Van egy jó hírem, meg egy rossz. A magyar társadalomnak jelenleg nincs politikai elitje. Ez most jó vagy rossz? Mind a kettő. A rendszerváltozás óta tartó, hosszú és terméketlen korszak politikai közéletét alakító elitcsoportok lenullázták magukat: tekintélyük elveszett, kapcsolatrendszerük elértéktelenedett, vagyoni helyzetük elbizonytalanodott. Nem kár értük. Az új elit még nem állt össze, még nem derült ki, hogy a belépőt tagjai sorába miféle tudás és milyen pozíciók birtoklása jelenti majd, s hogy a résztvevők miképpen különböztetik meg magukat egymástól. Magyarán, hogy milyen alapon követelnek majd maguknak bizalmat, befolyást, pénzt választóiktól, egymás ellenében. Káosz? Interregnum? Kegyelmi pillanat?
Mindenesetre elhamarkodottnak és kissé semmitmondónak találom Puzsér Róbert barátom megállapítását, hogy az Országgyűlésben ma csupa jobboldali képviselő ülne. Azt elhiszem, hogy ha megkérdi őket, akkor ők is így nyilatkoznának, de hogy ez mit jelent, abban, lefogadom, annyira eltérnének a vélemények, hogy nyomban kiderülne, bal- és jobboldal értelme ma már megragadhatatlan. Eddig sem jelentett sokkal többet, mint elhatárolódást a másik oldaltól, amelyre tisztességes, tehát bal-, illetve éppen ellenkezőleg, jobboldali ember megvetéssel tekint. Szerintem ennek vége.
Eddig is inkább családi hagyomány, szocializáció kérdése volt, hogy a közös sérelmekből és félelmekből formálódó két előítélet-közösség közül ki melyikkel azonosult. Ezzel magyarázom, hogy az „oldaliság” politikai tartalma ennyire bizonytalanná lett. Aki a színes bőrű kisebbségekért lelkesedik, az ugye, baloldali. Aki a határon túli magyar kisebbségekért, az meg jobboldali. Bal- és jobboldali populizmus egyaránt a társadalmi igazságosságra hivatkozik, legfeljebb az egyik a gazdagok vagyonára pályázik, a másik a szociális ellátórendszereken élősködő dologtalanokat akarja ráncba szedni. A jobboldal a tőkés vállalkozás és a piaci verseny szabadságát követeli, a baloldal, szintén a szabadság nevében, a profitért folyó hajsza és a tőkés kizsákmányolás felszámolását. Bal- és jobboldal egyaránt a kormány határozott intézkedéseitől várja céljai teljesülését, közben mindkettő félti a népet az állam túlhatalmától. Népen a baloldal természetesen az elnyomott osztályokat érti, a jobboldal a közös történelmi hagyomány örököseit.
Puzsér meggyőzően érvel amellett, hogy a baloldali hagyomány egymással is hadilábon álló mostani örököseinek nincs többé jövője. Az identitás- és biopolitikává züllött balliberális mozgalmaknak nálunk nem akad komoly tábora. A szegények pedig nem kevesebb, hanem több kapitalizmust akarnak, hogy jusson nekik is a jóból. Akik a magyarság romlásán munkálkodó globális tőke ármányaitól tartanak, azok pedig nem neomarxista pártokhoz csatlakoznának, hanem a hon- és fajvédelem jobboldali kínálatából válogatnak.
A hitelét vesztett baloldalnak Puzsér szerint a klasszikus szociáldemokrácia örökségéhez kellene visszatalálnia, amelyet cikkében e hagyomány legrokonszenvesebb alakjának, Kéthly Annának a neve fémjelez. Előre a múltba! Ezzel nem az a baj, hogy hamisítatlan konzervatív célkitűzés, hanem hogy értelmezhetetlen. A hazai baloldal azért büszkélkedhet gazdag és tiszteletre méltó hagyománnyal, mert legkiválóbb képviselői, Jászi Oszkár, Polányi Károly, Szabó Zoltán, a negyvenes évek végén szétvert üzemi bizottságok, az ötvenhatos munkástanácsok, a nyolcvanas évek szociológusnemzedéke, Solt Ottilia és a SZETA eredeti, nagyon is konkrét módon reagáltak koruk kihívására. Erkölcsi példaképnek tökéletesen megfelelnek, de éppen azt példázzák, hogy minden nemzedéknek a saját útját kell megtalálnia.
Mondanom se kell: a jobboldallal sem más a helyzet. Ha a tömegek elégedetlenségét meglovagoló populista mozgalmak, „vezérdemokráciák,” a múlt századi fasizmus jelmez- és kelléktárából öltözködő tekintélyelvű diktatúrák jobboldalinak mondják magukat (amióta az ötágú vörös csillagot például a kettős keresztre cserélték), akkor a konzervatív politikát többé ne nevezzük annak. Az is régóta közhelyszámba megy, hogy maguk a konzervatív irányzatok: a kulturális hagyomány őrzői, a társadalmi-gazdasági status quo védelmezői, szabadelvűek és fundamentalisták, etatisták és lokalisták egymással köszönőviszonyban sincsenek. Az új Országgyűlésben helyet foglaló állítólagos jobboldal képviselőit nem szívesen fárasztanám azzal, hogy ebben a bonyolult mátrixban megkeressék a maguk helyét. De azzal, hogy jobboldaliak, nem lettünk okosabbak.
