A leggazdagabb magyar egy nemlétező személy. Ez az állapot rengeteg előnnyel jár. Nem fényképezik le egy luxusjacht fedélzetén, nem keveredik pedofilbotrányba, nem derül ki felmenőinek nyilas múltja, nem nősül be a miniszterelnök családjába. Gazdasági értelemben ellenben nagyon is létezik. Ha hihetünk a cégbíróság, az ügyvédi kamara, a NAV és a jogi helyzetet magyarázó szakemberek egybehangzó véleményének, akkor senkinek sem volt és nincs is joga kételkedni e káprázatos vagyon létezésében. A személy kiléte ebből a szempontból közömbös. A név lehet álnév, a lakcím csak papíron létező, és a történet, hogy hogy jutott ennyi pénzhez, vagy hogy jutott arra az elhatározásra, hogy ilyen mesés vagyon tulajdonosaként tüntesse fel magát, titok. Ha nem egy tizennégy jegyű számról lenne szó, ha egy fél tucattal mondjuk kevesebb nullát nyomtat arra a darab papirosra, amely őt a leggazdagabb magyarrá teszi, akkor senki sem akad fenn az eseten, és most nem vele lenne teli a sajtó.
Hogy is van ez? Tehát egy nyilvánvalóan fiktív pénztömeg léte csak akkor kelt feltűnést, ha a leggazdagabb magyaroknak tulajdonított vagyon többszörösére rúg? Akkor mi a biztosíték arra, hogy a második, a harmadik vagy a száztizenharmadik leggazdagabb magyar valóságosan rendelkezik azzal a vagyonnal, amelyet a nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján neki tulajdonítanak?
Mennyi a valóság, mi a fikció azokban a pénzügyi műveletekben, amelyekben a vagyon halmozódik és gazdát cserél? A banki hitel fedezeteként feltüntetett részvények árfolyamingadozásával kapcsolatban keletkező nyereség auditálásáért majdan fizetendő összegre felvett előleg egyrészt, ugye, vitán felül valóságos fizetőeszköz, mert ingatlant vagy felvágottat lehet venni rajta, másrészt azonban a pénzt fialó pénzforgalom (money industry) világszerte elszakadt attól a másik valóságtól, amelyben valakik valamit előállítanak és értékesítenek. A kettő közötti áttekinthetetlen összefüggés és ingatag egyensúly felett őrködik a pénzügyi összeomlástól okkal rettegő állam, a jegybank és a független bíróság. Ha ugyan őrködik. T. János esete azt bizonyítja, hogy többé nem képes erre. Vagy nem is akar.
Ahol a kereskedelmi bankok a kormány kívánsága szerint nyújtanak soha meg nem térülő hitelt a kiválasztott cégeknek, ahol a végrehajtói kar feje a csődeljárásból befolyt összegen osztozik az igazságügyi államtitkárral, ahol a kormányhivatal bezáratja a támogatás megvonása következtében eladósodott jótékonysági alapítvány iskoláit, miközben maga a kormány fülig úszik az államadósságban, ahol a kedvezményezettnek az elnyert fejlesztési forrás 40 százalékát kézen-közön vissza kell fizetnie a pályáztatónak, ott többé nem hihetjük, hogy lenne törvényes akadálya fiktív vagyonok felhalmozásának.
Vajon mennyivel valóságosabb szereplője T. Jánosnál az üzleti világnak az egykori gázszerelő Mészáros Lőrinc, a jól házasodó Tiborcz István vagy éppen Schmidt Mária, a terror háziasszonya? A feltétlen hűség, közeli ismeretség vagy politikai érdemek fejében kinevezett milliárdosok talán maguk sem tudják, melyik cégük, bankjuk, gyáruk mivel foglalkozik. Érteni pedig végképp nem értenek ahhoz, amiből vagyonuk állítólag származik. Ők valójában csak postacímek, tárhelyei és átrakodó állomásai annak a pénznek, amellyel a miniszterelnök kizárólagos jogon, belátása szerint rendelkezik. T. János legalább szabadon dönt a maga nemlétező vagyonáról, a NER-oligarchák viszont csak a főnök strómanjai.
