Köszönettel tartozom Kiss Viktornak Miért nem szeretjük a zöldeket? címmel megjelent írásomra adott tartalmas válaszáért (Nem kell félni az antikapitalista baloldaltól). Amikor véleményét kérve a cikket elküldtem neki, arra persze nem számítottam, hogy barátságos gesztusomat a gyűlölet jelének tekinti majd, amit szerinte a baloldaltól való zsigeri rettegés és a zöld mozgalom súlyos veresége felett érzett szorongás vált ki belőlem. Így, szó szerint. Érdekes megközelítés, mindenesetre.
Célom az ökológiai politika alapelveinek bemutatása volt, ezért igyekeztem azokat megkülönböztetni az antikapitalista baloldal programjától, ez tény. Ironikus megjegyzésem éle azonban, hogy a többség által baloldalinak tartott zöldek elutasításában szerepet játszanak a baloldallal szemben táplált régi előítéletek, nem a baloldal ellen irányult, hanem azok ellen, akik így gondolkodnak. Vitapartnerem ebből arra következtetett, hogy én jobboldali vagyok. Nem vagyok az. Már csak azért sem lehetek, mert a tizenkilencedik századtól örökölt baloldal-jobboldal szembeállítást alkalmatlannak tartom arra, hogy eligazodjunk a huszonegyedik század kihívására adott politikai válaszok között. A Kiss Viktor által hangoztatott örök baloldal eszméjét történelmietlennek, marxista gondolkodóhoz méltatlannak vélem. „Akik a fennálló viszonyokat meg akarják változtatni”, azok nem okvetlenül baloldaliak, lehetnek éppenséggel zöldek is, vagy jobboldali radikálisok, esetleg vallási fundamentalisták, polgári demokraták, ez ugye függ attól is, hogy mi az, amin éppen változtatnának.
Ennél nagyobb baj, hogy amikor még a bal és a jobb közötti különbségnek világos politikai jelentése volt, a huszadik században a baloldal forradalmai, ha nem buktak el, durván elnyomó, szélsőségesen igazságtalan tekintélyelvű diktatúrákhoz vezettek. Ezek legalább olyan pazarló és kíméletlen módon bántak a természeti forrásokkal, mint az emberi élettel. Közvetlen örökösük, a magát baloldaliként, sőt, kommunistaként azonosító kínai diktatúra jár ma is az élen a környezetrombolásban. Ha Kiss Viktor úgy találja, hogy „ma nem a baloldalnak, hanem a konzervatív jobboldalnak és a liberálisoknak van mit törlesztenie zöldügyben”, ez azért lehetséges, mert a radikális antikapitalista rezsimek sorra összeomlottak vagy kapitalizálódtak.
Tudom, hogy az új baloldal nem vállal közösséget a kommunista és államszocialista előzményekkel, de Kiss ugyanarra hivatkozik, amire ők. Az ökológiai katasztrófa ellen a régi receptet ajánlja: akkor kerülhetjük el, írja, ha „a profitelvtől búcsút veszünk”. Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy a piaci versenygazdaságot a nevén nevezze, kapitalizmusnak, mert „a kapitalizmus szó nem a piac, hanem a tőke (kapital) uralmára utal”, vagyis a profitelvre.
A tőke azonban csak addig viselkedik tőkeként a szó eredeti, marxi értelmében, ameddig a piacon tesz szert a profitra, ahol a versenytársak nem kényszeríthetik rá az akaratukat sem egymásra, sem vetélkedésük intézményes kereteire. Ezért Adam Smith követői szerint kénytelenek egyre hatékonyabb termelési eljárásokat fejleszteni és kiszolgálni a társadalmi igényeket, míg Karl Marx követői szerint hasznuk a társadalmi és természeti erőforrások kíméletlen kizsákmányolásából ered. Nem kell többé igazságot tennünk közöttük, mert korunkban a nyereség és a veszteség fő forrása már látszat szerint sem a piaci érintkezés kereslet és kínálat, munkaadó és munkavállaló között, hanem a hatalmi erőviszonyok alakulása és ezeknek a kulturális mintázatokra gyakorolt befolyása. (A huszonegyedik század politikai gazdaságtana a közfigyelem elosztása körül forog majd, jósolta Zygmunt Bauman a kilencvenes években. Igaza lett.)
Vitapartnerem ezt ugyanolyan jól tudja, mint én: ő a jelenséget, forrásai nyomán, kulturális kapitalizmusnak nevezi. De miért kapitalizmusnak? Miért kellene a társadalom viselkedését történelmi materialista módra visszavezetni egy alrendszer működésére, az úgynevezett gazdasági viszonyokra? Különben is, miféle kapitalizmus az, amelyben a magántulajdont kiszorítja a hálózati tulajdon, a piaci alkut a piacon kívüli egyezkedés és zsarolás; ahol a versenyzők száma egyre fogy, és a legnagyobbak közülük foglyul ejtik az államot (nyugaton), vagy maga az állam tartja vasmarkában, nevezi ki és váltja le a gazdasági szereplőket (keleten)? Szóval, ha már a kapitalizmus így szóba került: hogy megszüntetni kellene vagy éppen helyreállítani – hogy az árak a természetnek-társadalomnak okozott „valóságos” költségeket tükrözzék –, ez korántsem magától értetődő. Annyi bizonyos, hogy jelenleg nyugaton is, keleten is politikai intézmények – és nem a spontán alakuló árviszonyok – hárítják át a termelésnek nevezett pusztítás költségeit az adófizetőkre meg a jövő nemzedékekre. Ahhoz pedig, hogy ezt megtehessék, a kulturális közmegegyezésből merítenek felhatalmazást, hivatkozva a vállalkozás szabadságára, a többség akaratára vagy a nemzet érdekére, a helyi szokásoktól függően.
