publicisztika

Válasz Kiss Viktornak

Köszönettel tartozom Kiss Viktornak Miért nem szeretjük a zöldeket? címmel megjelent írásomra adott tartalmas válaszáért (Nem kell félni az antikapitalista baloldaltól). Amikor véleményét kérve a cikket elküldtem neki, arra persze nem számítottam, hogy barátságos gesztusomat a gyűlölet jelének tekinti majd, amit szerinte a baloldaltól való zsigeri rettegés és a zöld mozgalom súlyos veresége felett érzett szorongás vált ki belőlem. Így, szó szerint. Érdekes megközelítés, mindenesetre.

Miért nem szeretjük a zöldeket?

Pedig már mindenki annyira környezettudatos! Két zöldterület lebetonozása között a politikusok a biológiai sokféleségért aggódnak. Agyoncsomagolt termékeink dobozának minden oldalát fenntarthatósági mantrák borítják. Újrahasznosítunk, mérsékeljük a kibocsátást, védjük az élőhelyeket, ahogy a torkunkon kifér. A megmondóemberek egymást licitálják felül, hogy a földi ökoszisztéma összeomlása ötven vagy húsz év múlva esedékes vagy pedig napokon belül. Még az államadósságot is a drága nagymama receptje szerint állítjuk elő, kizárólag hazai alapanyagból. De a zöldeket, azokat azért a többség változatlanul utálja.

Nincs hová visszavonulni

Mesebeszéd, hogy a globális piacgazdaságnak ne volna megfelelő válasza az ökológiai katasztrófa kihívására! Mára a piac beárazta létforrásaink pusztulásával kapcsolatos félelmeinket, és az e téren mutatkozó élénk kereslet kiszolgálására új, jövedelmező iparágakat teremt a megújuló energiaforrásoktól a hulladék-újrahasznosításon keresztül a lebomló műanyagokig. Az más kérdés, hogy ezek a megoldások a katasztrófa elhárítására nem alkalmasak, legfeljebb az egészében fenntarthatatlan rendszer összeomlásának elodázására jók. Ugyanígy vagyunk a katasztrófaipar szellemi termékeivel is. Lassan kimennek a divatból a busásan szponzorált áltudományos közlemények, melyekből kiderült, hogy a klímaváltozás blöff csupán. Ezzel szemben remek sajtója van a klímaszorongás kezelésének. Nehogy már azon aggódjanak a fiatalok, hogy miféle világot örökölnek, még a végén tesznek is ellene valamit! És szaporodnak az elkerülhetetlen közeli összeomlás prófétái is, akik épp azáltal mentenek fel a vészhelyzethez illő radikális cselekvés kényszere alól, hogy biztosítanak: már elkéstünk vele.

Magánállam

Nemrég egy vitairatban, ami egészen másról szeretett volna szólni, röviden és felületesen azt állítottam, hogy a NER államosít. Nyomban meg is kaptam egy partneremtől, hogy ellenkezőleg, éppen hogy privatizálja a közvagyont. Csakhogy a kormányzati eszközökkel végrehajtott, példátlan mértékű vagyon- és hatalomkoncentrációra szerintem ez a kifejezés semmivel sem illik jobban, mint az államosítás. De ha nem államosítás és nem is privatizáció, akkor mégis minek nevezzük azt a rendszert, amely egyszerre fosztogatja a normális működésében megzavart jogállamot, amelyre rátelepült, és bénítja a magánszereplők önálló kezdeményezését a kultúrától a gazdaságig az élet minden területén?

A csodaszarvas nyomában

Nem, ne menjünk el mellette szó nélkül. A köztéri szobrok bennünket ábrázolnak, nekünk állítanak emléket; az utókor ezekből próbálja majd kitalálni, hogy milyen lehetett az élet akkoriban. Mi az Arany Csodaszarvas korabeli magyarok leszünk.

