A magyar kormány, amely eddig támogatta az Európai Parlament által elfogadott természet-helyreállítási rendeletet, most, a miniszterek tanácsában esedékes szavazás előtt váratlanul átállt az ellenzők oldalára, ezzel megbuktatva a több éves munkával kialakított tervezetet. Ismét bebizonyosodott, hogy a parlamenti demokráciából odahaza is csúfot űző Orbán-rezsim tehertétel az unió számára. A magyarokat kiszámíthatatlan viselkedésük, kicsinyes intrikáik, a közös európai célok iránt tanúsított nyílt ellenszenvük alkalmatlanná teszi a kontinentális együttműködés csikorgó gépezetének működtetésére. (Ne tessék tiltakozni, amiért „a magyarokat” emlegetem. Kívülről csak annyi látszik, hogy az ország ötödszörre is nagy többséggel szavazott bizalmat ennek a kormánynak.)
Teljesen mindegy, hogy a váratlan pálfordulás mögött mi áll, bosszúból blokkoljuk az uniós döntési mechanizmusok működését, vagy Orbánnak eszébe jutott néhány újabb természetromboló beruházás, amelynek kivitelezését nehezítené ez a rendelet, esetleg a természetvédő többséggel szemben kisebbségbe szorult néppárti frakciónak tett szívességet valami hoci-nesze alapon. Annyi bizonyos, hogy nyíltan be nem vallható érdekek szolgálatában egy létfontosságú ügyben tettünk ismét keresztbe a közös elhatározásnak.
Arról lett volna szó, hogy az Európai Unió végre elkötelezi magát az erdők, gyepek, folyók és vizes élőhelyek jó állapotának helyreállítása mellett. Ami a globális felmelegedés elleni küzdelemnek is a legtermészetesebb módja. A beporzó rovarok vészes fogyatkozásának megállítására vállaltunk volna kötelezettséget többek között, ezen pedig az európaiak számára az élelmiszer-önrendelkezés lehetősége múlik. A rendelet bebizonyította volna, hogy az Unió végre kész tettekre váltani gyakran hangoztatott elkötelezettségét természeti forrásaink védelme mellett. Közös vállalásunk példával szolgálhatott volna azoknak is, akik más kontinenseken, nyomorúságosabb körülmények között küzdenek a bolygót hulladéktemetővé változtató „szabadkereskedelmi” világrend ellen.
Akadnak persze szép számmal Európában is, akik a gazdaság versenyképességét féltik a környezetvédelemtől. Összetévesztik a gazdálkodást (javaink jó állapotban tartását) a nyerészkedéssel. Elhitetik a szegényekkel, hogy az ő javukat szolgálja a rossz minőségű, olcsó tömegtermékkel elárasztott piac, és őket, az ő munkahelyeiket védi a nemes versengés, hogy ki tudja alacsonyabban tartani a bérszínvonalat és olcsóbban adni a nyersanyagait. Akik így gondolkodnak, azok a természet védelmén spórolnak a legszívesebben. (Az emberek végül az ilyen „olcsó” országokból mégis azokba a jóléti társadalmakba menekülnek, ahol drágább a megélhetés.)
Az unió hatalmas előnye, hogy Európában ma már (még) az államok, meggyőződések és érdekek összeütközése nyílt vitában, a felek közötti kölcsönös tisztelet jegyében, jogszerű keretek között zajlik. Húsz éve vagyunk e közösség tagjai. Az egykori szovjet blokk országai számára a csatlakozás a fölemelkedés és konszolidáció lehetőségét teremtette meg. Magyarország, úgy látszik, kivétel ez alól; mindenféle kulturális, egészségügyi, szociális és gazdasági összehasonlítás szerint lemaradtunk szomszédainktól. A fejlesztési források eltűntek a féktelenül harácsoló NER-oligarchia zsebében vagy meg nem térülő presztízsberuházásokat finanszíroztak belőlük. Márpedig ezeket a pénzeket nem ajándékba kaptuk, hanem azért, mert Európa vezetői jól tudták, hogy enélkül az új tagállamok gazdasága egy percig sem állná a versenyt a közös európai piacon. Nálunk azonban a hazai vállalkozások a szép szavakon túl nem részesültek védelemben – kivéve azokat, amelyek közvetlenül az Orbán klán gyarapodását szolgálják. Az agrártámogatási rendszerhez is úgy csatlakoztunk (még a szocialista kormányzás idején), hogy az a birtokkoncentrációt és a csekély hozzáadott értékű tömegtermék előállítását ösztönözze a kisebb léptékű, tájbarát, munkaintenzív művelésmódokkal szemben. Az európai integrációban rejlő lehetőségek egy jó részét pedig azért szalasztottuk el, mert a kormány a saját hatalmi és kulturális monopóliumát féltette az uniós intézmények hazai megjelenésétől.
