Egészen másról akartam írni, de közbejött ez a műbalhé: a melegpropagandával megvádolt Nemzeti Múzeum. Ami az egészből már első pillantásra világos volt nekem, hogy semmi sem világos. Nem értettem, mire megy ki a játék. És akkor inkább ezen törtem a fejem.
Mert azt feltételezni, ugye, még viccnek is komolytalan, hogy a Fidesz hétpróbás taktikusai pont az általuk lízingelt kis fasiszta párt némileg extrovertált nőpolitikusától engednék zsarolni magukat. De az is, hogy homofób szavazóikat féltenék a mihasznák mozgalmától – ez már csak azért is képtelenség, mert ha Csák János váratlan döntése nem okoz országos szenzációt, akkor e szavazók döntő többsége nem is értesül a nevezetes esetről. Az sem valószínű, hogy a kormány szerint most jött el az ideje az elfajzott művészet elleni kultúrharc kirobbantásának, mert akkor a magyar Goebbels szerepét nem egy ellenzéki politikusra osztja.
Maga a kultuszminiszter (vagy micsoda, most minden minisztérium megjegyezhetetlen fantázianevet visel, hogy nagyobb legyen a káosz az államigazgatásban) is csak ködösített, amikor a főigazgatóra megpróbálta rásütni a törvényszegést: nevezetesen a gyermekvédelmi törvény be nem tartását és az ő rendelkezésének elszabotálását. Szegény L. Simon ugyanis a felsőbb utasítást követőleg haladéktalanul kitiltotta a kiskorúakat a World Press Photo kiállításról, amely egyébként évről évre sikerrel szerepel a Nemzeti Múzeum – és még rengeteg más kiállítóhely – programján.
Hogy a kéretlen reklámot a múzeum igazgatója ironikusan megköszönte Dúró Dórának? Vagy hogy jelezte a felsőbb utasítás betartásának nyilvánvaló technikai akadályát? Nem, ezek még ma sem számítanak olyan vétségnek, amelyért selyemzsinór jár veterán politikusoknak. Az pedig, hogy L. Simon már egy ideje kegyvesztett, és idő kérdése volt, hogy végezzenek vele, megint csak nem magyarázat: az ő félreállítása csupán eszköz volt a történetben, nem cél. De akkor mi lehet az igazi értelme ennek a hajánál fogva előrángatott bohóctréfának?
Semmi egyéb, ezt tessék elhinni, mint hogy én és a magamfajta véleményhuszárok a politikai cirkuszporond két térfelén rácuppanjunk a hálás témára, egymásnak essünk és ezzel foglalkozzunk – nehogy valami mással! S ha ez sem volna elég, holnap bedobnak egy másik hasonlót, akármit, migránsokat, transzneműeket, dollárbaloldalt, méregzöldeket, Soros-bérelte álcivileket, valami olyan veszedelmet, melynek emlegetésével a politikai ellenfelet provokálják, az tehát nem hagyhatja szó nélkül a dolgot, de vesztére, mert arra az egyre a propagandaminisztériumban gondosan ügyelnek, hogy mindig olyasmi kerüljön a terítékre, amiben az általuk beetetett és szorgalmasan mért közvélemény 51 százaléka (vagy több) egyetért velük és elhiszi, hogy olyan veszély fenyegeti a magyarságot, amelyet csak Orbán Viktor képes elhárítani az emberek feje felől.
Mert ha nem erről írnánk, és nem mennénk bele azokba a meccsekbe, amelyekben az ellenzéki sajtó tiltakozása is csak a parlamenti többség egyben tartását szolgálja, akkor valami másról írnánk.
Én például arra akartam figyelmeztetni az olvasót, hogy vegye már észre, micsoda történelmi időket élünk. Magyarország épp az elmúlt hetekben csatlakozott végérvényesen, ünnepélyes keretek között az új „tengelyhatalmakhoz”. Miniszterelnökünk, az egyetlen nyugati államfő a Hszi elnök által meghirdetett „Egy övezet, egy út” kongresszuson, Kína felemelkedését ünnepelte, és az európai törekvésekkel nyíltan ellenkező politikát hirdetett. Pekingben a háborús bűnös Putyinnal alkudozott (nem tudjuk, miről), majd a kazak fővárosban, a Türk Tanács ülésén – mi keresnivalónk van ott, Allah a megmondhatója – az orosz külpolitikai elképzelések szócsöveként lépett fel. Ennél többet momentán nem tehetett, a vazallus fejdelmek hűbéresküje már kiment a divatból.
De mit beszélek, hogy is ne lehetne még mélyebben megalázkodni: mi nem csak az uraságot, az ebeit is megsüvegeljük! Orbán GRATULÁLT Azerbajdzsán elnökének Hegyi-Karabah lerohanásához, a keresztény örmények elűzéséhez őseik földjéről. Szégyelltem aznap, hogy magyar vagyok.
Horthynak álmában sem jutott volna eszébe, hogy gratuláljon Hitlernek Lengyelország lerohanásához. Teleki Pál, amikor 1940 novemberében, a leigázott Európa közepén rászánta magát a csatlakozásra az úgynevezett háromhatalmi egyezményhez, egyidejűleg az Egyesült Államokba küldte bizalmasát, Eckhardt Tibort, hogy előkészítse a terepet egy majdani magyar emigráns kormány számára.
Most a rendszerváltozással felérő táborváltást a beláthatatlan következményekhez képest a hazai közvélemény és a sajtó meglepő visszafogottsággal fogadta. Pedig, ha valamikor, most kellett volna az ellenzéknek az utcára vinni híveit, és nem hírlapi nyilatkozatokkal, napirend előtti ordenáré beszólogatással intézni el, hogy ezer év után kiiratkoztunk Európából!
Szánalmas pekingi beszédében Orbán valami hidat emlegetett, hogy mi híd volnánk kelet és nyugat között. E híd pillérei bizonyára a kínai akkumulátorgyárak, Paks II. és az ideiglenesen hazánkban állomásozó orosz titkosszolgálatok. Ezen a hídon át távozhatott büntetlenül az azeri baltás gyilkos, ezen keresztül érkezik a guruló rubel és az orosz háborús célokat szolgáló dezinformáció. A jótékony hídszerephez tartozik a nyugati szövetségi rendszerek működésének blokkolása is, hol orosz, hol török érdekek képviseletében. Vagy lehetséges, hogy ez a hídforma tákolmány itt, az egyre mélyülő gödör fenekén nem egyéb, mint szónoki emelvény? Amelyre felkapaszkodva hősünk a hazai realitásokon felülemelkedve végre világpolitikai játszmák résztvevőjének képzelheti magát? (Erről óhatatlanul a viccbeli híd jut az ember eszébe, amelyen áthaladva az elefánt mellett öntudatosan lépkedő kisegér odaszól óriás cimborájának: „Hallod, hogy dübörgünk?”)
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/46. számában november 17-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/egeszen-masrol-159464