Dagad az akkugyárak botránya. Hetente újabb települések lakói értesülnek arról, hogy a kormány anélkül, hogy megkérdezte volna őket, földjüket, vizeiket, levegőjüket eladta, és rövidesen külföldi, többnyire kínai cégek építenek gyárat a szomszédságukban akkumulátorok előállítása vagy bontása céljából. Így válik belőlünk „akkumulátor-nagyhatalom” – ami körülbelül úgy hangzik, mintha a Fülöp-szigetek azzal kérkedne, hogy bérrabszolga-kibocsátó nagyhatalommá lett, vagy Egyiptom a digitális hulladék szétválogatása terén kivívott nagyhatalmi státuszával dicsekedne.
A magyar gazdaságpolitikában jelenleg az akkubiznisz a fő csapásirány: csapásnak méretes, üzletnek siralmas, bölcs vezetőinknek azonban semmi jobb nem jutott az eszébe. Talán azt remélték, hogy ezzel egyszerre tehetnek szívességet európai és ázsiai üzletbarátaiknak – még egyszer és utoljára, ahogyan elnézem kétfelé szakadó világunkat.
Mióta Gerő Ernőék moszkvai utasításra a vas és az acél országát próbálták itt létrehozni, nem akadt ilyen hatalmas léptékű és ennyire életidegen iparfejlesztési terv. Mióta Kádárék, engedve a csehszlovák elvtársak sürgetésének, nekiláttak a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer kiépítésének, nem találunk arra példát, hogy ennyire szemléletes módon öntsék betonba, vasba egy politikai rendszer bűneit és hibáit.
Nem kérdés, hogy az e-gépkocsikra való átálláshoz rengeteg akkumulátorra lesz szükség, sem az, hogy aki az európai piacra pályázik, annak jobb ezeket az Unió területén legyártani, mint valahol Ázsiában. A kérdés az, hogy ha egy országnak semmije sincs, ami a gyártáshoz kellene, annak mi haszna származik abból, hogy a kínai tőke kínai technológiával és alapanyagból, filippínó, ukrán, mongol, kínai vagy bármilyen vendégmunkásokkal kezd Magyarországon ilyen vállalkozásba? Amihez mi csak a területet adjuk, és gondoskodunk az irdatlan méretű vízigény kielégítéséről, ha kell, felszín alatti vízkészleteink kimerítése árán. A nélkülözhetetlen infrastruktúra természetesen az adófizetők pénzén épül. Az új iparág hatalmas energiaszükségletét pedig a Pakson orosz hitelből, orosz technológiával épülő atomerőmű hivatott fedezni, amelyhez a fűtőelemeket külföldről hozatjuk és a radioaktív hulladékot is külföldön helyezzük el. Mi ebben számunkra az üzlet?
A kérdés nem költői és a válasz nem triviális. Igaz, a jövedelem ahhoz vándorol, aki a termelési tényezőket biztosítja és a költségeket állja, az itthon maradó hányad tehát elenyészően csekély, távolról sem áll arányban a környezetterhelés mértékével. Így a nemzetgazdaság ezen az üzleten nem nyer, hanem veszít. Azonban az állami költségvetés eközben tetemes jövedelemhez jut adóbevétel formájában. Tankönyvi példa, hogyan kerül szembe egymással a társadalom és az állam érdeke. Mondhatják erre, hogy a költségvetés bevételének növelése igenis társadalmi érdek, ez azonban korántsem állítható minden további nélkül, és különösen kérdéses ott, ahol a források felhasználása nem átlátható és nem számonkérhető. Ha a többletbevétel a NER-oligarchia zsebébe vándorol, korrupt pályázati rendszerben kerül elosztásra, felesleges, megalomán építkezéseket finanszíroznak belőle vagy a hatalom propagandagépezetét fűti és a kultúrharc költségeire fordítják, akkor csak a politikai-gazdasági elit gyarapodását szolgálja, a többség megkárosítása révén.
De ne feledkezzünk meg a vállalkozásnak a gazdasági statisztikákra gyakorolt jótékony hatásáról! Azok a bűvös mutatók, amelyekkel a kormány a saját sikerességét méri, az itthon hozzáadott érték növekedését fogják regisztrálni akkor is, amikor épül, akkor is, amikor termelni kezd a másoknak fialó üzem. Ha nem pörögne a pénztárgép, csökkenne a papíron kimutatott nemzeti jövedelmünk, vagyis a valósággal kellene szembenéznünk.
A vállalkozás katasztrofális nemzetgazdasági következményei azonban csak akkor derülnek ki, ha figyelembe vesszük, hogy a húzóágazatnak kikiáltott akkumulátoros technológiának, amelynek kiszolgálására most berendezkedünk, a hozzáértők rövid életet jósolnak. Az akkumulátor nehéz, előállítása egyszerre veszélyes, energiafaló és súlyosan környezetterhelő, a nélkülözhetetlen nyersanyagok egy része pedig egyre nehezebben beszerezhető. Ezért világszerte lázasan kutatják az alternatíváját. Ha meglesz, márpedig meglesz, a hajunkra kenhetjük az egész iparágat, a kiemelt állami beruházásokra fordított milliárdokkal együtt. Ellenben velünk maradnak a kimerített és elszennyezett vízforrások, valamint a kísértetvárossá váló ipartelepek.
