Pedig már mindenki annyira környezettudatos! Két zöldterület lebetonozása között a politikusok a biológiai sokféleségért aggódnak. Agyoncsomagolt termékeink dobozának minden oldalát fenntarthatósági mantrák borítják. Újrahasznosítunk, mérsékeljük a kibocsátást, védjük az élőhelyeket, ahogy a torkunkon kifér. A megmondóemberek egymást licitálják felül, hogy a földi ökoszisztéma összeomlása ötven vagy húsz év múlva esedékes vagy pedig napokon belül. Még az államadósságot is a drága nagymama receptje szerint állítjuk elő, kizárólag hazai alapanyagból. De a zöldeket, azokat azért a többség változatlanul utálja.
Mégis, mi bajuk van velük? A jóslataik, sajnos, sorra beválnak; nem kell külföldre utaznunk ahhoz, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk a következményeket. Szakpolitikai javaslataik példátlan sikert aratnak: nem mintha bármelyiket is megfogadnák, de üzletemberek és politikusok folyamatosan azt hazudják, hogy már dolgoznak a megvalósításukon, csak hát ugyebár. De ne féljünk, leszünk mi még karbonsemlegesek, természetközeliek, vízvisszatartók és reziliensek, csak előbb még a gépkocsik és akkumulátorgyárak országává kell válnunk, bocs. Előbb még eltüzeljük az erdőségeinket, brutális mérgekkel lepermetezzük a földeket, felépítjük az atomerőművet, tudjuk, hogy rohadt nagy baj lesz belőle, de hát a bevétel, az ugye, mégiscsak kivétel.
Már régóta nem arról van szó, hogy ne tudnák, hogyan és hányféleképpen pusztítjuk elemi létforrásainkat. Arról is van fogalmunk, mi mindent csinálhatnánk éppen ellenkezőleg, mint ahogyan csináljuk. A zöldnek nevezett reformokat ugyan mindenáron elodázzuk, de egyre kevesebben tartják őket bolondságnak. A világ kereke, ha túlságosan későn is, lassan és nyikorogva abba az egyetlen lehetséges kerékvágásba fordul, amerre fordulhat még egyáltalán. Abba az irányba, amit az ökológia belátásokra hivatkozó politika régóta kijelölt. Eljött tehát a zöldek ideje, azt hihetnénk.
Valójában erről szó sincs. A zöld civil mozgalmak és az ökológiai politika iránt elkötelezett pártok – ha egyáltalán léteznek ilyenek – csekély népszerűsége a világban az utóbbi három-négy évtizedben alig változott. A témáik iránti érdeklődés pánikszerű megélénkülése, szó- és fogalomkészletük el- és kisajátítása sem hozott fordulatot megítélésükben. És itt éles határvonalat húznék a klímaváltozás vagy bármi egyéb ellen időnként önfeledten tüntető tömegek és azok között, akik értik és a maguk szerény keretei között esetleg követik is az ökológiai mozgalmak céljait.
Művelt, a világ dolgaiban egyébként tájékozott emberek körében rendszeresen tapasztalom a zöld nézetek magabiztos elutasítását. Még azok is, akik a helyzet értékelésében, akár a tennivalókat illetően is egyetértenek velük, fontosnak tartják kijelenteni: félre ne értsem, a zöldek világnézete politikai meggyőződésüktől természetesen távol áll.
Keresem tehát a szinte magától értetődő, zsigeri elutasítás okait.
„Azért, mert a zöldek a haladás és a jólét esküdt ellenségei” – állítják teljes meggyőződéssel sokan, akik közben kénytelenek tapasztalni, hogy az ökológiai rémálom lassan valóra válik, valamint azt is, hogy a társadalmi üzem tudományos megszervezése, a termelés mindenáron történő fokozása nemhogy általános jóléthez vezetett volna, de a nyomor és a kiszolgáltatottság új, eddig ismeretlen nemeit honosította meg a Földön. Csalódásukért, ahogy ez lenni szokott, egyre ingerültebben okolják azokat, akik idejekorán felhívták a figyelmet a gazdasági növekedés természeti korlátaira, a tudományos-technológiai haladás visszásságaira. Szólj igazat…
De a keményvonalas haladárok erre még ráerősítenek: „Mit akartok? Az emberiség soha ilyen jól nem élt, mint napjainkban!” Merész kijelentésüket, mint ma már szinte bármit, adatok tömegével lehet alátámasztani. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy korunkban világszerte és megállíthatatlanul növekszik az egy főre eső. Nyakamat teszem rá, hogy ez így is van. Csak közben növekszik a nyomorúságos környezetben élő, alultáplált, tartósan beteg, egészséges ivóvízhez nem jutó, lélektelen munkán tengődő, elégedetlen és céltalan, önbecsülésüktől megfosztott, elnyomott és kiszolgáltatott emberek tömege is. Az élet minőségének romlása azonban jóval nehezebben mérhető; nem jelenik meg az úgynevezett gazdasági mutatókban – főleg, ha nem akarjuk, hogy megjelenjen.
