva ezeket a most épülő gyárakat feleslegessé teszi egy új technológia megjelenése? Úgy tűnik, ezek valóban stratégiai kérdések és megkerülhetetlenek.

De ne hagyják magukat egy hazaárulótól megtéveszteni; olvassák el azt is, amit a másik Magyar Nemzetben olvas naponta a másik magyar nemzet. Abból kiderül, miért hazaáruló, aki most a német autóipar, az orosz energiaexport, az Európában terjeszkedő kínai óriáscégek útjában áll. Hogy igenis hazaáruló, aki Magyarország gazdasági újragyarmatosítása ellen tiltakozik, és nem akarja, hogy mi az orosz és kínai diktatúrával seftelő német üzleti világ érdekeinek kijárói legyünk. Röviden, hazaáruló, aki nem hazaáruló.

Ha tüntet, csakis azért teszi, mert Soros György bérelte fel, mint a debreceni civileket. Vagy korrupt, mint a tanárok jogaiért példamutatóan kiálló pesti gimnázium feddhetetlen hírű igazgatója. Majd egyszer kiderül. S ha éppen az ellenkezője derül ki, netán jogerősen, ki emlékszik majd addigra arra, hogy mivel mocskolták, rágalmazták őket hónapokkal vagy évekkel azelőtt?

Megtudtuk hát, kik a hazaárulók, most már csak az a kérdés, hogy a zöldek kicsodák. Az idézett cikk aggálytalanul azonosítja őket a magukat zöldnek valló politikusokkal. A szerző helyében én ettől óvakodnék: ebben a padlótól a plafonig környezettudatos és ökológiailag fenntartható világban előbb-utóbb minden parlamenti formáció bezöldül valamelyest. A Magyar Nemzet olvasóival is egyre nehezebb lesz elhitetni, hogy erdeink fogyatkozása, vizeink elszennyeződése, földjeink kiszáradása és a zöldterületek elépítése kizárólag a dollárbaloldal szolgálatában álló zöldek rémmeséiben szerepel. Az ökológiai politikát ráadásul az igazi baloldal ugyanolyan undorral sorolja a jobboldalhoz, a haladás sanda és megátalkodott ellenségei közé, ahogyan a jobboldal kommunistázza őket.

Maguk a környezetüket féltő zöld civilek egyik táborhoz sem örömest csatlakoznak, az ökológiai világnézet elkötelezettjei még kevésbé. Ezek persze, mint említettem, összevissza beszélnek. A fosszilis üzemanyaggal szemben az akkumulátoros technológiát védik, az akkumulátorüzlet túlpörgetésétől a nemzetgazdaságot, a személygépkocsi-kamion-autópálya lobbi ellenében a kötöttpályás tömegközlekedést, az öngyilkos növekedési hajsza megszállottjaitól az emberhez méltó élet természeti (és kulturális) feltételeit. Állítják, hogy ezek fontosabbak, mint a személygépkocsi, akkumulátorral vagy anélkül.

Hogy mindenre csak nemet tudnak mondani? Szó sincs róla. Legfeljebb nem hunynak szemet a szélesebb társadalmi és természeti összefüggések felett, ezért nem érik be látszatmegoldásokkal, technooptimista illúziókkal, csalóka gazdasági mutatókkal. Mert veszélyes korban élünk, és az ökológiai katasztrófa képében jelentkező civilizációs válságból kiút csak ott remélhető, ahol a jövő kilátásairól nyilvános vita zajlik, józan érvekkel, egymás álláspontját kölcsönösen tisztelő felek között. Azonban, ha ezt így gondolom, akkor azt is el kell ismernem végül, hogy az akkumulátorgyárak valóban nem okoznak olyan jóvátehetetlen kárt az országnak, mint Bayer Zsolt.

***

Megjelent a Magyar Hang 2023/6. számában, február 10-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/a-magyar-zoldek-hazaarulok-152019

Hogyan veszítettük el az orosz–ukrán háborút

Neked is feltűnt talán, nyájas olvasó, hogy egy Magyarországgal közvetlenül határos ország területén ezekben a hetekben-hónapokban zajlik a legsúlyosabb háborús konfliktus a második világháború óta. Következményeit tekintve bátran nevezhetnénk akár harmadik világháborúnak is, remélve, hogy annak nem előjátéka, hanem ellenszere lesz, ami most történik.