Ha a nyilvánosság elől befektetési alapokba rejtett, offshore számlákon landoló, átláthatatlan kereszttulajdonlások és fiktív adásvételek útján gyarapodó óriásvagyonok névleges tulajdonosait számontartja az üzleti élet és a média, miért ne állna ugyanilyen jogon a lista élén T. János György a maga brazil állampapírjaival? Az ő csatlakozásával ráadásul, ha nem tévedek, a magyar kézben lévő megtakarítások összege hatalmasan megnövekedett. Így kijelenthetjük, hogy a kedvezőtlen világgazdasági környezet dacára ismét gyarapodott a magyarok egy főre eső átlagos megtakarítása. Mint átlagmagyar, ennek én hogyne örvendenék?
A máltai üzletember bolondos jókedvében olyasmit tett, amin próféták és oknyomozó újságírók hiába fáradoznak: átláthatóvá tette egy pillanatra, hogy a világon a pénz a legkevésbé valóságos dolog. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy ne uralkodna életünk és halálunk felett. Ahhoz, hogy semleges fizetőeszközzé váljon ismét, fel kellene számolni a láthatatlan és ellenőrizhetetlen spekulatív pénzmozgások egész rendszerét. Ezt persze senki sem akarja. Mert akkor nyomban összeomlana a bank- és hitelrendszer, valamint a nemzetközi terrorizmus és a kormányokat és maffiákat összekötő hálózatok. A NER lenne az egyik legelső áldozat.
Az Orbán-rendszer az iskolapéldája egy olyan berendezkedésnek, melynek alapja nem a piaci verseny és nem is az alattvalók durva elnyomása, hanem az állam „békés” kifosztása és a nemzeti vagyon meghatározó része feletti szabad rendelkezés. Ehhez minden lehetséges forrást ki kellett vonni azokról a területekről, ahol a vagyon működése mérhető hasznot hajt vagy kárt okoz: a közszolgáltatásokból és a versenyszférából egyaránt. És persze létre kellett hozni egy bürokráciát, melynek legfőbb feladata, hogy az elszámolást és elszámoltatást lehetetlenné tegye. Az így elködösített útvonalakon fiktív magánzsebekbe áramoltatott közvagyon egyedüli célja a politikai uralom fenntartása, függetlenül a nemzetközi helyzetben beálló változásoktól és függetlenül a nemzetgazdaság tényleges teljesítményétől. Ha kell, völgyhidat építünk belőle két random magaslat közé, ha kell, szélsőjobboldali párt választási kampányát finanszírozzuk egy nálunk hatszorta nagyobb és gazdagabb országban. Bármit megtehetünk büntetlenül és vér nélkül. (A véres diktatúrák táborában, amelyhez volt szerencsénk ismét csatlakozni, ha úgy vesszük, már megint a miénk a legvidámabb barakk.) Hogy mennyire szilárd a fiktív vagyonokra és összehazudott teljesítményekre épülő rendszer, az a következő években fog kiderülni. Figyeljük meg, a régivágású gazdasági elemzők minden számítása dacára továbbra is jut majd pénz bármire, amire a miniszterelnök akarja, hogy legyen. Amire nem akarta, arra meg eddig se volt. Épp ez a lényeg: a fiktív nemzetgazdaság szemlátomást pörög, dől a pénz nem tudni honnan nem tudni hová, és aki közben mégis úgy találja, hogy a jövedelme többé a felét sem éri, az magára vessen. A Fidesz-oligarchák névleges tulajdonában felgyülemlett pénz ugyanis elkezd majd a rendszerbe visszaáramlani. Mint amikor a szivacsot kicsavarják. Bőven kitart 2026-ig.
Megjelent a Magyar Hang 2024/37. számában szeptember 13-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/a-leggazdagabb-magyar-167651