„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszaadhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.” Deák meggyőződését igazolta a kiegyezés 1867-ben, amely két évtized után felszámolta az önkényuralmat Magyarországon és helyreállította az ország alkotmányos rendjét az 1848-ban elfogadott törvények szellemében. Igaz, Deák és politikustársai nem tétlenül várták a kedvező szerencsét: következetesen képviselték a nemzeti érdeket, és ügyük széleskörű társadalmi támogatást élvezett.
Most, harminchárom évvel a Duna erőszakos elterelése után, önként feladva a Hágai Bíróság 1997-es állásfoglalásában foglalt jogi lehetőségeket, a magyar kormány végérvényesen és visszavonhatatlanul lemond a szlovák–magyar határfolyóval, a Dunával kapcsolatos jogairól.
Egyelőre ennyi derült ki a nyilvánosság kizárásával folyó tárgyalások várható eredményéről a magyar delegációvezető nyilatkozatából. Ennek fejében a szlovák féltől, amely azóta ingyen bitorolja és használja Bősnél áramtermelésre az elterelt folyó vízhozamának magyar tulajdont képező részét, ezentúl kedvező áron vásárolhatjuk meg a megtermelt villamosenergia egyharmadát, huszönöt évig és nem tovább. A saját elorzott vizünkkel termelt áramot! Ez az, amit Czepek Gábor államtitkár bejelentése nyomán a kormánysajtó kedvező megoldásnak nevez. Az ellenzéki sajtó és a közvélemény pedig zavartan hallgat, Rogán Cecília luxustáskáján háborog vagy a pártok választási esélyeit latolgatja.
Így megy ez harminc esztendeje. A hágai ítéletet követő tárgyalássorozatban a magyar fél mindvégig következetlenül és csak ímmel-ámmal képviselte érdekeinket, a szlovákoknak pedig, birtokon belül lévén, nem volt sürgős a megegyezés. Horn Gyula kormánya legszívesebben Nagymarost is megépítette volna, és a duzzasztórendszer közös üzemeltetéséről készült velük megegyezni, talán bosszúból, a Duna Körnek a rendszerváltozás körül játszott szerepe miatt. Az Orbán-kormányok jegelték az ügyet. A nemzetközi bíróság állásfoglalásáról pedig hazugságok özöne árasztotta el a hazai médiát.
Máig kevesen tudják: az ítélet arra kötelezte a feleket, hogy a két szocialista ország között 1977-ben született megállapodást a megváltozott viszonyoknak megfelelően tárgyalják újra. A bírák nem csináltak titkot belőle, hogy szerintük mi változott: az ökológiai szempontoknak minden más érdekkel egyenlő figyelembevételét írták elő. S kimondták, hogy a magyar félnek ugyanúgy joga van a maga vízvagyonát más célra fordítani, ahogyan a szlovákoknak jogukban áll a magukéval áramot termelni.
Nekünk az áramló víz az Öreg-Duna medrében és árterében azóta is, ma is sokkal jobban hiányzik, mint a villanyáram. Energiát sokféleképpen elő lehet állítani, például szélturbinákkal vagy geotermikus úton, ezeket a megoldásokat azonban a Fidesz-kormányok érthetetlen módon szabotálják. Vízhez ellenben, de különösen a vízi és vízmenti élővilág igényeinek megfelelően áradó és apadó vízhez csak egyféleképpen juthatunk: hogyha a Duna fősodra nem az oldalvízcsatornában, hanem legalább fele részben az eredeti mederben folyik. Ehhez képest az a tíz százaléknyi engedmény, amiben Czepek Gábor reménykedik, jelentéktelen. (Egyáltalán, minek a tíz százaléka? Netán a főmederbe eddig bocsátott mintegy 20%-nak a 10%-a?)
A bíróság sejtette, hogy az ellentétes érdekek kiegyenlítése nem lesz könnyű, ezért javasolta annak idején közvetítőként egy semleges harmadik fél bevonását a tárgyalásokba. Ez értelemszerűen az Európai Unió lehetett volna, amelybe mindkét peres fél éppen akkortájt kérte a felvételét. Nem kérdés, hogy az Unió számunkra sokkal kedvezőbb vízmegosztást igyekezett volna elérni, a vizek és vizes élőhelyek jó állapotának helyreállítását szorgalmazó uniós irányelveknek megfelelően. Nem kérdés, hogy ma az EU a kisujját se mozdítaná a magyar érdekek védelmében.
