Mesebeszéd, hogy a globális piacgazdaságnak ne volna megfelelő válasza az ökológiai katasztrófa kihívására! Mára a piac beárazta létforrásaink pusztulásával kapcsolatos félelmeinket, és az e téren mutatkozó élénk kereslet kiszolgálására új, jövedelmező iparágakat teremt a megújuló energiaforrásoktól a hulladék-újrahasznosításon keresztül a lebomló műanyagokig. Az más kérdés, hogy ezek a megoldások a katasztrófa elhárítására nem alkalmasak, legfeljebb az egészében fenntarthatatlan rendszer összeomlásának elodázására jók. Ugyanígy vagyunk a katasztrófaipar szellemi termékeivel is. Lassan kimennek a divatból a busásan szponzorált áltudományos közlemények, melyekből kiderült, hogy a klímaváltozás blöff csupán. Ezzel szemben remek sajtója van a klímaszorongás kezelésének. Nehogy már azon aggódjanak a fiatalok, hogy miféle világot örökölnek, még a végén tesznek is ellene valamit! És szaporodnak az elkerülhetetlen közeli összeomlás prófétái is, akik épp azáltal mentenek fel a vészhelyzethez illő radikális cselekvés kényszere alól, hogy biztosítanak: már elkéstünk vele.
Némi elégtétellel, majd egyre növekvő rosszérzéssel olvastam nemrégiben a 24.hu által közölt interjút egy Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. vezetőjével, aki hosszan sorolta a nélkülözhetetlen természeti források kimerüléséről szóló tényeket. Kollégáimmal majd három évtizede tanítjuk ezeket az ELTE-n, most végre eljutottunk odáig, hogy a média érdeklődését is felkeltette civilizációnk fenntarthatatlansága. Nem lehet elég gyakran elmondani: bolygónk erőforrásainak több mint másfélszeresét használjuk el évente, a többletért utódaink fizetnek majd rettenetes árat. A mára kezelhetetlenül túlnépesedett emberiség és az ő haszonállatai kiszorították élőhelyéről a többi fajt, az ökoszisztémák összeomlásához ez önmagában is elegendő volna. A termőtalaj döbbenetes ütemű pusztulása, az erdőborítás eltűnése, az ivóvízbázisok elszennyeződése a mindennapok nyelvén éhínséget, nyomort, járványokat, mindez egyúttal háborút jelent, kegyetlen háborúkat a túlélés egyre fogyatkozó eszközeiért. A klímaváltozás pedig végzetes és középtávon visszafordíthatatlan módon gyorsítja fel a folyamatokat.
Felháborító és igazolhatatlan, hogy ezek a szakirodalmi közhelynek számító tudnivalók továbbra sem szerepelnek sem a köz-, sem a felsőoktatás tanrendjén. Olyan szemérmesen rejtegetik őket a diákok szeme elől, mint Michelangelo Dávidjának fütyülőjét abban a floridai iskolában. Abba pedig végképp nem akarunk belegondolni, hogy fajunk módszeresen eltervezett és végrehajtott öngyilkossága politikai kérdés, hogy e képtelen viselkedés magyarázatát az ipari társadalom és a tömegkultúra működésében kell keresnünk. Ha érteni szeretnénk, esetleg védekezni ellene, nem természettudományi ismereteinket kellene bővíteni, hanem felülvizsgálni a jó és rossz életről, igaz és hamis tudásról alkotott fogalmainkat. A humán gondolkodás lemaradása és háttérbe szorulása egyszerre oka és következménye a beszűkült technológiai-gazdasági szemlélet ökológiai katasztrófához vezető egyeduralmának. A tragikus fejleményekkel ez utóbbi nem tud mit kezdeni; előbb tagadni próbálja a tényeket, majd, amikor ezzel kudarcot vall, a másik végletbe csap át: kikerülhetetlen szükségszerűségről beszél.
A későn ébredő, feltehetőleg jóhiszemű természettudósok, a zöld konjunktúra lehetőségeit felismerő üzletemberekkel társulva, amikor színre lépnek, szélsőséges kijelentésekre ragadtatják magukat. „A globális ipari civilizáció fejlődéstörténete lassan véget ér, (…) az egyetlen valószínűsíthető alternatíva a közelgő pusztulás”, olvasom az említett interjúban. Nemrégiben a nyilatkozó kollégája, a veszprémi egyetem rektora keltett szenzációt hasonló vélekedésekkel. Ha a változások nagyságrendjét összevetjük a növekedési kényszertől űzött gazdaság csekély önkorrekciós képességével, nem is nevezhetjük alaptalannak az ilyen kijelentéseket. Az a jóslat, persze, hogy a következő évtizedekben az emberiség fele elpusztulhat, marketingfogásnak is olcsó. Olyan cég vezetőjétől, amely, mint hírül adták, már két magyar egyetemmel szerződött tudományos kutatásra, elfogadhatatlan az efféle nagyotmondás.
