Nemrég egy vitairatban, ami egészen másról szeretett volna szólni, röviden és felületesen azt állítottam, hogy a NER államosít. Nyomban meg is kaptam egy partneremtől, hogy ellenkezőleg, éppen hogy privatizálja a közvagyont. Csakhogy a kormányzati eszközökkel végrehajtott, példátlan mértékű vagyon- és hatalomkoncentrációra szerintem ez a kifejezés semmivel sem illik jobban, mint az államosítás. De ha nem államosítás és nem is privatizáció, akkor mégis minek nevezzük azt a rendszert, amely egyszerre fosztogatja a normális működésében megzavart jogállamot, amelyre rátelepült, és bénítja a magánszereplők önálló kezdeményezését a kultúrától a gazdaságig az élet minden területén? Mi működik – merthogy igen olajozottan működik – ott, ahol
– a magánvállalkozáshoz nélkülözhetetlen erőforrásokat (jogosítványokat, hiteleket, támogatásokat) a kormány osztogatja vagy tartja vissza kedve szerint, s közvetlen kézivezérléssel irányítja a fontosabb gazdasági szereplőket és társadalmi szervezeteket, felszámolva önállóságukat;
– miközben ezzel egyidejűleg az állam vagyonának egyre nagyobb része veszíti el, úgymond, közvagyon jellegét s kerül magánkezekbe vagy vagyonkezelő alapítványok, befektetési alapok tulajdonába?
A bonyolult folyamat leírásához talán a biológia kínál támpontot. Mintha az elmúlt évtizedben a magyar állam igazi báb-állammá vált volna a szó eredeti értelmében: olyan külső burokká, amely a rovarok életéből ismerős módon szolgálja a nemzeti vagyon metamorfózisának titokzatos folyamatát. Ezek szerint a hatalmi ágakat megszálló pártkatonák előbb átalakulnak köztisztviselővé, majd ebben a közbülső, lárva-állapotban „zsákmányszerzésre alkalmas szerveket növesztenek” (Wikipédia), melyek segítségével felélik környezetük erőforrásait. Ezt követi az úgynevezett bebábozódás, amikor a báb-állam burkában a külső szemlélő számára láthatatlan és követhetetlen módon végbemegy a jövedelmek újraelosztása. A szerepüket betöltött kormányzati szervek ezután elsorvadnak, a felelősök felszívódnak. A vagyon eközben olyan közalapítványi, pályázati és egyéb formákat ölt, melyek védelmet nyújtanak úgy a nyilvános elszámoltatással, mint a piaci verseny esetlegességeivel szemben. A szereplők pedig e metamorfózis végpontján lárvaarcukat levetve, az állami burokban növesztett magántulajdon szárnyait büszkén kitárva szállnak el – offshore célpontok felé.
A bonyolult rendszer kieszelőinek zsenialitása tagadhatatlan, még ha ezt a fajta zsenialitást demokratikus jogállamban hosszabb szabadságvesztéssel szokták is honorálni. Orbán Viktornak azonban nemigen volt más választása, ha kitűzött célját el akarta érni. Ez a cél egy hozzá feltétlenül hű, sőt, a hűségnél valamivel szorosabb szálakkal kötődő „új középosztály” létrehozása volt, amely uralmát minden körülmények között képes lesz fenntartani kül- és belföldi ellenfeleinek támadásaival szemben. Az ellenfelek száma, mint várható volt, egyenes arányban nőtt a kíméletlen intézkedésekkel, melyek az ország erőforrásai felett gyakorolt totális ellenőrzést szolgálták. Az illetéktelen szemek elől gondosan elzárt új húsosfazék körül eközben elszaporodtak a saját zsebre dolgozó, gátlástalanul törtető, megvesztegethető figurák. Orbánnak menet közben kellett rádöbbennie, hogy a hatalom- és vagyonkoncentráció igyekezete olyan kényszerpályára sodorja, amely elkerülhetetlenül vezet az egyszemélyi diktatúrához. Ehhez azonban legalább forma szerint demokratikus felhatalmazásra volt szüksége továbbra is, tekintettel európai partnereire és a hazai hagyományokra. Ami drága mulatság.
Könnyű Putyinnak, aki bármikor lecsukathatja vagy megöletheti riválisait és az engedetlenkedőket! Nálunk a kétharmad addig tart, ameddig a miniszterelnök-pártvezér közvetlenül vagy legmegbízhatóbb hívein keresztül maga rendelkezik az anyagi érvényesülés és a véleményformálás eszközeinek túlnyomó része felett Hegyeshalomtól Záhonyig. Erdogan, Lukasenka és társaik aligha ismerik az ezzel járó mindennapos aprómunka feszültségét és bonyolult trükkjeit.
Az államosítás hagyományos stratégiája nem felelt volna meg az új kleptokrácia céljainak. Először is, ami állami kézben van, az mégsem zárható el teljesen a nyilvános ellenőrzés és törvényes számonkérés elől, nekik pedig pont ezt kell elkerülniük. Arról nem is beszélve, hogy ha állami tulajdonban marad, akkor egy esetleges választási kudarc meg is foszthatja őket fáradságos munkával kiépített gazdasági birodalmuktól. Végül döntő érv volt az államosítás ellenében, hogy az uniós fejlesztési források kedvezményezettjei általában az államtól független, piaci és egyéb magánszereplők lehetnek, márpedig a NER mesterterve elsősorban erre készült: a bürokratikus újraeolosztás európai csatornarendszerében hömpölygő pénztömeg eltérítésére.
A piac viszontagságainak azonban még kevésbé tehették ki a politikájuk célját és uralmuk alapját képező vagyont s az azzal névleg rendelkező strómankapitalistákat. Az egész rendszer úgy és azért működik, mert a szereplők között szigorú alá-fölérendeltségi viszony érvényesül, ez pedig kizárja a piaci típusú verseny, alku és mérlegelés lehetőségét. A mindenkori pártérdekekkel és állami intézkedésekkel szoros szimbiózisban születő üzleti döntések és egyéb tranzakciók nem követik, mert nem követhetik az észszerű gazdálkodás bevett szabályait. Nem mellesleg, a Fidesz-oligarchák korántsem üzleti rátermettségük szerint szelektálódtak. Mondjuk így: nem ez a legerősebb oldaluk.
Ezért épült ki köz- és magánszféra között elvileg félúton, de gyakorlatilag közvetlenül a végrehajtó hatalom birtokosának a keze ügyében, a vezető közszereplők magántulajdonaként a NER hatalmának gazdasági bázisa. Nem az állam kerítette a hatalmába a nemzet vagyonát, valóban. Hanem a közhatalmi eszközökkel elszivattyúzott nemzeti vagyon új birtokosai kerítették hatalmukba az államot.
Magánállamosították.
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/12. számában, március 24-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/maganallam-153274