Miért lett hirtelen ilyen fontos Orbán Viktornak ez a megállapodás? Éppen most, amikor hatalma inog és a jelek szerint a végéhez közeledik? Az energiahiány nem magyarázat: a Bősnél ténylegesen megtermelt áram egyharmada, az valami 80 megawattóra lehet. A hazai áramigény két százaléka. (A hivatalos kommünikékben nem ez a szám fog szerepelni, hanem a Bősnél beépített turbinák névleges teljesítménye, ez azonban az év nagy részében kihasználatlan, aszályos években egyre inkább.) Összehasonlításképpen, a hazai napelempark összkapacitása ennek már ma is legalább a hússzorosa.
Ezúttal arra sem gyanakodhatunk, hogy a két ország vízépítő vállalatai jutnának valami hatalmas megrendeléshez az adófizetők pénzén. A mostani szerződésben tudtommal nem szerepel az Öreg-Duna duzzasztása, kanyargósítása, sem semmiféle bonyolult és költséges építmény, amellyel a víz folyását lassítani, szintjét emelni tervezték az elmúlt évtizedekben (nem törődve azzal, hogy nem a magasabb vízállás, hanem a változékony, természetközeli vízjárás hiányzik a vegetációnak).
Tehát sem vízből, sem áramból nem jut nekünk ezentúl annyival több, hogy érdemes lenne számítgatni, vajon hány forintért adta el a kormány örökáron a Dunát szomszédainknak. A megegyezésből kizárólag Szlovákiának származik haszna. Eljött ugyanis az erőműrendszer felújításának ideje. Ez rettenetesen sokba fog kerülni, uniós támogatás nélkül nehezen menne. Az Európai Unió pedig csak akkor hajlandó beszállni, hogyha a két tagállam között a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt zajló per végre lezárul.
Több mint valószínű, hogy a szlovák fél ezért sürgeti most a megegyezést, amely iránt eddig oly kevés érdeklődést mutatott. Úgy tűnik, ahhoz sem ragaszkodnak többé, hogy gátat építsünk a Dunakanyarban, vagyis beletörődtek abba, hogy a bősi erőmű a jövőben sem működhet csúcsüzemmódban. Csak működjön egyáltalán!
Ez az a pillanat, amikor egy felelős kormány a tárgyalásokon méltányosabb vízmegosztást érhetne el (vagy a csallóközi agyrém feladását, de ez álomnak is túl szép lenne). A megegyezés kényszere rászoríthatja partnerét, hogy végre komolyan vegye a nemzetközi bíróság egykori állásfoglalását. Megmenthetnék a Szigetközt, ahelyett, hogy hazugságokkal tömik az ottani polgármesterek fejét.
Miért nem így járnak el?
Hiteles értesülések híján csak találgatni tudok. Az könnyen elképzelhető, hogy Orbán szeretett volna a kedvében járni szlovák kollégájának, utolsó szövetségesének az Európai Unióban. Tanakodott tehát, hogy mivel ajándékozza meg, ami nem kerül sokba, mert hát nem állunk olyan jól. Díszkardnak, telivér paripának Fico nem biztos, hogy örülne. Így jutottak eszébe történelmi jogaink. Letörünk belőle még egy darabot, idehaza talán észre sem veszik.
Vigyék a Dunát, ha már úgyis az övék.
Így történhetett. A jogvita ezzel lezárul. Attól fogva, hogy a magyar országgyűlés majd ezt a szerződést is, mint bármi mást, amit az orra alá tolnak, engedelmesen megszavazza, többé senki emberfia nem perelheti vissza azt, amit a párizsi békeszerződés annak idején még meghagyott nekünk: a fél Dunát. Eladjuk némi áramért vagy odaadjuk szívesség gyanánt, egyremegy. A következő kormánynak itt már nem lesz tennivalója. Elvégeztetett.
Megjelent a Magyar Hang 2025/30. számában július 25-én.