Üzenet egykori iskolámba

Jelentem, élet zengi be az iskolát. Ülősztrájkoló, tanáraikat éltető diákok, fegyelmezés helyett polgári engedetlenségből példát mutató tanárok, öntudatos szülők, akik összedobják a kirúgott oktatók fizetését, hát ez csodálatos. Azonban, kedves Ady Endre, az már nem áll, hogy az élet is derűs iskola lesz, nem lett az. Az élet iskolájában suhog a nádpálca. A pedagógusok pimasz leckéztetése zajlik az élet iskolájában.

Napraforgók paradicsomszósszal

Szénakazlak krumplipürével. Magvető zöldséglevessel. Leöntve. A világvégi étlapon Van Gogh, Monet, az európai modernitás meggyalázott ikonjai. A választék minden bizonnyal bővülni fog. Európa múzeumaiban beláthatatlanul sok a leöntenivaló, és egyre több a dühös fiatal. Bár meg kell adni, az új képrombolók eddig mértékkel és igen gondosan válogattak.

Mátrix

Micsoda téma egy sci-fihez, mit ki nem hozna belőle egy hollywoodi forgatókönyvíró!

Képzeljenek el egy országot, melynek lakói egyszerre, egy időben két valóságban (vagy kétféle mátrixban) élnek. Ki az egyikben, ki a másikban. Vagy ha egy vígjátékíró kezébe kerül a téma: a hasunkat fognánk a röhögéstől, ahogyan ezek a szerencsétlenek vakon tapogatóznak és lépten-nyomon egymásba botlanak, dühödten püfölik egymást.

Másrészt

Titokban azt reméltem, hogy a Magyar Hang előző számaiban megjelent Megbűnhődte? című cikksorozatomat az olvasók nem hagyják annyiban, hanem vitát vált ki, és fontos kiegészítések, általam mellőzött ellenérvek segítenek majd tisztázni az összefüggést történelmi örökségünk és jelen viszonyaink között. Hiú ábránd volt, bár az okát, őszintén szólva, nem értem. A nyomtatott formátum szerintem ugyanolyan alkalmas a vélemények ütköztetésére, mint a kommentelés a Facebookon, sőt. Na mindegy, akkor vitatkozom magammal.

Megbűnhődte?

A második világháború előestéjén írta valaki: lehet, hogy a múltat és a jövendőt e nép megbűnhődte már, de az biztos, hogy a jelen bűneiért egyszer még fizetni fogunk. Úgy is lett, elég hamar. Most sem lesz másképpen.

Az akkumulátor- és gépkocsigyártó nagyhatalom ugyanazon az ócskavastelepen végzi nemsokára, ahol a vas és acél országa rozsdásodik. Az Oroszországban és Kínában dühöngő diktatúra utolsó európai csatlósa ugyanúgy a történelem szégyenpadjára kerül, mint példaképe, az eggyel ezelőtti keresztény nemzeti kurzus. A lebutított, tönkretett magyar iskolarendszer áldozatai felnőttkorukban rettenetes árat fizetnek majd – képletesen és szó szerint – azoknak a nemzeteknek, amelyeknek gondjuk volt rá, hogy gyermekeiket ellássák az önálló tájékozódáshoz, sikeres helytálláshoz nélkülözhetetlen tudással. A megmérgezett, kizsigerelt, tarra vágott és tönkreépített hazai táj többé nem lesz képes táplálni utódainkat.

Miért kell ennek így lennie? Miért mindig a rossz oldalra állunk, miért engedelmeskedünk lelkiismeretlen urainknak, miért idomítjuk a hátgerincünket olyan készségesen a rajtunk taposó csizma talpához? Miért nem akarjuk tudni ezekre a miértekre a választ? Miért hazugságokkal áltatjuk magunkat?