A technooptimista azonban megnyugtat: „Ökokatasztrófa kipipálva, tudósaink már dolgoznak az elhárításán. A genetikailag tökéletesített emberiségnek, valamint a sorsát irányító mesterséges intelligenciának különben sem lesz szüksége azokra a természeti ellátórendszerekre, amelyek kimerüléséért a tudatlan zöldek aggódnak.” Éljen az antropomorf robotok és robottá változtatott emberek szép új falansztere! Híveivel nem is érdemes vitába szállni, nézeteik szilárdsága a laposföld-hívőkével vetekszik.
„Azt nem bírom a zöldekben, hogy meg akarják mondani másoknak, hogyan éljenek!” – így tiltakoznak sokan, akiknek reggeltől estig, születésük óta mindig megmondták (a család, az iskola, az állam, a média, a reklámok vagy az egyház), hogy hogyan éljenek, vagy ők maguk nevelnek, tanítanak és kényszerítenek erre másokat. A zöld politikai filozófia kiindulópontja ezzel éppen ellenkezőleg a politikai közösség önrendelkezésének helyreállítása, és a kényszermentes, felelős döntéshez szükséges feltételek biztosítása. Más kérdés, hogy a szabadságot a zöldek nem tévesztik össze azzal a kellemes bizsergéssel, amit a bevásárlóközpontba lépő hitelkártya-tulajdonos érez a bőséges választék láttán.
Azért a zöldeket sem kell félteni, ők maguk is sokat tesznek azért, hogy embertársaikat elriasszák a nemes ügytől az „ökológiai önkorlátozás” rettenetes jelszavával. Ha a zöld fordulatról a saját hívei állítják, hogy az főleg korlátozásból áll, afféle szükséges rossz, akkor ne csodálkozzanak, ha ezzel nem tudnak támogatókat toborozni. Korlátozást a hatóságok szoktak bevezetni, gondolja magában minden normális ember, kár volna ennek elébe menni, s ha ráadásul magyar, máris a korlátozások kijátszásán töri a fejét. Szerencsére a valóságos ökopolitika nem önkorlátozást követel, hanem a korlátok felszámolását, önfelszabadítást. Gondolok itt azokra a korlátokra, amelyek közé a technológiai-gazdasági „észszerűség” szorítja életünket. Az ökológiai politika a lelkiismeret lázadása a személytelen kényszerintézmények uralma ellen, amelyek az örömtelen pazarlás és esztelen pusztítás akaratlan cinkosaivá tesznek mindannyiunkat. Aki ezt korlátozásnak érzi, jobban teszi, ha kimarad belőle.
De ne kerülgessük a forró kását, az ökológiai politika elutasítása mögött az esetek többségében „igazi” politikai okot is találunk. A többség az örökké elégedetlen baloldal újabb trükkjére gyanakszik, amely üres ijesztgetéssel és olcsó vádaskodással próbálja az embereket a fennálló viszonyok ellen hangolni. (A baloldal pedig kelletlenül figyeli a zöld konkurencia mesterkedését, akik ellopnák előlük a show-t.)
A politizáló zöldek többsége valóban hajlik arra, hogy az ökocídiumért a kapitalizmust tegye felelőssé, és világmagyarázatát a készen kínálkozó marxi vagy posztmarxista sémákból vezesse le. Az ilyesmi a történelemben nem számít ritkaságnak: az új kezdeményezések rendszerint valamilyen öröklött ideológia jegyében lépnek fel, egy korábbi korszak jelmezeiben és jelszavaival. Talán nem is történhet ez másként, hiszen az olyan mozgalmak, amelyeket nem íróasztalnál terveztek, hanem a társadalmi küzdelmek eleven folyamatából születnek, menet közben ismernek önmagukra és tisztázzák céljaikat. Odáig bátran hirdethetik, hogy ők Isten országát, a pragmatica sanctiót vagy a kizsákmányolásmentes társadalmat jöttek megvalósítani.
