Rohad az államgépben valami (Shakespeare: Hamlet, 1. felvonás). Most ezt nem részletezném. Tudják, miről beszélek.
Gondoltam, teszem, ami tőlem, afféle közírótól (magán!!!) telik: próbálom felhívni rá a figyelmét… na igen, kinek is? És már ezen a ponton elakadtam. Tanácstalanságom nem nyelvi természetű. A nyelvhasználat csupán tükrözi a problémát. Kik önök nekem, nyájas olvasó? Március idusa közelg, mégsem fordulhatok önökhöz így: kedves előfizetők! Nem is lehetek biztos abban, hogy mondanivalóm minden előfizetőhöz szól vagy hogy ne szólna az elő nem fizetőkhöz. (Arról nem is beszélve, amit Berzeviczy Gergely írt annak idején: „Tudom, hogy nem fogok tetszeni minden olvasónak, de nekem se tetszik minden olvasó.”)
Különösen, ha az előadottak nem csak leírást tartalmaznak, hanem mint ilyenkor szokásos, felszólító jellegűek (pl. talpra magyar!), nem árt tisztázni, mi az, ami összeköti a beszélőt és a megszólítottakat. Márpedig jelenleg, tudomásom szerint, nem létezik olyan kifejezés, melynek használatát ilyen esetben a többség magától értetődőnek tartaná. Cáfoljanak meg, ha nem így van.
Szólíthatom-e önöket egyszerűen csak így: magyarok? esetleg: honfitársaim? Nem fogják félreérteni? Dehogynem fogják. Nyomban akadnának, akik kikérik maguknak, hogy már a megszólítással rájuk erőltessem a nemzeti hovatartozással kapcsolatos előítéleteimet. A magyarok egy része manapság tapintatlannak tartja, aki magyarságára emlékezteti. A másik rész magának tartja fenn a jogot, hogy az igaz magyarokat az idegenszívűektől, jöttmagyaroktól, hígmagyaroktól stb. megkülönböztesse, nem szeretnék közéjük keveredni.
Lehetnének a polgártársaim, azonban tartok tőle, hogy itt a Kárpát-medencében, akárkik is vagyunk, a leginkább abban hasonlítunk egymáshoz, ami a polgárosodásunkból kimaradt, hiányzik. Burzsoá még csak-csak lehetnénk – már aki –, de citoyen?
Mindegy, valamiképpen mégiscsak nép vagyunk. Ámde a nép fogalma köreinkben meglehetősen népszerűtlen, amióta a dolgozó népre és a néphatalomra olyan pofátlanul hivatkoztak annak elnyomói, ugyanazok, akik egyetlen igazi népforradalmunkat vérbe fojtották. Különben is, mi nem az a nép vagyunk, amelyik így kezdi nyilatkozatát: „we, the people”, hogy a világ tudtára adja, itt az alkotmányozók az összesség, azaz a nép nevében hoznak törvényeket. Bennünket még a „nép” kifejezés is megoszt: nálunk a nép falvakon él és rühelli az urbánusokat.
Elv- és lakótársak, drága testvéreim itt a fizetőkapu mögött, nagyérdemű közönség, tisztelt adófizetők, kedves névtelen feljelentők, kollégák, ideiglenesen hazánkban állomásozó magyarok: mi közünk van egymáshoz minekünk? Bocsánat a kérdésért, de ezt okvetlenül tisztázni kellene, mielőtt a „mi” politikai közösségünk helyzetéről, neadjisten tennivalóiról értekeznék, csak úgy, bele a vakvilágba.
Alkotnak-e még úgynevezett történelmi sorsközösséget azok, akik ezt a közös sorsot úton-útfélen, hogy úgy mondjam, életvitelszerűen megtagadják? (Vagy éppen ez lenne a sorsunkban a közös?) Akik nem akarnak tudni egymásról, semmiféle közös múltra-jövőre nem kíváncsiak és még szerencse, hogy nem, mert így legalább lepereg róluk az a tömérdek hazugság, amit múltjukkal-jövőjükkel kapcsolatban sulykolnak beléjük megélhetési magyarok.
Szóval. Azért gyűltünk ma össze (hehe), itt a képzeletemben, hogy az előre-nem-látható események évfordulóját ünnepeljük: váratlan és kiszámíthatatlan változások eljövetelét. Mint minden márciusban. Mert a történelem nevezetes évfordulóin arra emlékezünk és azt ünnepeljük, hogy nem az történt, ami előre látható volt, hanem az, amire senki sem számított. Itt az idő tehát, hogy mi is, akik nem tudjuk, hogy kik vagyunk (külön-külön persze hogy tudjuk, de hogy együtt és egymás számára kicsodák), közös akarattal új célt, új irányt válasszunk, lehetőleg a Duna jegén, ahogy illik, amely azonban nem fagy be soha többé, tehát a valóságos virtualitás szilárd talaján mondjunk búcsút a realitásoknak és fölesküdjünk az Irreálpolitika zászlajára.