És akkor még egy szót sem szóltunk a liberálisokról. A magyar politikatörténet legbecsesebb fejezeteit mégiscsak az ő tizenkilencedik századi elődeik írták. Hetven év brutális szabadsághiány után az ő eszméik feltámadását ünnepeltük a rendszerváltozás idején. Politikai képviseletük mostani teljes hiányára elégséges magyarázat-e a nyugati liberális demokráciák válsága? Az egykori SZDSZ katasztrofális útja – Kis Jánostól Kóka Jánosig, egyetlen évtized alatt! – meddig veszi el a bátorságunkat, hogy újragondoljuk a szabadelvű program viszonyát államhoz és piachoz, egyenlőséghez és testvériséghez?
Most azonban nem erre tennék javaslatot. Az eszmetörténeti örökség szembesítése mai viszonyainkkal tanulságos lehet, de attól tartok, utóbbiak jobb megértését alig segítené. A fordított eljárás gyümölcsözőbbnek ígérkezik. Nem valamiféle ideológiai előfeltevésektől megtisztított pragmatikus helyzetértékelésre gondolok, mert ilyesmi a politikában nem létezik. Elgondolkodni szerintem azon érdemes, hogy ha lelkiismeretesen sorra vesszük a közvéleményt leginkább foglalkoztató problémákat és az ezekkel kapcsolatos vitákban felbukkanó megoldási javaslatokat, akkor vajon kirajzolódnak-e olyan összefüggések, amelyek meghatározhatják a politikai cselekvés irányát?
Azt állítom – mert meggyőződésem kifejtésére és igazolására itt terjedelmi okokból nem gondolhatok –, hogy léteznek ilyenek, és hogy ezek egyaránt különböznek a közforgalomban lévő globalista és patrióta, szabadkereskedelmi és etatista, neomarxista és technooptimista megoldásoktól. A Magyar Hang gondozásában tavasszal megjelent Felforgatókönyv műhelyvitáin, óvatos távolságban mindenféle politikai ambíciótól, a (talán) szociáldemokrata, liberális, konzervatív és zöld résztvevők úgy találták, hogy az ilyen megoldások kölcsönösen feltételezik egymást, vagyis rendszert alkotnak, valamiféle közösnek mondható politikai filozófiát.
Például hogy egy társadalom csak akkor engedheti meg magának a fényűzést, hogy diákok és tanárok számára egyaránt vonzó, segítőkész, kreatív iskolarendszert teremtsen, hogyha újra meri gondolni, milyen tudásra, képességekre tart igényt. Hogy a versenyképességet vagy a harmonikus együttélést tartja előbbrevalónak. Ehhez pedig már gondolni kell valamit a jó élet céljáról is: mekkora szerepet játszik elképzeléseinkben az értelmes munka, megtartó közösség, ép környezet, biztonság, egészség? Mit várunk, mit nem várhatunk az anyagi javak szaporításától? Ettől függ ugyanis, hogy milyen gazdasági szektorokat lesz érdemes fejleszteni, s hogy növeljük vagy csökkentsük függőségünket a világpiactól. Mindennek függvényében hozunk vagy nem hozunk majd áldozatokat végveszélyben forgó létforrásaink védelmében – akár egyes beruházói érdekek rovására is (mások javára, természetesen). Ha ezekkel sorra tisztába jöttünk, már azt is tudni fogjuk, hogy a magyar külpolitika mit képviseljen, amikor tágabb hazánk, az Európai Unió dönteni kényszerül: a hagyományos európai értékeket akarja megvédeni vagy inkább világpiaci pozícióját?
A kormányban és a parlamenti helyek kétharmadán most új emberek ülnek. Egymással is most ismerkednek. Energiáik jelentős részét még sokáig arra kell fordítaniuk, hogy az országot megszabadítsák egy gyalázatos politikai rendszer maradványaitól. Ami a továbbiakat illeti, abban egyelőre nincs egyetértés, mert egyetértés csak a vélemények nyilvános vitájából születhet, az pedig el sem kezdődött. Nem szabad, hogy a napi politika szenzációi eltereljék a figyelmünket erről. Nem az ország és nem a vezetői váltak egyik napról a másikra demokratikussá, ilyen csodák nincsenek. Maga a helyzet demokratikus: történelmünkben most először a hatalom függ a néptől és nem fordítva. Kivételesen nem nagyhatalmi egyezmények döntik el, hogy mi lesz, és nem is a hazai politikai-gazdasági elit erőviszonyai, hála az erőkben és a viszonyokban keletkezett átmeneti bizonytalanságnak.
Ez a rendkívüli állapot nem fog sokáig tartani. Leginkább rajtunk, a közvéleményen és a közvélemény formálóin múlik, mire használjuk ezt a rövid időt. Ameddig a díszleteket tologatják, a primadonnákat sminkelik és az új szereplők a szerepeiket tanulják.
Megjelent a Magyar Hang 2026/27. számában július 3-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/utak-190256