Még mindig a filmek. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttam őket: öt film következik a látottak közül, vagyis inkább egy ötrészes sorozat, bár a kínai, orosz, brazil, ecuadori és francia alkotók nem gondolhattak erre. Csak az én fejemben forog azóta úgy, mintha egymás folytatásai lennének. Ha összerakom az öt történetet, körbeéri a Földet.
Nyugalom, nem fogom elmesélni őket. Egy jó film vagy egy jó könyv pont attól jó, amit nem tudsz belőlük elmesélni. Látni azonban aligha fogja őket, aki a BIDF-en kínálkozó alkalmat elszalasztotta, nem tudom, Magyarországon találkozhat-e még velük. (Erről viszont két héttel ezelőtt eleget keseregtem.)
Az ötből kettő a virtuális világban játszódik, amelynél korunkban semmi sem valóságosabb. Itt már-már tökéletes Rend uralkodik: a legfőbb hibaforrást, az emberi természetet majdnem teljesen sikerült kiiktatni és eltávolítani a rendszer működésének útjából. A Tökéletes bizalom Kínából tudósít, ahol megvalósult Madách falansztere. Az informatikai és audiovizuális csúcstechnológia segítségével egymilliárd ember mindenre kiterjedő, folyamatos megfigyelése zajlik; az így nyert adattömeg birtokában az állam alattvalóinak minden lépését és minden gondolatát szabályozni tudja, kérlelhetetlen módszerességgel irtva a zavaró elemeket, a tökéletes csereszabatosság biztosítása érdekében. Mindenki mindig látható és mindenki ugyanazt látja, tudja, végzi. Azt hittük, nincs ilyen, de van.
De amitől az informatika megfoszt az egyik kezével, azért kárpótol a másikkal (a harmadikat a fal adja). Mert a valóságos virtualitás kultúrája ezzel egyidejűleg az emberi szabadság korábban elképzelhetetlen dimenzióit kínálja nekünk: végre megszabadulhatunk önmagunktól. A túlélő sziget című francia film a nézőt másfél órára bezárja egy számítógépes játék szereplői közé, ahol a filmes stáb filmes stábként megjelenített avatárjainak kalandjait követjük, és közben megismerkedünk a többi karaktert mozgató játékosokkal. Valódi mivoltukban egyetlen pillanatra sem látjuk őket. De mi az, hogy valódi? Melyik életük valóságosabb, melyik énjükkel azonosulnak inkább: a számítógépes játék szereplőivel vagy azzal a másik karakterrel, akinek életéből, mihelyt tehetik, újra és újra visszaszöknek ide, a túlélő szigetre? Ha nem lennének ilyen játékok, melyekben magunk választjuk a szerepeinket és magunk alakítjuk az eseményeket, akkor az a másik világ, amelyben minket programoznak és bennünket alakítanak, talán fel is robbanna idővel.
Az orosz film, a Kiáltvány, amelyről legutóbb beszámoltam, határeset. Mert mi az, hogy virtuális? Orosz tinédzserek, akik számára az „igazi” valóságot a TikTok és a Youtube jelenti, okostelefonjaikkal közvetítik egyenes adásban, reggeltől estig, ahogyan élnek vagy éppen végeznek magukkal. Lenni annyi, mint online lenni.
Két további film a rendszer egyre kaotikusabb környezetét ábrázolja. Ez másképpen nem is lehet, mármint a káosz. Az entrópia törvénye szerint ugyanis minél több energiát von el egy rendszer a környezetéből annak érdekében, hogy a maga rendjét fenntartsa, annál rendezetlenebb állapotokat teremt maga körül. Íme, a globalizáció farkastörvénye röviden.
Brazíliában a világ második legnagyobb ércbányászati vállalata mindent, szó szerint mindent elpusztít, ami a kitermelés útjába kerül: települést, őserdőt, emberi életek sokaságát. A rosszul megépített zagytározók gátja újra és újra átszakad, a kolontári vörösiszap-áradathoz és a tiszai ciánmérgezéshez hasonló katasztrófát okozva, még hatalmasabb méretekben. A felelősök ott is megússzák, a civil ellenállást letörik, a falvakat kitelepítik; kilátástalan minden ellenállás a rablógazdálkodást folytató bányavállalat, a neki falazó kormányzati szervek és a média összejátszásával szemben.
Az adósságcsapdában vergődő Ecuador az elmúlt évtizedben a kínai gazdasági gyarmatosításnak esett áldozatul. A korrupt politikusok és állig felfegyverzett bűnszövetkezetek uralta országban a földjüket-hegyeiket védő helyi emberek is fegyverrel védekeznek. Ők az Ellopott országom című német-ecuadori dokumentumfilm hősei, valamint az üldözött, börtönviselt, életveszélyes fenyegetések közepette élő újságíró-politikus, Fernando Villavicencio, aki leleplezi az országot kiárusító kormány üzelmeit. Egy évvel a film elkészülte után meggyilkolták.
Várom a számítógépes játékot, amelyben az ember tetszés szerint lehet zöld gerilla, kokaincsempész, tényfeltáró újságíró, rendőrfőnök vagy miniszterelnök. Vagy ez már az?
Összefoglalom. Az emberiség egyötöde máris egy óriási koncentrációs táborban él. Az eurázsiai kontinens túlnyomó részén minden korábbinál kegyetlenebb tekintély- és parancsuralmi rendszerek ragadták magukhoz a hatalmat. Uralmukat az informatikai és katonai csúcstechnológia megdönthetetlenné teszi. De ténylegesen tőlük függ a fogyasztók „jóléti” társadalma is az Atlanti-óceán két oldalán, mivel az olcsó ázsiai tömegáru, de különösen a Kínában gyártott szórakoztató elektronika nélkül ők nemhogy élni, még elmenekülni se tudnának életük sivár realitása elől. Végül, ami Afrikát és Dél-Amerikát illeti, ők nyersanyagokkal, olcsó munkaerővel szolgálják a világ új rendjét. Egykori gyarmatosítóik helyébe újabban a kínai imperializmus és az orosz szoldateszka lépett.
2024-et írunk. Vagy lesz világháború, vagy már ki is tört. Az elpazarolható természeti források egyre fogynak, kiaknázásuk egyre őrültebb tempóban folyik. A kifosztott népek vagyonán globális üzleti hálózatok osztoznak kis helyi zsarnokokkal, s közben azt magyarázzák, hogy soha ilyen jól nem éltünk. El is hisszük nekik, hogyne hinnénk: az uralom mindenekelőtt a vélemények feletti rendelkezést jelent. Elképzelni se tudnánk magunknak más életet, legfeljebb ebből a jóból szeretnénk magunknak valamivel többet. A világ legszegényebb országaiból eközben özönlik Európába a tudatlanság és a kényszer hatására rohamosan szaporodó népesség. Európa, úgy tűnik, nem rendelkezik többé a védekezéshez szükséges politikai intézményekkel, kulturális identitással, egészséges életösztönnel.
Ahogy elnézem, öt perc múlva 476.
Gondoltam, írok ide a végére valami vicceset, de nem jut az eszembe semmi vicces.
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/7. számában február 16-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/ez-a-meccs-vesztesre-all-161769