Komolyan beszélek. Az egyetlen, ami segíthet rajtunk, ha megszabadulunk a reálpolitika kényszerképzetétől és a reálpolitika illúzióját kergető politikusainktól. Vegyük már észre: amit azelőtt reálpolitikának neveztek, végérvényesen a múlté. Az adott társadalmi erőviszonyokhoz alkalmazkodó, csoportérdekek képviseletére vállalkozó, a közhangulatot szolgáló politika mostanra okafogyottá vált: nincs mit képviselnie. Nincsenek többé helyzetük vagy céljaik alapján jól megkülönböztethető társadalmi csoportok, vagy ha léteznek, nincsenek „valóságos” érdekeik, mert többé nem abban a valóságban élnek, ahol a vonatok nem közlekednek, a betegek triviális betegségekben halnak meg és a gyermekek az iskolában nem jutnak használható tudáshoz, hanem abban a másikban, amit előállítanak a számukra azok, akik uralkodnak a vélemények felett. Az erőviszonyok, azok persze nagyon is valóságosak: a médiafelületek terjedelme, a hatalomszerzésre fordítható tőke nagysága – a köz véleménye pedig ezek mindenkori megoszlását tükrözi.
A szociológia elhal (a társadalom nem akar tudni önmagáról), közvélemény-kutatássá züllik; azt kutatja, hogy a mindenkori propaganda milyen hatékonyan formálja az emberek valóság-percepcióját, hol kell még igazítani rajta. Az új reálpolitika közvetlenül fordul az okostelefonját markolászó elszigetelt egyénhez. Eszközei: a tömeg félelmeit és vágyait rabul ejtő képzetek, a gyűlölet közössége az elveszett kollektív identitások helyett, a konkurens valóságok kizárása, a politikai ellenfél módszeres rágalmazása, napi szenzációk hajszolása. Ebben a NER legyőzhetetlen. Sikerének titka a felismerés, hogy minden úgynevezett társadalmi probléma mondvacsinált: kizárólag az számít, amit mondanak. Az uralkodó elbeszélést kell tehát folyamatosan karbantartani. Ellenzéke pedig örökös vesztes, nem is lehet más, ameddig a NER által előállított és ellenőrzött valóság keretei között próbálkozik valamiféle reálpolitikával.
A fentiek belátásával kezdődik az irreálpolitika. Nem a hatalmat kell megragadni – írtam egyszer –, hanem az emberek képzeletét.
Ezért nem azt kell mondani, amit hallani szeretnének, hanem azt, amit még nem hallottak vagy nem akarnak meghallani. És nem a „tömegekhez” kell eljuttatni az üzenetet – kinek az üzenetét? –, hanem figyelmesen végighallgatni egymást, együtt gondolkodni azokkal, akik ilyesmire még képesek, és olyan kezdeményezéseket támogatni, amelyeknek sikerült elszakadniuk a realitásoktól. Abban a meggyőződésben, hogy a jövőről, ami előttünk áll, biztosan csak egyvalami tudható: a saját elhatározásunk, hogy mit teszünk majd (ha közbe nem jön valami).
Itt akkor egy hosszabb, bár némiképpen esetleges felsorolás következik: kedves ADOM Diákmozgalom, Akadémiai Dolgozók Fóruma, Alba Natura, Aligai Fürdőegyesület, Álomvölgy Őrzői, Bagázs, Budapest Kör, Civil Bázis, Diákok a Tanárokért, Dunakanyar Környezetvédelmi Egyesület, Egységes Diákfront, Extinction Rebellion, Élettér, Fertő tó Barátai, Fridays for Future, Göd-ÉRT, Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány, Karátson Gábor Kör, Kosár Közösségek, Labor Café, Miénk a Grund, Mikepércsi Anyák, Miután Felmondtam, Nők a Balatonért, Oktatói Hálózat, Politikai Hontalanok, Révbe Érünk, Stop Avalon, Szimbiózis, Szívügyünk Szentiván, Szülői Hang, Tanárok a Tanárokért, Tiszta Szívvel a Városért, Utcáról Lakásba, Városliget Barátai, Zöld Kapcsolat, valamint mindazok, akiket nem ismerek vagy akiknek a neve most nem jut az eszembe – nektek szól ez az írás. Nincs nemigaz szavatok. Százszor többet merhettek, mint hogy mertek.
Ti vagytok most az ország.
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/9. számában március 1-jén.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/a-megszolitas-nehezsegei-162180