Lannert Juditnak, szeretettel
Cél: az iskolában olyasmivel foglalkozzunk, ami érdekli a gyerekeket. Pont.
Indoklás: elsajátítani úgyis csak azt fogják, ami felkeltette az érdeklődésüket, a többit sürgősen elfelejtik. E javaslat megvalósítása a pedagógus munkáját tízszer eredményesebbé, százszor élvezetesebbé, de persze bonyolultabbá tenné.
Kell hozzá mindamellett egy méretes intézkedéscsomag, meg pénz, nem is kevés, hogy elhárítsák a fenti együgyű javaslat útjában tornyosuló akadályok tömkelegét, de legalább a cél legyen világos, hogy mire költünk és miért intézkedünk.
A legelső akadály – essünk túl a nehezén –, hogy a kötelező kontakt óraszámnak nem az alsó, hanem a felső határát kellene megállapítani, mondjuk tizennyolc órában. Minőségi pedagógiai munka ugyanis nem végezhető ennél nagyobb óraszámban, ezt végre ki kell mondani. Következésképen több tanítóra, tanárra lesz szükség. Erre pedig semmi kilátás, ameddig a fizetések és a munkakörülmények látványosan nem javulnak a pályán. Aminek a fedezetét még a mostani, ezer sebből vérző költségvetésben sem lehetetlen megtalálni. Mert ennél fontosabb tennivaló nem áll jelenleg az ország előtt.
Maga a javaslat három pontból áll.
Egy. A gyerekek tartós érdeklődésére leginkább olyan tudnivalók tarthatnak számot, amelyekhez úgy érzik, személyes közük van. Ennek oktatásmódszertani feltételeiről újabban elég sok, tartalmi feltételeiről túl kevés szó esik. „Módszertan” alatt értem, hogy amit a tanuló által szeretett pedagógus érdekesen ad elő, amivel játékos, interaktív foglalkozás keretében találkozik, ami a gyerekek körében népszerű témához köthető és persze ami az életkorának megfelel, azt az iskolában is meg fogja tanulni. Hiszen az iskolán kívül, amikor játszik, beszélget, kíváncsiskodik, a felnőttek idegeire megy vagy a neten lóg, akkor pontosan ezt teszi: tanul.
Képtelenség, hogy az iskolában a legkevesebb szó arról a világról essék, amelyben a tanuló él. Ugyanis nem a természetben fog élni, és nem is a múlt düledékei közt Husztnak romvára alatt. A természettudományos tárgyak reformálói már rájöttek, hogy ha rávilágítanak a tudnivalók összefüggésére a gyerekek képzeletét erősen foglalkoztató technikai környezet rejtelmeivel, vagy éppen azzal az aggodalommal, amelyet a természeti környezet pusztulása vált ki belőlük, akkor diákjaik hajlamosabbak elkísérni őket a tudás világában tett felfedezőútra, mint egyébként.
Mi akadályozza ugyanebben a humán terület tanterveinek készítőit és az ő áldozataikat, a tanárokat és tanítókat? A magunkra parancsolt képmutatás, a gyávaság és a kötelező unalom. A felnőttek világa, az emberi társadalom bemutatására az iskolában eleve méltatlanul kevés idő jut. Ebben a rövid időben azt próbáljuk a gyerekekkel elhitetni, hogy ez a világ készen van és szabályszerűen működik. Így rögtön látják, hogy nem róluk van szó, mert az ő világuk csupa kérdés és bizonytalanság, és semmi sem működik benne szabályosan. Ha fel is bukkannak a tanrend perifériáján olyan órák, ahol a tanuló jó esetben a saját problémáira ismerhetne (például etika, gyermekfilozófia, társadalomismeret, médiaismeret), azok elsikkadnak az órakeret felosztásáért vívott küzdelemben, elszürkülnek, vagy mint a kisállamok, áldozatául esnek a náluk hatalmasabb szomszéd tudásterületek terjeszkedésének.
Tehát kettő: legyen a cél a humán tárgyak tartalmának, tanításuk értelmének újragondolása.
Diákjainkat állítólag önálló gondolkodásra neveljük, nem a kész tények befogadására. A humán tárgyak éppen erre valók: itt nincsenek vitathatatlan tények, mert az emberi cselekedetek és intézmények értelme mindig kérdéses: történhetne és történhetett volna minden másképpen is. Legyen szó ízlésről, életformáról vagy világnézetről, a jelenhez közeledve ez egyre nyilvánvalóbb. Maga a jelen, ahogyan Németh László állította, nem kor, hanem válaszút. Azért járunk iskolába, hogy választásaink tétjével, értelmével tisztába jöjjünk. Nem a kész válaszok kedvéért, hanem hogy megtanuljunk választani: helytállni önmagunkért. Ma az iskola ezeket az értékdilemmákat nem feltárni, hanem megkerülni igyekszik. Ezért olyan érdektelen, amit csinálunk.