A csatlakozás előnyeiből így a magyarok kevesebbet tapasztaltak, mint a szomszédos országok lakói, és ez megkönnyítette, hogy a választók egy része hitelt adjon a miniszterelnök egyre élesebb unió-ellenes vádaskodásának, aki a saját sikertelen működése igazolásaképpen „a brüsszeli bürokratákból” csinálna bűnbakot. Ez utóbbiak sokkal inkább marasztalhatók el erélytelenségük miatt, ami nem egyszer hatott bátorítólag a közös fellépést bénító, nyíltan orosz politikai vagy kínai gazdasági érdekeket szolgáló magyar külpolitikára.
Szégyen, hogy ebben a súlyos helyzetben Magyarország tettleg Európa ellenségeit támogatja. A Brüsszel elfoglalásáról handabandázó orbáni demagógia pedig végképp elszigetel bennünket nyugati szövetségeseinktől. A magyar külpolitikának az Orbán-éra bukását követőleg nem lehet sürgősebb tennivalója, mint elveszett becsületünk, jóhírünk helyreállítása.
Hogy léteznek közös európai értékek s hogy ezek számunkra létfontosságúak, arról éppen akkor győződhetünk meg, amikor ezeket az értékeket, a lelkiismereti szabadság elvét, az emberi méltóság tiszteletét, a közösségek jogát az önrendelkezéshez világszerte semmibe veszik. Maga az Európai Unió és az európai identitás is súlyos válságát éli napjainkban. Elemi érdekünk, hogy részt vehessünk Európa jövőjének újratervezésében. Ehhez azonban vissza kell szereznünk az elveszett bizalmat.
Ma sokan követelnek szorosabb integrációt, mások a nemzetállamok függetlenségét féltik ettől. Azonban létezik olyan integráció is, amely nem az államok feje felett, hanem az államok alatti szinteken megy végbe. A települések, társadalmi, kulturális és tudományos szervezetek közötti közvetlen, horizontális kapcsolatok elmélyítésére gondolok. Kolumbusz tojása: ebben az esetben az integráció nem központosítást jelentene, ami ellen sokan jó okkal tiltakoznak, hanem decentralizációt.
A jelenleginél szorosabb együttműködés a tagállamok között csak a kül- és biztonságpolitika terén tűnik elkerülhetetlennek, tekintettel arra a fenyegetésre, amit a kínai imperializmus, az orosz szoldateszka és az iszlám fundamentalizmus kibontakozó szövetsége jelent a nyugati civilizációra nézve. Félreértés ne essék: Oroszországnak az európai népek közösségében van a helye. A szovjet birodalom felbomlása meg is teremtette ennek a lehetőségét, amit újabban Putyin birodalmi ambíciói és véres háborúja tettek semmivé. A közeledés geopolitikai szükségszerűség, csakhogy Oroszország túl nagy falat Európának. Az orosz nép boldogulásának útjában már régóta országuk nagysága áll. A demokráciát, ezt már a görögök is tudták, a kicsinyek számára találták fel. Hogy megvédhessék magukat a birodalmak ellen.
Egység a sokfélségben – ez lenne tehát a dolgok európai útja. Ilyen egységet az érdekek ingatag közössége persze nem teremt. Az őszinte jóakarat azonban – és a ragaszkodás közös kulturális örökségünkhöz – képes erre. Ez nem csak a politikusokon múlik, pontosabban Európa odáig tart (térben és időben), ameddig a politika a népek akaratán múlik.
Itt és most ez a kérdés: Európa ez még?
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/13. számában március 28-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/europai-unio-a-kovetkezo-husz-ev-162927