Ultimátum

Az ultimátum így szól. Kedves Emberiség, idefigyelj! Ha az évszázad közepéig nem válsz karbonsemlegessé (karbongáz-kibocsátásodat nem hozod egyensúlyba a bioszféra karbongáz-megkötő képességével), akkor az évszázad végére a földfelszín átlagos felmelegedése túllépi a 2 Celsius-fokos határt. Azon túl az időjárási szélsőségek kezelhetetlenné válnak, a körülmények drasztikus átalakulása pedig felgyorsítja az élő rendszerek összeomlását: bolygónk nemhogy nyolcmilliárd ember eltartására nem lesz többé képes, ennél jóval kevesebbre sem. De akkor ez majd megoldódik magától. Remélem, elég világosan beszéltem. Üdvözlettel, Természet.

Wasserkopf

A szakmunkást a betanított munkástól az különbözteti meg, hogy ő a maga szakterületén rendelkezik az önálló munkavégzéshez nélkülözhetetlen sokoldalú ismeretekkel. Többféle feladatot többféleképpen is el tud végezni, a változó körülményeknek és igényeknek megfelelően. A betanított munkás egy meghatározott munkakör betöltésére képes, egy adott munkafolyamat vagy technológia követelményeinek megfelelően. A tanárképzés küszöbönálló reformja a tanári hivatást ilyen betanított munkává silányítaná.

A közelmúltban nyilvánosságra került tervezet eltiltaná a képző intézményeket attól, hogy a jövő pedagógusait olyan „felesleges” tudással terheljék, amely „köznevelési célból nem indokolt”. Szerzői nem csinálnak titkot abból, hogy mit értenek köznevelési célból nem indokolt tudáson: bármit, ami túlmegy azon, amit a tanárnak a jelenleg érvényes Nemzeti alaptanterv szerint tanítania kell a középiskolában. Az ilyen részeket, mint olvasom, „törölni kell” a képzési követelmények sorából. S hogy ne legyen félreértés, hol húzódik a határ a szükséges és a felesleges tudás között, megállapítják, hogy már az emelt szintű érettségi vizsga teljesítéséhez szükséges többlettartalmak ismerete is csak kivételes, indokolt esetben kérhető számon a tanári szakokon. A diplomás pedagógusnak tehát nem kell rendelkeznie az emelt szintű érettségi vizsga letételéhez kellő tudással.

Nincs rá okom, hogy sok jót feltételezzek az oktatáspolitika mostani irányítóiról, még sincsenek kétségeim afelől, hogy ha a tervezet kidolgozását nyilvános szakmai vita, egyeztetés előzte volna meg, ekkora emeletes baromságok azért nem maradtak volna a szövegben. Kizárt, hogy valaki ne figyelmeztette volna őket: a tanár dolga nem lehatárolt ismeretek átadása, mert az ismeret eleve nem olyasmi, amit át lehetne adni, mint valami csomagot. Akár általános, akár középiskolában tanít, neki először érdeklődést kell(ene) keltenie diákjaiban a tudás iránt, és meg kellene őket győznie arról, hogy van valami értelme a tananyag elsajátításának. Nem mintha az maga volna a teljes igazság, hanem éppen azért, mert a tantervben szereplő, szükségképpen elvonatkoztatott és leegyszerűsített, szélesebb összefüggéseiből kiragadott tudás-preparátum jó esetben mégiscsak hiteles módon utal egy összetettebb tudományos, történeti vagy éppen költői igazságra, melynek megvitatása ritkán fér a tantárgyi keretek közé, de amit azért a pedagógusnak, persze, ismernie kell. Éppen arról kellene felvilágosítania tanítványait, hogy az iskola csak az első lépcsőfok a tudás világába vezető úton, s hogy ez a világ nincsen készen, és a bejárása életre szóló kaland. De mit mondhat erről az, akinek a saját felkészültsége se terjed túl az érettségi követelmények által lehatárolt szűk körön?