Ezúttal is ez történik: a hatvanas-hetvenes évek újbaloldali mozgalmaiból kinőtt zöld hajtások sokáig magukon viselik eredeti környezetük szellemi jegyeit. Csak fokozatosan ébrednek a tudatára annak, hogy céljuk – az életformák gazdag változatosságának megmentése, éspedig a társadalomban ugyanúgy, mint a természetben – mindenféle baloldalnál radikálisabb programot ír elő számukra: a modern ipari állam rendjét igazoló elvek gyökeres újragondolását. Ez ugyanúgy túlmutat a tudományos tervezéssel, egyenlőséggel és igazságtevő újraelosztással kapcsolatos szocialista illúziókon, mint a piaci verseny szabadságát éltető liberális jelszavakon.
Mert az a „kizsákmányolás”, amiről a zöldek beszélnek, nem gyömöszölhető a marxi elmélet által kijelölt keretek közé, nem a munkahelyeken zajlik és nem ér véget „a kisajátítók kisajátításával” (ami korunkban egyébként igencsak jól halad: a globális hálózatok lassan felfalják a magántulajdont). Ennél sokkal bonyolultabban működik az a hatalmi – a szó szoros értelmében tehát nem gazdasági, hanem politikai – gépezet, amely ma természeti és kulturális erőforrásaik felélésére, kiárusítására kényszeríti a Föld jobban és rosszabbul fizetett népeit.
A „globális igazságosság” megnyugtatóan zöld és igazoltan baloldali jelszavával pedig az a baj, hogy a gyakorlatban értelmezhetetlen. Ki kinek és mennyivel tartozik? Az efölött zajló alkudozások és elméleti viták csupán arra jók, hogy a döntéseket, amelyeken az emberiség jövője múlik, olyan távoli alkuk és fórumok résztvevőinek engedjük át, akikre a helyi embereknek többé nincs semmiféle befolyásuk. Meggyőződésem egyébként, hogy igazságosságról csak egy adott politikai közösségen belül beszélhetünk, ahol tisztázottak a felelősségi viszonyok, és van valamiféle közmegegyezés arról, hogy mi számít előnynek, illetve hátránynak.
Az ökocídiumot nem lehet igazságosan elosztani. A vagyoni különbségek állítólagos globális kiegyenlítődése ráadásul megkívánná a termelés fokozását mindenáron, a beígért jólét növelése érdekében. Ez pedig felgyorsítja, felgyorsította a katasztrofális folyamatokat. Márpedig az anyagi jólét ígérete és a jóléthez vezető út, vagyis a technológiai haladás dicsőítése (a „termelőerők fejlődése”, ahogyan annak idején emlegették) ugyanúgy hozzátartozik a szocializmus világnézetéhez, mint a főáramú liberalizmuséhoz.
Az ökopolitika céljaiból szerintem sem a kapitalizmus elutasítása, sem igazolása nem következik. A zöldek bátran tiltakozhatnak az olyan megtévesztő és leegyszerűsítő magyarázatok ellen, amelyek a modern nyugati civilizáció válságát megpróbálják visszavezetni a kapitalizmusnak nevezett gazdasági modell működésére. Emlékeztethetnek arra, hogy nem a tőkés piacgazdaság megkülönböztető vonása a mértéktelen terjeszkedés, a pazarlás, a visszaélés a hatalommal, a gyöngék elnyomása és kifosztása a gazdagok gazdagodásának érdekében. Egyetlen tartósan fennálló rendszert sem ismerünk, sem a jelenben, sem a múltban, amelyre így vagy úgy mindez ne volna elmondható. És ne csapjuk be magunkat: e rendszerek igazságtalansága és fenntarthatósága között sosem volt közvetlen összefüggés. Szép és tiszteletreméltó a mindenkori társadalmi igazságtalanság ellen küzdeni, ráadásul nyugdíjas állás. Az igazságtalanság nem fogy el.
Az ökopolitika szerepe nem ilyen irigylésre méltó: az emberiség történetében példátlan kihívásra kell választ találnia. Az a helyzet, hogy többé rövid távon sem biztosítható az adott népesség, a megélhetését szolgáló technológiák, valamint az uralkodó intézmények és kulturális minták fennmaradása, ha csak nem akarjuk utódainkat nyomorúságos véglény-életre kárhoztatni. A zöldek megértették, hogy ez nem technológiai és nem is elosztási kérdés; az ipari civilizáció logikáján belül nincs rá megoldás. Ezért a jó életről, a gazdaságos gazdálkodásról, az egyén szabadságáról és felelősségéről alkotott uralkodó elképzelések felülvizsgálatára tesznek javaslatokat. De kik és hogyan döntsenek ezekről? A szó szoros értelmében számukra ez a politikai kérdés.