Kérdezni minden gyerek tud és szeret, ettől csak kb. tíz és tizennégy éves koruk között tudja elvenni a kedvüket a közoktatás. De a kérdések továbbra is ott motoszkálnak bennük: egy tárgy, amely megtanítaná helyesen feltenni őket, sokuk kedvence lenne. (Filozófiának szokták hívni ezt a tárgyat.) E nélkül milyen alapon várnák el tőlük, hogy önállóan tájékozódjanak a tudás egyre kaotikusabb világában?
A középiskolás korosztály teli van életproblémákkal – és előítéletekkel, félinformációkkal, szorongással, illúziókkal –, melyek feldolgozásában (a felnőtté válás és a szocializáció folyamatában) komoly segítséget jelentene, ha a középiskolai etikaoktatás megismertetné őket azokkal a kérdésekkel, válaszokkal, érvelési módokkal, amelyeket az erkölcsfilozófia kínál.
Az állampolgári ismereteknek már a neve is riasztó, és semmi esetre sem fedi le a társadalmi együttéléssel, annak intézményeivel és jövőjével kapcsolatos tudnivalókat, amelyek teljes joggal tarthatnak számot a tanulók érdeklődésére. Megfigyelésem szerint a gyerekeket erősen foglalkoztatják, esetleg aggasztják az efféle kérdések: hogy miért vannak háborúk? miért olyan ritka a jó házasság? miért nyomorognak olyan sokan, mások mitől gazdagodnak? a felnőttek miért pont ellenkezőleg viselkednek, mint amit az iskolában nekik tanítanak? miért nevezik az egyik órán haladásnak, jólétnek azt, amit a másikon mint természetpusztítást emlegetnek? És legfőképpen, hogy mi lesz majd ővelük. Ezen az útvonalon, ha nem akadályozzuk, hanem bátorítjuk az ellentmondást és a vitát, pillanatokon belül eljutnak az efféle kérdésekhez: mi az igazság? hogyan legyünk igazságosak? milyen a jó élet? mitől szép a szép? – azokhoz a bizonyos végső kérdésekhez, amelyek már bőven megjelennek a tizenévesek tapasztalatainak horizontján. Titokban nem bánnák, ha valaki útbaigazítaná őket. Vagy ha lenne kivel vitába szállniuk. Miért nem ezekről esik szó az iskolában?
Félreértés ne essék, nem a hagyományos tantárgyak rovására kérdezem ezt, hanem abban a meggyőződésben, hogy a történelem- és irodalomtanítás csődjének fő oka, hogy a kötelező tantervből éppen csak az nem derül ki, hogy ezek a tárgyak mire valók. Hogy az irodalom sorsokról, létértelmezésekről szól, és a tantervben azért és csakis azért szerepelnek műalkotások, hogy a tanulók önismeretének, szépérzékének, életismeretének fejlesztését szolgálják. Hogy a történelem azoknak a változásoknak a története, amelyek mostani világunkat formálták és az ő jövendő sorsukat is alakítani fogják. Aki ezekkel – egyén vagy nép – nem ismerős, az a saját életlehetőségei között sem fog eligazodni.
Az is elképzelhető, hogy etikát, társadalomismeretet, esetleg történelmet, irodalmat együtt, közös projekt keretében könnyebb lenne tanítani, mint külön-külön negyvenöt perces órakeretbe préselve. Egy-egy ilyen projekt maga lehetne az eleven összeköttetés az iskola és az iskolafalakon kívüli valóság között. Végül három: érdeklődést kelteni csak olyasmi iránt lehet, ami magát a tanárt érdekli. A tanárok pedig sokfélék. Ha semmi másból, ebből az egyszerű igazságból egyenesen következik, hogy a tantervnek is muszáj lenne sokfélének lennie. Miért ne lehetnének sokfélék az iskolák, attól függően, hogy az adott pedagógusközösség mit és hogyan szeretne/tudna ott jól megtanítani? Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden iskolának, minden pedagógusnak tantervkészítéssel kell bajlódnia, de azt igen, hogy munkájukhoz, pedagógiai céljaikhoz a képzési programok és oktatási segédletek bőséges készletéből válogathassanak. A minőség biztosítása maradna továbbra is az oktatásirányítás felelőssége: hogy ezek a programok és segédletek – mindegyik a maga módján – megfeleljenek az általános elveknek, amelyeket az alaptanterv tartalmaz (és lehetőleg ne is nagyon tartalmazzon egyebet). Az iskoláé pedig, hogy a sokféleképpen és sokfélére képzett diákok tudása megfeleljen a minden intézménytől elvárható, egységes kimeneti követelményeknek.
Megjelent a Magyar Hang 2022/23. számában június 5-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/oktatasi-reform-mi-sem-egyszerubb-lannert-juditnak-szeretettel-189395