A NER gazdaságpolitikája híven tükrözi Orbán Viktor meggyőződését, mely szerint a környezet védelme a haladás és a jólét akadálya. Ez a jellegzetesen laposföldhívő nézet teszi oly vonzóvá hazánkat a súlyosan mérgező anyagokkal dolgozó akkuipari befektetők szemében. A magyar hatóságok mindent el is követnek, hogy a jogrend megkerülésével vagy tetszés szerinti alakítgatásával teremtsenek számukra kedvező környezetet. Elbliccelt hatásvizsgálati eljárások, betemetett mérőkutak, méretlenül kiáramló szennyezés, önkormányzati és szakhatósági jogkörök korlátozása, visszaélés a kiemelt állami beruházásokról szóló törvény rendelkezéseivel, kibúvók a tájékoztatás és társadalmi egyeztetés kötelezettsége alól, közérdekű adatok visszatartása, a tiltakozók megfélemlítése, üzemi balesetek eltitkolása, a dolgozók egészségét súlyosan veszélyeztető munkahelyi körülmények, munkavédelmi előírások be nem tartása, a vízbázisok védelmét előíró jogszabályok és uniós követelmények semmibevétele, a kibocsátási határértékek rendszeres túllépése jogi következmények nélkül – nem állítom, hogy ez a felsorolás teljes volna. A történet az ökocídiumhoz vezető intézkedések és nemintézkedések olyan bőséges példatárával szolgál, hogy előbb-utóbb biztosan érettségi tétel lesz belőle: hányféleképpen károsította hazánkat az Orbán-kormány az akkumulátoripar betelepítésével a rendszer végnapjaiban?
Egyelőre azonban nincs megállás, az újabb beruházásokat kísérő, váratlanul heves és elszánt tiltakozás dacára a kormánynak szemlátomást esze ágában sincs felülvizsgálni elképzeléseit. A túlmozgásos külgazdasági miniszter egyre-másra hozza a jobbnál jobb üzleteket, a helyi civil ellenállás pedig hamar kimeríti a rendelkezésére álló jogi lehetőségeket. A hatóságok mindent rendben lévőnek találnak, talán még olyankor is, amikor maguk a hatósági emberek lesznek rosszul a helyszíni vizsgálat során, a megengedett határértéket ezerszeresen túllépő karcinogén, teratogén stb. anyagokat belélegezve. Amelyeket a gépsorok mellett dolgozó nők és férfiak reggeltől estig szívnak.
Nem csoda, hogy a lakóhelyük nyugalmát felforgató, zajos és veszélyes beruházások ellen szervezkedő helybeliek készek a végsőkig elmenni otthonaik védelmében. Ha pedig mozgalmuk országos méreteket ölt, ez a kormány számára könnyen teremthet csapdahelyzetet, mert ezúttal nem hátrálhatnak meg. Az akkumulátoripar sújtotta települések nem kaphatnak kegyelmet, mint a pedofilbotrány hősei. Ami a győrszentiváni, bátonyterenyei, iváncsai vagy mikepércsi anyák számára környezetvédelem, az a kormány számára létkérdés. A 88 tonnányi magzatkárosító oldószer Göd légterében: kozmetikum, az elszállt költségvetési hiány és teljesítményi mutatók kozmetikázásához nélkülözhetetlen.
De nem csak erről van szó. Megfigyelhettük, ha kínai vagy orosz érdekek forognak veszélyben, Orbánék nem holmi civil mozgalmakkal, de az Európai Unióval is készek bármikor szembeszállni. Akár a saját deklarált elveikkel is: a szuverenista és migránsellenes kurzust szemlátomást nem zavarja az ázsiai vendégmunkások tömeges betelepülése, de még az sem, ha az alattvalók minden lépését szemmel tartó kínai rendőrség Magyarországon nyomoz és járőrözik.
Azon az Úton és abban az Övezetben, amelyet Hszi elnök vazallusai számára kínál, valószínűleg nem lehet büntetlenül visszafordulni. Nem csak a vasútba, egyetembe, gyárakba és politikusok vásárlásába ölt milliárdokról van szó. Az utóbbi két esztendőben drámai gyorsasággal rajzolódnak ki Afrikától Kamcsatkáig annak a birodalomnak a körvonalai, amelyet a posztkommunista diktatúrák és a velük szövetkező terrorállamok, tábornokok, törzsfőnökök és egyéb illiberális demokraták érdekközössége alkot a Nyugat ellenében. 2022-ben, amikor a világ váratlanul kettészakadt, Magyarországot Orbán erre a térfélre kormányozta. A kínai gazdaság terjeszkedésének európai hídfőállása lettünk.
A kártékony, erőszakos ipartelepítés ellen fellépő civileknek ugyanúgy, mint a Duna elterelése ellen tiltakozó elődeiknek, menet közben kell megtanulniuk, hogy a környezetvédelem: honvédelem. A jogsértő intézkedések, eltussolt balesetek és határérték-túllépések ellen kibontakozó mozgalom akarva-akaratlanul leleplezi a rendszer működésének logikáját: az összefüggést a gazdaság kényszerpályára terelése, a természetrombolás és a demokratikus látszatokra alig ügyelő önkény között. Sikerük vagy kudarcuk, mint annak idején a Duna-mozgalmaké, azon múlik majd, hogy a közvélemény – ha ugyan létezik még ilyesmi – felismeri-e ügyük önmagán túlmutató jelentőségét. Akkor a szórványos helyi ellenállásból országos mozgalom támadhat: ezer zsibbadt vágyból végül egy erős akarat.
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/11. számában március 14-én.