Hét kínos kérdés, amire VAN válasz, de nem biztos, hogy szeretnéd hallani

A nyugati szövetségi rendszer halálos ellenségeihez törleszkedő külpolitika Magyarországot elidegenítette szomszédaitól, Európa árulóiként tekintenek ránk. Függőségünk a kínai befektetőktől, orosz energiaforrásoktól, valamint a német autóipartól egyre fokozódik. Az Unióban nálunk a legalacsonyabbak (közé tartoznak) a jövedelmek és legnagyobb mértékű a pénzromlás. A fejlesztési források a Fidesz-oligarchák zsebébe vándorolnak, nem kis részüket felesleges, értelmetlen építkezésekre fecsérlik. A közoktatás romokban hever: a túlterhelt, önállóságuktól megfosztott és szégyenletesen fizetett pedagógusok tömegesen hagyják el a pályát. Vészes forrás- és kapacitáshiány bénítja az egészségügyet – aki gyógyulni akar, a méregdrága magánorvosi ellátást veszi igénybe. A vasútnál állandósult a csődközeli állapot. Mindez szemlátomást nem árt Orbán Viktor és rendszere népszerűségének.

És mégis mozi a Föld!

„Ez a találmány fogja megváltoztatni a világot”, írja Nizzából Jókai Mór valamikor 1900 körül, amikor először lát mozgófényképet egy kávéház falára kivetítve. Aki A jövő század regényében megjósolta a huszadik századot, ezúttal sem tévedett. Samuel Goldwin, a hollywoodi filmcézár nem volt ennyire előrelátó. Amikor a harmincas évek elején – a mozi fénykorában – bemutattak neki egy új találmányt, a televíziót, nem látott benne üzleti fantáziát. Azt mondta, az emberek nem bolondultak meg, hogy ilyen rossz minőségű, kisméretű képek kedvéért lemondjanak a mozi élményéről. Ha valaki, hát ő ismeri a közönséget, gondolhatta. De nem számolt az emberek igénytelenségével és kényelemszeretetével.

Feljelentés ismerős tettes ellen

Elmebeteg? Vagy korunk hőse? Keressük azt az embert, aki a csopaki strandon a százesztendős tölgyfát az éj leple alatt körbefűrészelte. Miért őt keressük? Mert őt nehéz lesz megtalálni. És mert ő csak egyetlen fa pusztulásáért felelős.

„A magyar zöldek hazaárulók”

A cikk, amelynek címe és fő mondanivalója ez volt, a Debrecen mellett épülő akkumulátorgyár elleni tiltakozás sötét hátterét leleplezi le. A Magyar Nemzet néven megjelenő sajtótermék közölte a minap. A szerző ugyanannyit ért az akkumulátorgyártáshoz, mint én, annak tehát nem sok értelme volna, ha a CATL által alkalmazni kívánt technológia környezeti következményeiről vitatkoznánk. Egyikünket sem ez késztette írásra. Vitára közöttünk különben sem kerülhet sor, mert töprengéseim nem jelennének meg „testvérlapunkban”. („Több mint rokonság s nem éppen rokonszenv” – dünnyögi az a bizonyos dán királyfi, hasonló bitorlási ügyre utalva egy angol darabban.)

„Valakinek érdekében áll tönkretenni Európát” – a cikkíró azt fejtegeti, hogy kik és miért bujtogatják Debrecen, Komárom, Göd, Iváncsa, Tata lakóit e hasznos és környezetbarát létesítmények ellen, és magabiztosan cáfolja a Soros-világösszeesküvés zöld ügynökeinek átlátszó kifogásait. Engem pedig a kétféle kommunikációs stratégia különbsége foglalkoztat, a rendíthetetlen politikai propagandistáé, aki népes olvasótáborát hétről hétre ellátja gyűlölnivalóval, és a zöldeké, akik, mint én, összevissza beszélnek. Nemigen tehetnek mást, ez a dolguk: érveket és ellenérveket mérlegelnek, adott esetben az akkumulátorgyártás vagy az atomerőmű előnyeit és hátrányait. Nem egy csalhatatlan gyógymódot próbálnak eladni híveiknek, ők a beteg életéért aggódnak.

