A zöldek állításait előbb kétségbe vonták: nincs tudományos alapja, állították a tudósok. A haladás és a jólét ellenségei, jelentették ki a politikusok. Csak elterelik a figyelmet a társadalom igazi problémáiról, dühöngtek a baloldalon. A nép pedig kinevette őket a bolondériáikkal együtt.
Később bebizonyosodott, hogy a természeti rendszerek összeomlása a környezetvédők vészjelzéseinél is gyorsabb ütemben zajlik. Ekkor már csak a következtetéseiket utasították el: gyökeres változás helyett fenntartható fejlődésről beszéltek (megkerülve a kérdést, hogy fejlődés-e egyáltalán, amitől szenvedünk, és hogy fenn akarjuk-e tartani); a rugalmas, mély és egyre mélyebb alkalmazkodásról rendeztek konferenciákat, mintha egy katasztrófához alkalmazkodni kellene, s nem tenni ellene. De már nincs mit tenni, elkéstünk a beavatkozással, jelentették ki a tudósok ugyanolyan kérlelhetetlenséggel, mint az ellenkezőjét tíz évvel azelőtt. A politikusok zöldre festették a pártjelvényeiket, a környezet védelméről szónokoltak és megállapodásokat kötöttek, amelyeket eszük ágában sem volt betartani. A baloldal szerint mindenről a kapitalizmus tehet, ők ezt már régen megmondták. A nép környezetbarát jelzéssel ellátott termékeket vásárolt. Eközben az erdőirtás, a talajpusztulás, a vízszennyezés és az üvegházgáz-kibocsátás mértéke tovább fokozódott; a kormányok és az üzletemberek mindent meg is tettek, hogy ez így legyen.
Végül hozzászoktunk a duplex veritashoz: egyszerre akartuk a gazdasági növekedés áldásait és a bolygó megmentését, de mivel sejtettük, hogy ez így képtelenség, tehát szorongtunk. Pazaroltunk és szorongtunk, a konferenciákat a klímaszorongás kérdésének szenteltük. A zöldekről pedig megállapítottuk, hogy amit akarnak, az csupa képtelenség. Mert könnyű azt mondani, hogy ne használjunk a mezőgazdaságban idegmérgeket, hogy ne repülőgépek, óceánjárók és kamionoszlopok szállítsák hozzánk a világ túloldaláról azt, amit mi magunk idehaza is elő tudnánk állítani; hogy ne csomagoljuk agyon és főleg ne műanyagba a termékeket; ne tartsuk „haszonállatnak” nevezett lénytársainkat olyan nagy tömegben és olyan iszonyatos körülmények között és a többi – de ha mindezt nem tennénk, akkor mi lenne, ugye, a költséghatékonysággal, cégünk, gazdaságunk, országunk versenyképességével? Tönkremennénk, minden bizonnyal.
Ami a környezetnek jó, az árt a gazdaságnak. Próbáljuk csak elmagyarázni ezt a képtelenséget egy száz évvel ezelőtt vagy száz évvel ezután élő embertársunknak! Aki megtanulta és ismét meg fogja tanulni (a szerencsétlen), hogy valamivel gazdálkodni annyi, mint takarékoskodni vele: megőrizni, jó állapotban tartani, esetleg gyarapítani pótolhatatlan javainkat: a föld termőképességét, a vízforrások tisztaságát, a fa-, a jószág- vagy éppen az emberállomány minőségében rejlő gazdagságot. És nem sikeresnek tartanák, hanem ámokfutónak – és annak fogják ismét tartani –, aki a tulajdonát másoknál gyorsabban és nagyobb tömegben képes „hasznosítani”, azaz felemészteni és átalakítani hulladékká.
