Átléphetjük-e a valóság megismerésének útjában álló legfőbb akadályt: a saját árnyékunkat? A dokumentumfilm-műfaj történetét végigkíséri a valóság közvetlen megragadásának igénye, vagy ha úgy tetszik, a számvetés ennek a törekvésnek a lehetetlenségével. Mert amiről azt állítom, hogy a saját két szememmel láttam, abból is annyit tudok csak felfogni, amennyit a saját érzékenységem vagy érzéketlenségem, érdeklődésem és érdekeltségem látni enged. Ahány világnézet, annyi világ: mindenütt magyarázunk, állítja az antropológus, Clifford Geertz Az értelmezés hatalma című könyvében. „S ami még rosszabb – írja –, magyarázatokat magyarázunk”, mert a másik ember világáról is csak az ő jelzéseiből értesülünk. És itt elsősorban ne a szavaira gondoljunk: a viselkedése, az öltözéke, minden cselekedete jelzés, üzenet, szándékos vagy önkéntelen, félrevezető vagy őszinte kísérlet az önértelmezésre.
A cinema direct a huszadik század közepétől többé nem is egy tőle független valóság puszta leírására vállalkozik, hanem provokálja azt: olyan helyzeteket próbál teremteni, melyekben a szereplőket éppen a kamera jelenléte készteti hiteles megnyilatkozásra. Az elmúlt évtizedek váratlan fordulatot hoztak ebben a történetben. Az internet és a mobiltelefon korában a kommunikáció fő formája a kölcsönös leselkedés és magamutogatás lett. Egy nemzedék úgy nőtt fel, hogy ki-ki egyre inkább egy róla szóló, maga-készítette film (inkább sorozat) főszereplőjeként tekint magára. Elég váratlan módon tűnt el így az átléphetetlennek vélt határ a képernyő két oldalán elhelyezkedő néző és szerző között, ezzel együtt az ábrázolás alanya és tárgya között. De ha az élet folyamatosan önmagát tükrözi és közvetíti, mi lesz akkor a dokumentumfilm szerzőjének a dolga, egyáltalán, ki számít itt szerzőnek?
Erre a kérdésre ad filmtörténeti léptékű választ a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott Manifesto című alkotás. Hogy készítői álnév mögé rejtőznek („Angie Vinchito”), az nem a szerzőiséggel kapcsolatos állásfoglalás a részükről, hanem jogos önvédelem. A mai Oroszországról ilyen hiteles és ennyire megrendítő film nem sok készült. Akik készítették, tudták, alighanem az életükkel játszanak.
A film nyersanyagát képező videofelvételeket mások készítették: ők csak kimentették a talált leleteket a közösségi média óceánjából, és rendszerezték az anyagot. Csupa olyasmit, amit orosz tizenévesek tesznek közzé magukról a TikTokon vagy a Youtube-on. (Ezért félrevezető, sőt, sértő a magyar cím: Kiáltvány a gyerekekért, mert ez a film nem „értük” emel szót, hanem ők maguk szólnak hozzánk, olyan fiatalok, akik pont ebből nem kérnek: az őket infantilizáló felnőtt-világ atyai gondoskodásából.) A többé-kevésbé összefüggéstelen felvételekből egyetlen magyarázó szó nélkül épül fel az esszé – vagy inkább filmballada – gondolatmenete, és az eredeti összefüggéseikből kiragadott részletek éppen így, a maguk titokzatos töredékességében tesznek szert önmagukon túlmutató, jelképes jelentőségre, legyen szó éppen fogmosásról vagy iskolai lövöldözésről. Semmit se tudhatunk a mobiltelefonjaikkal önmagukat és környezetüket filmező fiatalokról, mégis „mindent” megtudunk róluk és egy másik, eltörölhetetlen és kiirthatatlan Oroszország létezéséről.
