De bizony, a mi háborúnk ez, kedves Szijjártó Péter, a tiéd és az enyém, többek között, és ezt te nálam sokkal jobban tudod. Az orosz imperátor harci szekeréhez láncolt vazallus fejedelmek kijelentései azonban ugyanazt a logikát követik, a totális háború logikáját, amelyet az ukrán városokra dobott bombák s az elhurcolt ukrán gyermekek sorsa az átnevelőtáborokban. Hazugságaid harci cselekmények, mint ahogyan a jövőre esedékes magyarországi választások kimeneteléről is az Ukrajna lerohanása nyomán támadt háború fegyvertényeként fognak megemlékezni a történelemkönyvek. Semmi sincs e pillanatban nagyobb befolyással a sorsunkra, mint ez a háború.
Amikor kitört, kevesen gondolták volna, hogy három év alatt sem tud majd véget érni. Hogy megegyezés a hadviselő felek között alig lehetséges, tehát az időhúzás és a vérfürdő beláthatatlan ideig eltarthat. Putyin ugyanis jól látja, hogy Ukrajna nélkül Oroszország világhatalmi helyzete nem tartható fenn, akkor pedig a cárok utódainak le kellene mondaniuk Bizánc örökségéről: arról, hogy ők uralják Európát vagy legalább annak keleti felét. Ez ennek a háborúnak a tétje. Az ő eredeti célja azonban nem teljesülhet, ez most már világos. De hogyha rendszere – vagyis ő maga – túl akarja élni a békekötést, akkor fel kell mutatnia valamit, amire ráfoghatja, hogy a népétől követelt mérhetetlen áldozat nem volt hiábavaló: legalább az Ukrajnától korábban elragadott területeket Oroszországhoz kell csatolnia. Lehetőleg annál valamivel többet is.
A békekötés vagy fegyverszünet utáni határokat tehát kisebb-nagyobb eltérésekkel ott fogják meghúzni, ahol a háború kitörésekor ténylegesen voltak: ezért kellett emberek százezreinek elpusztulnia a frontokon és a hátországban. De hogy a fegyverek mikor fognak elhallgatni, még ma sem tudható. Mert az viszont nem csak az ukránokra, egész Európa biztonságára nézve halálos fenyegetést jelent, ha kiderül, hogy a szomszéd ország elleni agresszió jutalmaképpen a határok megváltoztathatók. Egy hosszú, aránylag biztonságos korszak érne véget ezzel, talán már véget is ért.
Egyszer mégiscsak béke lesz, nem annyira Donald Trump inkább látványos, mintsem eredményes erőfeszítéseinek köszönhetően, mint a hadviselő felek erőforrásainak kimerülése folytán. Az amerikai elnök mutatványa engem inkább arra a Buster Keaton-szkeccsre emlékeztet, amelyben a nagy komikus puszta kézzel megállít egy vonatot. Egy róla szóló filmben elárulja a titkot, hogyan csinálta. Oda kell állni, ahol a fékező szerelvény magától is megállna, nekifeszülni az ütközőnek és nyögni nagyokat.
A világ azonban soha többé nem lesz olyan, amilyen e háború kitörése előtt volt. Hirtelen láthatóvá váltak a frontvonalak, amelyek két, egymásra nézve halálos fenyegetést jelentő részre osztják. Pedig a minap még komolyan hihettük, hogy a globalizáció rendszerét összetartja a szabadkereskedelem és a telekommunikáció. Habár a kereskedelem már régen nem volt szabad: globális cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok birkóztak egymással a színfalak mögött. A telekommunikációs hálózatokban pedig javában zajlott az igazi háború a világ urai közt: a vélemények újraelosztásáért, a döntő befolyásért az emberiség félelmei és reményei felett.
Most azonban kiderült, hogy az ultima ratio regum mégiscsak a gyilkolás: a fegyverek ereje. Az erőszak, ahogyan ilyenkor szokott, láncreakcióként terjed. Hogy a Nyugat figyelmét megossza, Oroszország szövetségese, Irán ráküldte a Hamász terroristáit Izraelre. Kína Tajvan elleni katonai demonstrációkkal szolgálja ugyanezt a célt. Korea katonákkal, Irán drónokkal, Kína technikai és anyagi támogatással látja el orosz szövetségesét. Fekete-Afrikából az orosz és kínai támogatással működő magánhadseregek és katonai puccsok lépésről lépésre szorítják ki a Nyugat-barát kormányokat. Szíriában viszont az orosz bábrendszer hatalma dőlt meg. A NATO-tagállamok szállítják a fegyvert és az információt az ukrán hadseregnek, az Európai Unió tagállamai pedig hatalmas kölcsönökkel sietnek az agresszió áldozatának segítségére. Miközben a tuszik a Szuezi-csatorna felé vezető hajóútvonalat igyekeznek blokkolni, Izrael az Iránt terrorizáló Forradalmi Gárdának okoz érzékeny veszteségeket. Az erővonalak és az összefüggések nyilvánvalóak. Ha ez nem világháború, akkor nem tudom, micsoda.
