„A legyek meghódították a légypapírt”, kommentálja 1941-ben a Wehrmacht aktuális győzelmi jelentését John Steinbeck Lement a Hold című kisregényének hőse. A technikai civilizáció diadalútjáról jutott ez az eszembe. A haladáseszme megszállottjai újabban a mesterséges intelligenciát ünneplik, mint egy új, az embernél tökéletesebb létforma megjelenését: íme, az evolúció túllép az emberen. Van is ok a lelkesedésre: az atombomba óta minden bizonnyal ez a legveszedelmesebb merénylet, amit az emberiség önmaga ellen elkövetett.
Ami az evolúciót illeti, ahhoz a számítógépes programok fejlesztésében elért káprázatos sikernek nincs sok köze. Nem árt talán tisztázni: az evolúció biológiai folyamat, amely egyre nagyobb változatosságot teremt az élővilágban. Az egymást eltartó életformák sokaságával mérhető, ez biztosítja a rendszer stabilitását. Új létformák rendszerint nem a meglevők rovására születnek, kialakulásuk évmilliókig eltart.
A civilizáció története pedig azoknak az erőfeszítéseknek a története, melyek révén az eszes lény megpróbálja függetleníteni sorsát a biológiai evolúciótól. Az így kialakuló kultúrák életciklusa évszázadokban, legfeljebb évezredekben mérhető. A műszaki-tudományos haladás vívmányai, köztük a nagy nyelvi modellek, egy civilizáció, a technikai civilizáció történetéhez tartoznak.
Az ember elpusztítja a földi élővilágot vagy sem, ez része az evolúció drámájának. Hogy az informatikai hálózatok és óriás adatbázisok eközben mit művelnek az emberiséggel, ez történelmi, ha úgy tetszik, kulturális kérdés, amely az evolúció alakulását legfeljebb közvetve érinti, amennyiben gyorsítja vagy lassítja a pusztulást. De nem teremt új létformákat, még annyira sem, mint a génmódosítás. Az ember és a számítógép „hibridje” a science fiction világába tartozik, játék a szavakkal, ha nem is ártatlan játék.
A mesterséges intelligencia cseppet sem intelligens. A számítógépes programok képesek bármit elvégezni, de nem akarnak semmit és nem gondolkodnak, mert nem élnek. A gondolkodás ugyanis nem adatkezelés, hanem életműködés. Nem azért vagyunk Valakik (személyek), mert el tudjuk végezni azokat a logikai műveleteket, amelyeket egy számítógépbe beprogramozhatunk. Ezek a műveletek csupán elvont és sematizált lenyomatai az egymással bonyolult kapcsolatban élő homo sapiensek érintkezésében, gondolkodásában, érzéseiben és képzeletében végbemenő folyamatoknak. Éppen ezért szaporítható a végtelenségig a feldolgozott adatok mennyisége és gyorsítható az elvégzett műveletek sebessége.
Az viszont könnyen megeshet, hogy a számítógépes programok és hálózatok (vagyis e programok és hálózatok gazdái) behozhatatlan fölénybe kerülnek az emberiség többi részével szemben. Az olvasás korát, a Gutenberg-galaxist felválthatja, talán már fel is váltotta a Frankenstein-galaxis, az ember alkotta gépek uralma az ember felett. Ezt fejlődésnek nevezni visszaélés a szavakkal, transzhumanizmusként üdvözölni szégyen. Szánalmas, amikor a legyőzött nép írástudói a győztes dicsőítésébe kezdenek (másod- és harmadrendű írástudók persze).
A nyolcvanas években Theodore Roszak Az információ kultusza című könyvében részletesen bemutatta, hogyan tette magát nélkülözhetetlenné a számítógép, vagyis hogyan adták el a világnak. „A számítógép a lehető legjobb megoldás az összes olyan problémára, amely nem létezne, ha nem találták volna fel a számítógépet” – az amerikai ellenkultúra klasszikusának ez a felismerése egy az egyben érvényes a mesterséges intelligenciára. Minél több adat minél gyorsabb kezelésére képes programok születnek, annál gyorsabban nő az igény az adatok tömegére és éleződik a verseny a cégek, titkosszolgálatok és vezérkarok között, hogy ki tud gyorsabban, nagyobb adattömeg minél pontosabb feldolgozására alapozott döntéseket hozni. A forrás a hadiipar, a civil élet felé az első lépés az egyetemek meghódítása; a legnagyobb megrendelők, a közoktatás és az állami adminisztráció ezután szinte maguktól hullanak a győztes ölébe.