Az igazi pedagógusnak a szaktudósnál nem kevesebbet, hanem többet kell tudnia. Ismernie kell tudniillik a maga szépséges és néha kétségbeejtően nehéz mesterségének fortélyait, amiben nem fog tudni helytállni, ha nem szerez széles körű jártasságot az általa tanított tudásterületen. Ne kényszerítsük, hogy olyan tudással álljon a maga kíméletlenül kritikus kamasz-közönsége elé, amelynek hiányosságai a tanteremben bármikor lelepleződhetnek. Gonosz merénylet volna ez a tanárok, még inkább a diákok ellen. A tudományok fejlődése, a társadalmi igények alakulása, valamint a politikusok hóbortjai egyébként elkerülhetetlenné teszik a közoktatás tananyagának gyakori változását. Az a tanár, aki csak a mindenkori alaptantervhez igazított ismeretekkel rendelkezik, nem tudom, mihez kezd majd a diplomájával (tudom, de nem illik leírni).

A cél, amit ezen az ostoba módon akarnak elérni, egyébként helyes: a pedagógiai készségek és ismeretek súlyát szerették volna bizonyára növelni a tanárképzésben a szaktudományok túlsúlyának rovására. Erre szükség is volna, csakhogy a megoldandó feladat – a Nemzeti alaptantervhez hasonlóan – ezúttal sem mennyiségi, hanem minőségi kérdés (milyen logika, miféle elvek és szempontok szerint épüljön fel a leendő pedagógusoknak szánt curriculum), és semmi esetre sem olyasmi, aminek konkrét tartalmát a szakigazgatás előírhatná a tanszékeknek és szakmai szereplőknek.

De tartok tőle, hogy ezzel a reform megrendelői maguk is tisztában vannak. Őket azonban egészen más érdekelte, aminek semmi köze az oktatás minőségéhez vagy a tanárok tudásához. A pedagóguspálya elnéptelenedésére keresnek – olcsó – orvosságot. A fiatalok egyre kisebb arányban jelentkeznek a tanárszakokra? Nosza, könnyítsük meg számukra a diploma megszerzését! A jól teljesítő hallgatókat nem vonzza többé a pedagógus hivatás? Faragjunk pedagógust a gyengébb tanulókból! Azokból, akiknek a pontszáma úgysem elegendő ahhoz, hogy más egyetemi szakra felvételt nyerjenek. Tanárnak elvégre az is megteszi, akinek képességeit az emelt szintű érettségi meghaladná.

Karinthynál, a Visszakérem az iskolapénzt című jelenetben a vizsgabizottság még csak arról győzködi Wasserkopf urat, hogy tudása a követelményeknek igenis megfelel. A tanárképzést reformáló Takaró Mihály fantáziája ennél merészebb: Wasserkopf nála nemcsak a vizsgán megy át, ő fog vizsgáztatni másokat.

Létezne, persze, más megoldás a tanárhiányra: a pedagógusbérek sürgős emelése, a nyomasztó kötelező óraszám csökkentése, a tanári munkát segítő szakmák jelenléte az iskolákban, a tanszabadság helyreállítása, a pedagógusközösségek önállóságának növelése, a képzés és továbbképzés színvonalának javítása, szemléletének korszerűsítése – ki ne tudná ma már hosszasan sorolni a tennivalókat, amikor harminc éve beszélünk-írunk ezekről anélkül, hogy bármi történne.

Ezután se fog. Iskolarendszerünk így is alkalmas – sőt, csakis így alkalmas – az olcsó munkaerő, az igénytelen fogyasztó, az engedelmes alattvaló tömeges előállítására, a tehetős és tehetetlen, tudós és tudatlan népesség közötti távolság fenntartására, amely társadalmi rendünk szilárd alapját képezi.

A köz- és felsőoktatáson megtakarított százmilliárdokból pedig játszva kifizethetjük a kínai elvtársaknak a Fudan Egyetem árát, a kamatos kamatokkal.

***

Megjelent a Magyar Hang 2021/33. számában, augusztus 13-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/wasserkopf-129843

Harmadik Út – mi között?

Az Út nem az odaérés eszköze, hanem arra való, hogy járjunk rajta. Bár oda lehet érni rajta valahová, az Út részéről ez szívesség, magyarázza Karátson Gábor (1935-2015) a Tao te kinghez fűzött kommentárjaiban. De hogy jó vagy rossz úton haladtunk, eldönti majd, miként ítélnek pályafutásunkról, amikor elérkezünk oda, ahová minden út vezet. Áll ez az egyének és a nemzetek sorsára is.

Scroll to top