Vagy csak úgy tesznek. Hogy megtévesszék a közvéleményt. Hiszen fő aggályuk, hogy a sivatagosodó Alföld közepén nem lenne szabad ilyen hatalmas vízigényű beruházásba kezdeni, állítólag alaptalan. A hazaáruló zöldek ostora biztos forrásból tudja, hogy a minden eddiginél nagyobb akkumulátorgyár vízigénye csupán 3300 köbméter lesz naponta. Vajon hogy lehet akkor, hogy Gödön egy jóval kisebb gyár ötször ennyi vizet fogyaszt? Miért kell a Duna mellé telepített komáromi létesítményhez átvezetni napi 15 ezer köbméter karsztvizet a Tatai-medencéből? Miért nem tisztított szennyvizet használnak ott is inkább, amivel a debrecenieket hitegetik? Alkalmas-e a tisztított szennyvíz a hűtőtornyok hűtésére, amelyekben a legmagasabb veszélyességi fokozatú, különösen tűz- és robbanásveszélyes anyagot tárolnak? Sokan sokfélét gondolhatnak erről, a kormányhivatal honlapjáról eltüntetett szakvélemény szerint mindenesetre akár 60 ezer köbméterre is felmehet a tervezett üzem vízigénye. Nincs annyi szennyvíz talán az egész vármegyében! Vagy például ki tudja, hogy mivel jár, ha egy gyár körül, mint Gödön, a talajvízben N-metil-2-pirrolidont találnak, de csak a megengedett határértéknél kevesebbet? Nem értek hozzá.

Kinek higgyen akkor az ember? A gödi Újtelep lakói a saját fülüknek hisznek: a hűtőtornyok zúgásától éjszaka sincs többé nyugtuk. A debreceniek a Vekeri-tó kiszáradásából következtetnek, a klímaváltozás miatt évről évre súlyosbodó aszálytól tartanak. Az átlag olvasónak azonban, belátom, nincs más választása: a politikai ízléséhez közelebb álló oldalról érkező nézetekhez tartja magát, a többi elől pedig befogja a fülét. A vita eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Annak van igaza, akinek nagyobb a médiafelülete.

A kétharmad szócsöve és harci trombitája azonban méltányos velünk: szerinte sem minden zöld hazaáruló. Csak a magyar. A német zöldekkel például nincs baj ezúttal, ők ünneplik az ottani akkugyártást, amely autóiparuk túléléséhez nélkülözhetetlen. Azok a zöldek hazaárulók, akik „eszement környezetvédelmi előírásokra” hivatkozva aláássák az európai jólét alapját, amelyet „az olcsó és jó minőségű orosz nyersanyagok és energiahordozók szolgáltatnak”. Így, szó szerint. Ezért ilyen jó nekünk, magyaroknak: átlagon felüli életszínvonalunk annak köszönhető, hogy kormányaink időben felismerték az olcsó és jó minőségű orosz energiahordozóktól való kizárólagos függés előnyét, amit annyira élvezünk, hogy Paks bővítésével szeretnénk életünk végéig meghosszabbítani. Ehhez járul most még a kínai óriáscégek (CATL, Fudan Egyetem, Budapest–Belgrád gyorsvasút) gigaberuházásaiban rejlő hatalmas lehetőség. Hogy Debrecenben például kínai tőkével és technológiával, importált nyersanyagból, túlnyomórészt külföldi munkaerő hatalmas mennyiségben állít majd elő valamit, amire a német autóiparnak égető szüksége van. „Aki ezt most meg tudja szerezni – olvasom –, megkerülhetetlen stratégiai helyzetben lesz”. Értsd: elévülhetetlen szolgálatot tesz német üzleti partnerének.

Gondolkodom, tehát (hazaáruló) vagyok: mi ebben a jó nekünk? Ha a hazai hozzáadott érték ilyen csekély, a keletkező jövedelemnek vajon mekkora hányada marad idehaza? Arányban áll ez a környezetterheléssel? Érdekünkben áll-e törékeny nemzetgazdaságunkat egyetlen ágazat, a gépkocsigyártás érdekeinek ilyen mértékben alárendelni? Egy olyan ágazatnak, amelynek kilátásai az energiaválság és ökocídium korában enyhén szólva bizonytalanok? Mi lesz, ha a súlyosan környezetszennyező, energiaigényes, nehezen beszerezhető nyersanyagoktól függő akkumulátorüzlet befuccsol, és tíz év múlva ezeket a most épülő gyárakat feleslegessé teszi egy új technológia megjelenése? Úgy tűnik, ezek valóban stratégiai kérdések és megkerülhetetlenek.