A nagy nyelvi modellek valójában nem jelentenek minőségi ugrást ebben a történetben. Az automatizáció, az „okos”, önvezérlő berendezések, majd a tájékozódást könnyítő – az önálló tájékozódás képességét helyettesítő – GPS jellegzetes mérföldkövei az informatika viharos tempójú, de fokozatos fejlődésének. Az információrobbanás elsősorban az összegyűjtött és folyamatosan rendelkezésre álló, nagyrészt felesleges vagy kifejezetten aljas célból gyűjtött adatok mennyiségére vonatkozik. Ezek tömegével egyenes arányban, tehát exponenciálisan nő a kezelésükhöz nélkülözhetetlen energia mennyisége is.
Minőségi ugrásról legfeljebb a fejlesztések kártékonyságát illetően beszélhetünk. Végre sikerült olyan szolgáltatásokat kitalálni, amelyek a felhasználót, felhasználók egész nemzedékeit fogják leszoktatni a gondolkodásról. Legyen szó az adatok összegyűjtéséről, kiválogatásáról, elrendezéséről, értékeléséről vagy e műveletek eredményének megfogalmazásáról, beleértve „önálló” véleményünk testre szabott kifejezését, biztosak lehetünk benne, hogy mindezt a gépi program az embernél kevesebb hibával és tévedéssel végzi el. Az ember a technológia rendszerében nem lehet egyéb, mint kiküszöbölendő hibaforrás, ismerte fel Jacqes Ellul francia filozófus már a múlt század közepén. Az emberi elme működésének eredményére a megszólalásig (sőt, azon túl is) hasonlító műszaki termék tökéletesen pótolja és így feleslegessé is teszi a személyes kiválóságot, szorgalmat, kitartást, kreativitást, tájékozottságot, kommunikációs vagy íráskészséget. Az így elérhető hatékonyságról nem is beszélve. A program gyorsabban és többet végez, mint az ember, alkalmazása tehát sokkal gazdaságosabb, mint élő munkatársakkal vesződni és fizetni őket.
Egy ilyen zseniális újítás elterjedésének az útjában, amely emberek millióit fosztja meg a munkájuktól és eddig nagyra értékelt szellemi képességek sokaságát teszi feleslegessé, az egyedüli akadály az lehet, hogyha az emberek idegenkednek a használatától. Esetleg megpróbálják megakadályozni a gyilkos konkurencia térhódítását. Különösen azoktól várhatnánk efféle magatartást, akik a másokét állítólag meghaladó természetes intelligenciájuk folytán töltenek be bizonyos állásokat. Hogyan sikerül majd legyőzni az értelmiség ellenállását?
Nos, nincs semmiféle ellenállás. Az írástudók második, az elsőnél gyalázatosabb árulása zajlik az egész világon. Ami korántsem magától értetődő. Még akkor sem, hogyha tudjuk, hogyan értékelte le az értelmiség társadalmi szerepét az ipari tömegkultúra és a tömegmédia, hogyan tette kérdésessé magát az elnevezés létjogosultságát a specializáció, s hogyan korrumpálta a szellemi foglalkozásokat állam és piac, végül a kettő teljes összefonódása. Ahogy a tudás „piacképessé”, az igazság termékké, a szellemi munka szolgáltatássá lett, fokozatosan vált az értelmiség egy számítógépes programmal felcserélhetővé. Már csak fel kellett találni.
Egy új termék bevezetése napjainkban, tudjuk, többe kerül, mint az előállítása. A mesterséges intelligencia használatán alapuló szolgáltatások értékesítése is a szokott módon folyik. Alig akad olyan konferencia, pályázati kiírás, ösztöndíj, kormányzati program, amely így vagy úgy ne honorálná az MI alkalmazását, vagy ne az ebben rejlő fantasztikus lehetőségekről szólna. A közönséges üzleti hirdetésekről nem is beszélve.
Mégis, vegyük a bátorságot és tegyük fel a kérdést: alapjában véve mi abban a jó, ha a gondolkodásban és gondolataink kifejezésében, a képzelésben és az elhatározásban mindentudó nyelvi modellekre hagyatkozunk? Ha a kapcsolatteremtésben és a munkavégzésben tökéletesen idomított robotok helyettesítenek és helyettesítik embertársainkat, akikhez ezentúl majd még ritkábban fordulunk? De ezt most ne a ChatGPT-től kérdezzék, hanem saját maguktól. Ígérem, akkor nem ugyanaz lesz a válasz.
Megjelent a Magyar Hang 2026/25. számában június 19-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/nem-mi-vagyunk-189953