Miért nevezzük akkor a gazdasági szakemberek és tőzsdei elemzők semleges nyelvén mi magunk is profitnak a zsákmányt: politikai alku, részrehajló törvénykezés, fegyveres zsarolás, módszeres megtévesztés és rendszerszintű korrupció eredményét, az emberiség jövőjének feláldozását a személytelen „gazdasági racionalitás” oltárán? Miért nem cseréljük le végre, ahogyan Murray Bookchin (radikális baloldali gondolkodó) javasolta már a múlt században, Marx gazdaságelméletét Arisztotelész politikaelméletére? Miért csak az elszabadult gazdasági folyamatok ellen tiltakozunk, miért nem az ellenőrzésükre hivatott politikai intézmények és szétvert közösségek megújítására teszünk javaslatot?
Szavakon vitatkoznánk? Nem hiszem. Az idő rettenetesen sürget, és a profitelvtől, úgy tűnik, egyhamar nem fogunk megszabadulni. A posztkommunista terrorállamok ugyanazokkal a jövedelmi mutatókkal mérik teljesítményüket, mint a nyugati demokráciák vagy a biopiacon áruló őstermelő. Ha ez mind kapitalizmus, Hszi Kínájától az olajsejkek és afrikai hadurak kényuralmán keresztül a parlamentáris rendszerekig, akkor a kapitalizmus elnevezés semmitmondó, mert nem segít, inkább akadályoz abban, hogy az egymástól alapvetően különböző rendszerek működéséről hiteles leírást adjunk. Vagy hogy megértsük a globalizácó folyamatát, a fegyver, a vagyon és az információ példátlan mértékű összpontosulását a globális hálózatok és a rajtuk élősködő diktátorok kezén, amely az ellenállást túlhatalmukkal szemben szinte kilátástalanná teszi.
Nem ezekre az egyenlőtlenségekre gondoltam, amikor azt írtam, hogy „az ökocídiumot nem lehet igazságosan elosztani” – ez durva csúsztatás –, hanem a természeti katasztrófára és annak következményeire, amelyek a mostani világrend haszonélvezőinek életét is megnyomorítják. A társadalmi béke ára pedig a nyugati világban egy hosszú korszakon keresztül igenis a vagyoni különbségek kiegyenlítődése volt: elnyomók és elnyomottak sikeres összefogása a természet kifosztására. (Ebből, mondanom se kell, nem arra következtetek, hogy az egalitárius baloldal káros, hanem hogy az anyagi javak bőségével azonosított jólét hajszolása káros az ökoszisztémára.) A második ezredfordulón ennek a sikertörténetnek az eredményével szembesült a világ: a zsákmány elfogyott, és kiderült, hogy a természet pusztulásának következményeit nem lehet igazságosan elosztani – még igazságtalanul, erőszakkal is csak ideig-óráig.
Kiss Viktor, miután írásában komoly erőfeszítéseket tett, hogy leleplezze a status quót védelmező klímajobboldali nézeteimet, végül hosszan sorolja azokat a politikai eszméket és intézményeket, amelyek felszámolása nélkül szerinte a klímaváltozás problémája „nem oldható meg” (sic!); kiderül, hogy a tőke csak egy ezek közül. A múltat végképp eltörölni – az új baloldal kérlelhetetlensége a régi. Úgy látom, az elpusztítandó ellenségek listája sem változott. Valamint tanácstalanságuk, hogy mindezt miképpen érhetnék el. Nem is csodálom.
Számomra ezzel szemben az ökológiai politika – beszéljünk nyíltan: a túlélés – kiindulópontja az a felismerés, hogy a felvilágosult modernitás alapértékeit nem egymás ellenében kellene érvényesíteni, ahogyan szocialisták, konzervatívok és liberálisok teszik, hanem annak tudatában, hogy a három elv, szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt érvényes, mint egymás korlátai és kiegészítői. Ebből azután egyenesen következik az is, hogy a tőlünk különböző álláspontokat inkább megérteni és ne megsemmisíteni igyekezzünk. Vitapartnerem írásában ezt a szándékot hiába kerestem.
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/40. számában október 6-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/valasz-kiss-viktornak-158364
Kiss Viktor írása a Magyar Hang 2023/38. számában jelent meg szeptember 22-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/nem-kell-felni-az-antikapitalista-baloldaltol-valasz-lanyi-andrasnak-158254