Mármost ennek a hol meleg, hol hideg háborúnak van egy kevésbé látványos, annál fontosabb második európai frontja. A szovjet és cári példát követve a mai Oroszország is hatalmas összegeket, nem kevés energiát fordít Nyugat-Európában állomásozó Ötödik Hadoszlopának erősítésére, valamint balkáni befolyási övezetének kiterjesztésére. Ennek a két geopolitikai törekvésnek a metszéspontjában egy kis Duna menti országot találunk. Nem mondom meg, hogy melyiket, de könnyítésül annyit elárulok, hogy az itteni bankok hatalmas összegekkel támogatják a Nyugat-Európa egységének megbontására rendszeresített szélsőjobboldali pártokat, kormánya pedig menedéket nyújt a hazájukban körözött északmacedón és boszniai szerb politikai bűnözőknek, egyben utolsó támasza a régióban a szerbek gyűlölt diktátorának. Ha ehhez hozzáteszem, hogy az illető nemzet képviselői minden adandó alkalommal megvétózzák az oroszellenes szankciókat a NATO-ban és az Európai Unióban, és a nyugati szövetségi rendszer tagjaként a nemzetközi színtereken ugyanúgy, mint odahaza kitartóan szajkózzák az orosz háborús propaganda hazugságait, akkor be fogjuk látni, hogy ez a kicsiny ország milyen értékes lehet ma a Kreml urának szemében.
Hahó, itthon vagyunk! A 2026-os választások kimenetelét latolgatom. Megengedheti-e magának Vlagyimir Putyin, hogy elveszítse egyetlen megbízható közép-európai partnerét?
De képes-e megakadályozni, hogy ez bekövetkezzen? Ez nem csak rajta múlik. Pénzzel, titkosszolgálati módszerekkel és a propaganda fegyvereivel mindenesetre támogathatja hű követőjét. A jelen helyzetben azonban ez kevés ahhoz, hogy a hazai választókat visszaterelje Orbán Viktor zászlaja alá. Kivéve azt az esetet, hogyha Trump az európaiak ellenkezése dacára valami Putyin számára kedvező alkura tudná rákényszeríteni Zelenszkij ukrán elnököt. Ez igazolná a Trumppal és Putyinnal egyaránt jó viszonyt ápoló magyar miniszterelnök politikáját. Európa elárulását, saját történelmi hagyományaink arculköpését egy pillanatra zseniális taktikának láttatná, és az ingadozók egy részét meggyőzné arról, hogy a jövőjüket ismét Orbán Viktorra bízzák. A többit elvégeznék a kisebb választási trükkök és a választás előtt a nép közé számolatlanul szórt milliárdok.
Ellenkező esetben viszont, ha az orosz-amerikai viszony elmérgesedik, akkor az Egyesült Államok elnöke félreérthetetlenül a magyarok tudomására fogja hozni, hogy kétkulacsos politikájuk amerikai érdeket sért. Ezzel teljessé válik elszigetelődésünk a nyugati világban, leplezhetetlenné a nyers valóság, hogy sorsunkat a keleti despota birodalmak jövőjéhez kötöttük. S hogy Putyin háborúja nagyon is a mi háborúnk.
Ha győz, ki se látszunk (már megint) az orosz csizmatalp alól. Ha veszít, bűnhődünk, jó szokásunk szerint, a vesztesek helyett. Mi leszünk Európa páriái, megérdemelt megvetés tárgya már ma is. Első számú ellenség az Európa keleti felén formálódó befolyásos ukrán–lengyel–balti–finn szövetség szemében. Akiket külügyminiszterünk még most is naponta provokál, fenyeget. El ne felejtsék, hogy a magyar nem jóbarát!
Dehogyis maradtunk ki belőle! Nagyobb árat fizetünk ezért a háborúért, mint bárki Európában, a hadviselő feleken kívül. Ezt pedig a választópolgárok nem fogják honorálni, s ha a Nyugat felé tájékozódó ellenzéknek sikerül ezt az összefüggést tudatosítani bennük, akkor nem lesz nehéz a maga javára fordítani a politikai széljárás változását.
Így lesz vagy éppen ellenkezőleg, ismétlem: ez a szomszédságunkban zajló háború és a békealkudozások kimenetelétől függ. Még hogy nem a mi háborúnk…
Megjelent a Magyar Hang 2025/36. számában szeptember 5-én.