Az élő rendszerek – organikus, spontán, kiszámíthatatlan – működése nem kedvez a kizárólagosságnak: áll ez a társadalmi rendszerekre is. Az ökológiai belátásoktól inspirált politikai gondolkodás bátran építhet a modern (liberális, konzervatív és szocialista) alapelvekre és kereshet közöttük közvetítést. Amikor ezt állítom, nem valami kompromisszumra gondolok ökopolitika címén, hanem az egymással vetélkedő elvek és az egymást kiegészítő gyakorlatok kölcsönhatásában formálódó dinamikus egyensúlyi állapotra.
Ami azonban világosan megkülönbözteti az ökológiai politikát az említett irányzatoktól – és ami napjainkban különös időszerűséget kölcsönöz neki –, az valami más. A zöldek civilizációnk hanyatlása és a természet pusztulása között az összefüggést abban látják, hogy a helyi közösségek kezéből a társadalom atomizálódása és a társadalmi tér virtualizálódása következtében minden ellenőrzés kicsúszott a sorsukat ténylegesen befolyásoló döntések, azaz a globális hálózatok működése felett. Egyidejűleg azok a kulturális normák is veszendőbe mentek, amelyek mértéket szabhatnának az információ, a vagyon, a kényszerítő és véleményformáló eszközök kisajátításának és központosításának a globális és helyi elitek kezében. Így ez utóbbiak totalitárius törekvései már csak egyetlen korlátot ismernek: a bolygó eltartóképességének korlátait. Terjeszkedésük addig tart, ameddig e korlátokat áttörve le nem rombolják a rendszer túlélésének alapjait. Az ökológiai politika célja ennek a katasztrófának a megelőzése, illetve enyhítése.
Kiindulópontja, ennek megfelelően, mindenféle hatalomkoncentráció felszámolása: a hatalom megosztása és visszaszolgáltatása azoknak, akiktől elvétetett és akiket megillet. (Az ökodiktatúra önellentmondás, a proletárdiktatúra utópiájának zöldre festése. A zöld mozgalmaknak nem véletlenül nincsen élcsapata.)
A radikális-forradalmi baloldal programjának ezzel szemben nem opcionális, hanem részletesen kidolgozott, kötelező eleme volt eredetileg a hatalom erőszakos megragadása a történelmi haladás irányát felismerő élcsapat által. Korunk marxistái hiába próbálnak megszabadulni ettől a terhes örökségtől, nem tudják mivel helyettesíteni, bár ők is látják, hogy a világ proletárjai nem egyesülni akarnak, hanem fogyasztani. Ha úgy tetszik, nem kevesebb, hanem több „kapitalizmust” követelnek, hogy jusson nekik is a jóból. A baloldali populizmus „identitáspolitikai” mozgalmai pedig semmivel sem különbek a jobboldali populista identitáspolitikáknál. Mindkettő arra jó, hogy a globalizáció feltételezett nyerteseinek és veszteseinek pocsék közérzetére hamis magyarázatot kínáljon, s a többség a kisebbségekben, a marginális helyzetű csoportok a többségben végre megtalálják a legyőzhető ellenséget, frusztrációik okát, s így megszabaduljanak kínzó félelmeiktől. Röviden, hogy eltereljék a figyelmet a modern ipari civilizáció válságának alapkérdéseiről és a katasztrofális ökológiai következményekről.
De hogy kiinduló kérdésünkhöz visszatérjünk („miért nem szeretjük a zöldeket?”), nem arról van szó, mintha csak a jobboldali beállítottságúak nem kedvelnék a görögdinnyéket – akik kívülről, ugye, zöldek, de belül vörösek. Az igazság az, hogy a baloldaliak legalább ennyi fenntartással kezelik őket, mihelyt mondanivalójuk – mint a jelen esetben – nem ágyazódik megnyugtató módon a baloldali narratívába. És a liberálisok, valamint a konzervatívok többsége is saját jogon kívánja őket a pokolba, éspedig annál ingerültebben, minél gyengébb lábakon áll a tulajdon önazonosságuk.
Így is kell tenniük, nincs más választásuk. Mert ha nem tudnánk élből elutasítani, meg kellene hallgatni őket, és ha hallgatnánk rájuk, attól fogva másutt, másban keresnénk boldogulásunk útját. Akkor pedig csakhamar egy olyan világban találnánk magunkat, amelyet egyelőre még elképzelni sincs bátorságunk.
Ezért, ameddig csak lehet, igyekszünk ezt a pillanatot elodázni.
***
Megjelent két részben, a Magyar Hang 2023/28. és 2023/30. számában, július 14-én és 28-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/miert-nem-szeretjuk-a-zoldeket-1-resz-156136
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/miert-nem-szeretjuk-a-zoldeket-2-resz-156483