De ne hagyják magukat egy hazaárulótól megtéveszteni; olvassák el azt is, amit a másik Magyar Nemzetben olvas naponta a másik magyar nemzet. Abból kiderül, miért hazaáruló, aki most a német autóipar, az orosz energiaexport, az Európában terjeszkedő kínai óriáscégek útjában áll. Hogy igenis hazaáruló, aki Magyarország gazdasági újragyarmatosítása ellen tiltakozik, és nem akarja, hogy mi az orosz és kínai diktatúrával seftelő német üzleti világ érdekeinek kijárói legyünk. Röviden, hazaáruló, aki nem hazaáruló.

Ha tüntet, csakis azért teszi, mert Soros György bérelte fel, mint a debreceni civileket. Vagy korrupt, mint a tanárok jogaiért példamutatóan kiálló pesti gimnázium feddhetetlen hírű igazgatója. Majd egyszer kiderül. S ha éppen az ellenkezője derül ki, netán jogerősen, ki emlékszik majd addigra arra, hogy mivel mocskolták, rágalmazták őket hónapokkal vagy évekkel azelőtt?

Megtudtuk hát, kik a hazaárulók, most már csak az a kérdés, hogy a zöldek kicsodák. Az idézett cikk aggálytalanul azonosítja őket a magukat zöldnek valló politikusokkal. A szerző helyében én ettől óvakodnék: ebben a padlótól a plafonig környezettudatos és ökológiailag fenntartható világban előbb-utóbb minden parlamenti formáció bezöldül valamelyest. A Magyar Nemzet olvasóival is egyre nehezebb lesz elhitetni, hogy erdeink fogyatkozása, vizeink elszennyeződése, földjeink kiszáradása és a zöldterületek elépítése kizárólag a dollárbaloldal szolgálatában álló zöldek rémmeséiben szerepel. Az ökológiai politikát ráadásul az igazi baloldal ugyanolyan undorral sorolja a jobboldalhoz, a haladás sanda és megátalkodott ellenségei közé, ahogyan a jobboldal kommunistázza őket.

Maguk a környezetüket féltő zöld civilek egyik táborhoz sem örömest csatlakoznak, az ökológiai világnézet elkötelezettjei még kevésbé. Ezek persze, mint említettem, összevissza beszélnek. A fosszilis üzemanyaggal szemben az akkumulátoros technológiát védik, az akkumulátorüzlet túlpörgetésétől a nemzetgazdaságot, a személygépkocsi-kamion-autópálya lobbi ellenében a kötöttpályás tömegközlekedést, az öngyilkos növekedési hajsza megszállottjaitól az emberhez méltó élet természeti (és kulturális) feltételeit. Állítják, hogy ezek fontosabbak, mint a személygépkocsi, akkumulátorral vagy anélkül.

Hogy mindenre csak nemet tudnak mondani? Szó sincs róla. Legfeljebb nem hunynak szemet a szélesebb társadalmi és természeti összefüggések felett, ezért nem érik be látszatmegoldásokkal, technooptimista illúziókkal, csalóka gazdasági mutatókkal. Mert veszélyes korban élünk, és az ökológiai katasztrófa képében jelentkező civilizációs válságból kiút csak ott remélhető, ahol a jövő kilátásairól nyilvános vita zajlik, józan érvekkel, egymás álláspontját kölcsönösen tisztelő felek között. Azonban, ha ezt így gondolom, akkor azt is el kell ismernem végül, hogy az akkumulátorgyárak valóban nem okoznak olyan jóvátehetetlen kárt az országnak, mint Bayer Zsolt.

***

Megjelent a Magyar Hang 2023/6. számában, február 10-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/a-magyar-zoldek-hazaarulok-152019

Scroll to top