A film a mindennapok ártatlan, vicces, naplószerű videofelvételeivel indít, az ébredéstől az iskoláig. Az iskolában, tanáraik révén már megjelenik a „társadalom” is, Putyin honvédő háborújáról szóló eligazítás vagy a lányok számára tartott szexuális felvilágosítás képében. A tanári brutalitás, a rendszeres légvédelmi gyakorlatok testközelbe hozzák az erőszakot, még mielőtt a politikai elnyomás ellen lázadó fiatalokkal találkoznánk. Akik Navalnijért készülnek tüntetni, tudják, mi vár rájuk és elmondják, miért csinálják mégis. Csecsen kamaszokat láthatunk, akik arról beszélnek, sorban egymás után, mennyire megbánták, hogy korábban, megtévesztve, népük nagy vezetője, Kadirov uralma ellen lázadoztak. Ezek a klipek sokkal megrendítőbbek így, mint ha tudnánk, hogyan zsarolták ki belőlük a közzétett nyilatkozatokat. Az utolsó felvételeket két tizenéves Dosztojevszkij-hős készíti magáról – látványuk örökre a retinánkba ég.
Írásom tehát hitvallás volna a közösségi média mellett? Világ proletárjai, kövessétek be, lájkoljátok és osszátok meg egymást: összefogásotokat többé semmi sem akadályozhatja meg, csak wifi legyen! Maradjatok online: ameddig az internet elér, igazságotok eljut mindenhová! Így van? Dehogy van így.
A korlátlan hozzáférés, az akadálytalan és fékezhetetlen kommunikáció éppen ellenkezőleg, a magántermészetű és közérdekű, kereskedelmi, politikai és művészi közlemények olyan átláthatatlan áradatát hozta magával, amelyben nemhogy az egyéni megnyilatkozások helyzete kilátástalanabb, mint valaha, de még a hírek és vélemények terjesztésére szakosodott vállalkozások kommunikációs esélyei is szélsőségesen eltérnek egymástól. Így végül ugyanazok a hírek és ugyanazok a nézetek terjednek mindenütt, s a kommunikációs óriáscégek, nagy pártok, világhatalmak kínálatából választunk magunknak ilyen vagy olyan „világnézetet”. Kisebb vállalkozások legfeljebb a mindenkori tömeghisztériák kiszolgálása révén szerezhetnek maguknak pillanatnyi népszerűséget.
Ebben a versenyben „Angie Vinchito” kiáltványa és társai, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyfilmjei nem rúgnak labdába. A televíziós csatornák többé nem tűznek műsorukra olyan műveket, mint amilyenek itt, évente egyszer láthatóak. A kis művészmozikban sem játsszák őket, mert eltűntek a kis művészmozik, amióta egykori közönségük inkább otthon néz filmet.
A másik Oroszország kiáltványát „Angie Vinchito” éles szeme, kitartó gyűjtőmunkája, terepismerete nyilvánossághoz segítette, hiteles és megrendítő üzenete eljuthat bárkihez. Mégsem jut el, mert ez a nyilvánosság, amelyet megszólít, többé nem létezik. Ami létezik, az alternatív filmfesztiválok zárt köre, ahol ez a mű minden bizonnyal szép sikert arat. Legkevésbé a saját nemzedékéhez jut el, a mobiltelefon-függők és önjelölt influenszerek virtuális világába, akik beleszülettek abba a helyzetbe, hogy nincs közös valóság: nekik már nem hiányzik. Közvélemény csupán statisztikai értelemben létezik, a magánvélemények sokasága világszerte a nagy számok törvénye szerint alakul, mintegy magától. Íme, a hálózati kommunikáció a visszájáról: a korlátlan elérhetőség mint totális elszigetelődés.
Rövid távon ez a helyzet biztosan nem változik. Legfeljebb a kulturális párbeszéd hagyományos intézményrendszerének és színtereinek megmentésében reménykedhetnek azok, akik ehhez kötik a politikai közösségek túlélésének esélyét. Magyarország éppen az ellenkező irányba tart. Az iskolákból most szorul ki a médiaoktatás. Az egyetemnek nevezett tudáselosztó központokból a kulturális élet már régen kihalt. A kismozik, ha vannak, vegetálnak. A pártszolgálati média kulturális igénytelensége elkeserítő. A dokumentumfilm mint a társadalmi önismeret és a közéleti párbeszéd egyik legfőbb médiuma alig talál magának mecénást, fórumot.
Maholnap a BIDF-ért is aggódhatunk, nehogy a pénzhiány az egykor méltán népszerű Titanic Filmfesztivál sorsára juttassa őket is.
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/5. számában február 2-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/kialtvany-161379