Valójában mi sem neveznénk észszerű gazdálkodásnak, ha valaki eladja a gyerek télikabátját, hogy jusson aznap vacsorára, vagy felszaggatja a padlót, hogy legyen mivel fűtenie, csak akkor, ha ugyanezt nagyban csinálja. Ha mondjuk értékes erdőségeket éget el egy hőerőműben, vigalmi negyedet vagy felhőkarcolókat épít a város maradék zöldterületeire, ha a jó termést azzal biztosítja, hogy repülőgépről szórja a földekre a beporzó rovarokat pusztító idegmérgeket, esetleg olyan ipar telepítésére áldoz vagyonokat, amelynek vízigényét csak az ország víztartalékainak kimerítése árán lehet kielégíteni. Az ilyesmit hasznos vagy éppen kiemelt jelentőségű beruházásként ünnepeljük, legrosszabb esetben a gazdasági növekedés érdekében hozott, elkerülhetetlen áldozatról beszélünk.
Az ember- és környezetvédő intézkedésekkel, szankciókkal szemben örökös visszatérő érv, hogy azok megdrágítják a termelést. Jelentem: pont ez lenne a cél, drágítani a termelést. Micsoda? hördülnek fel erre közgazdász uraimék. Tönkre akarom tenni a gazdaságot? Hát nem tudom, hogy az emberek az olcsóbb terméket választják akkor is, ha annak rosszabb a minősége és árt az egészségüknek? Valóban. De ezt csak azért teszik, mert szegények. És azért szegények, mert kevés a jövedelmük. Azért kevés a jövedelmük, mert olcsó terméket állítanak elő. Akik jobb minőségű, magasabb hozzáadott értékű terméket állítanak elő, azoknak több a jövedelmük. Azok a jobb minőségű, drágább, környezetbarát terméket is megveszik. A jólét: drágaság. Az olcsóság szegénység. Most akkor gazdagodni akarunk vagy szegényedni?
Jelenleg azzal csábítjuk a befektetőket, hogy nálunk olcsó a munkás, olcsón kapható a természet – és a hivatalnok is olcsó, szóval, hogy egészében véve nem sokat érünk. Így azután a tudásunk is leértékelődik, már csak azért is, mert annak biztosan felkopik az álla, aki köztünk a tudásából vagy a tudás átadásából próbál megélni. Mert a szegénység mindenekelőtt tudatlanság. Mert aki tudatlan, az igénytelen és könnyen megtéveszthető. Épp ez benne a jó. A fenntartható tudatlanság nemzetpolitikai cél.
A sokat emlegetett versenyképességgel is hasonló a helyzet. Ha nem a termelési költségek leszorításával, illetve átvállalásával versenyeznénk, magyarán a munkavállalók kizsákmányolásával és az adófizetők megsarcolásával, akkor valami másban kellene helytállnunk: a tehetség, a találékonyság, a minőség versenyében. Akkor nem a magyar szürkeállomány lenne a fő exportcikk, mert az ész itthon hasznosulna. Ebben a versenyben persze a Mészáros Lőrincnek kinevezett pártkatonák és a földet sosem látott földbirtokosok nem rúgnának labdába. Hát ezért. A gazdaságtan: politika.
A rendszer pedig azért rendszer, mert az elemei pont egymásba illenek. Felhőkarcolókat építeni Budapesten, luxusirodaházakat és luxusapartmanokat, elvben nem érné meg, már ma is annyi itt az üres ingatlan. De annak mégiscsak megéri, akinek Dubajban vagy Magyarországon könnyen szerzett milliárdjai maguktól fialnak. A fővárosi ingatlanok értéke pedig növekszik. Egyfelől azért, mert a közvagyonnal űzött rablógazdálkodás szaporítja a vagyonos ingyenélők táborát (meg a felesleges intézményeket és fényűző irodákat, ahol nap közben elüldögélnek), és ezeknek semmi se drága. Másrészt azért növekszik, mert országszerte ingatlanok százezrei veszítik el az értéküket olyan városokban vagy falvakban, ahonnan a lakosság jobb munka- és életlehetőségek reményében költözik Budapestre. Ahol majd elhelyezkedhet: az építőiparban. A luxusapartmanok persze nem nekik épülnek, hanem azoknak, akik az egyre zsúfoltabb és élhetetlenebb főváros belsejéből húzódnak a lakóparkok biztonságos, zöldnek mondott környezetébe.
Így végül mindenki jól jár. Csak az ország megy tönkre.
***
Megjelent a Magyar Hang 2024/15. számában április 12-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/magyarazat-majdnem-mindenre-163301