Az igazi bajok azonban ott kezdődnek, amikor a nyilatkozó az ő felsőoktatási-kutatási programjának filozófiáját ismerteti. Fenntartható visszavonulásnak nevezi ezt. Mivel a természeti folyamatokat megállítani többé nem tudjuk, hagyjunk fel, úgymond, a kedvezőtlen antropogén hatások mérséklésére, illetve megszüntetésére irányuló kilátástalan erőfeszítéssel (mitigáció), és készüljünk az alkalmazkodásra (adaptáció). Létező stratégia ez; most, hogy nálunk is megjelent, legfőbb ideje, hogy felemeljük ellene a szavunkat.
A fenntartható visszavonulás ugyanis a jelen esetben értelmetlenség. A nyilatkozók által hivatkozott helyzetleírás, ha igaz, olyan mértékű pusztulásról és olyan sebességű összeomlásról szól, amelyhez az alkalmazkodás lehetetlen. Innen kezdve ugyanis nem tudományos kérdés, hogy a maradék emberiségnek milyen eszközök állnak majd továbbra is a rendelkezésére, hogyan jut táplálékhoz, hogyan fékezi meg az erőszak elkerülhetetlen elharapózását, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan akadályozza meg a hatalom és az ellenőrzés ma még elképzelhetetlen mértékű összpontosulását azok kezében, akik a túlélés eszközeit megkaparintják. Ez a disztópiák és fantasy-filmek kieszelőire tartozik, falszifikálható tudással erről nem rendelkezünk.
Ha alkalmazkodásról beszélünk, annak első feltétele éppen a kedvezőtlen folyamatok lassítása, mérséklése volna. A sürgős és következetes „mitigáció” kikényszerítése nélkül nincs alkalmazkodás! Ez a mérséklet és/vagy alkalmazkodás azonban nem holmi talajrehabilitáló vagy vízvisszatartó technológiák bevezetését követeli az emberiségtől, hanem annak a politikai-gazdasági rendszernek az átalakítását, amely lehetetlenné teszi a ma is jól ismert túlélési stratégiák elterjedését, a kártékony gyakorlatok feladását. Enélkül, klímaadaptáció ide vagy oda, civilizációnk eltűnik, a földi élővilág gazdag változatosságával együtt, amelynek létét köszönheti.
Az alkalmazkodás tehát, ha egyáltalán jelent valamit, nem az ellenállás alternatívája. Nem rendezett visszavonulás – ugyan hová? Hanem megkapaszkodás a szakadék szélén; elszánt védekezés azok részéről, akik felismerték a felelősségüket és belátták, hogy visszavonulniuk többé nem lehet. Ez azonban már nem olyasmi, amire a politikusok és üzletemberek végre megkönnyebbülten rábólinthatnak: helyes! Ne bántsátok a globális gazdasági hálózatok működését, a fegyverkezési versenyt, a pazarló fogyasztást, az olcsó tömegáru utaztatását a világ egyik végéről a másikba, törődjetek bele, hogy ez így van és másképp nem lehet! Ne lázadjatok ellene: alkalmazkodjatok szépen! Szerintem éppen ellenkezőleg: amennyiben alkalmazkodáson értelmes választ értünk a változó körülményekre, úgy ennek egyedüli – és ma még lehetséges – módja a hatalomgyakorlás és az intézményrendszer gyökeres megújítása volna. Hogy ne személytelen mechanizmusok, ellenőrizhetetlen számítások, távoli, felelősségre nem vonható döntéshozók rendelkezzenek a sorsunkról. Hanem minden esetben maguk az érintettek, külső kényszertől mentesen. Az így megvalósuló radikális decentralizáció és lokalizáció olyan láncreakciót indítana el, melynek hatására a természeti források kimerítésének és mérgezésének mostani rendszere széthullana, vagyis a bennünket nyűgöző, erőinket meghaladó globális problématömkeleg számtalan kisebb, helyi léptékű problémára bomlana. Ezekkel utódaink, az általunk tönkretett bolygó lakói megtanulnának megküzdeni. Mert a logika ugyan rendíthetetlen, ahogyan Franz Kafka írja az ő Perének utolsó oldalán, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar.
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/14. számában, április 6-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/nincs-hova-visszavonulni-153610