A tizenkilencedik század két hatalmas vállalkozást hagyott ránk örökül: az ember felszabadítását és a természet leigázását. Az első nem sikerült. A második sikerült: nyomorral és pusztulással fenyegeti a Föld minden lakóját. Az ember természetén úrrá lett a diadalmas technika.
Több mint ötmilliárd ember él a Földön. Most él minden második ember, aki valaha élt. Az élő fajok ezrével pusztulnak körülöttünk. Évente negyvenmillióan halnak éhen. Az élet fenntartásához nélkülözhetetlen ivóvíz, termőtalaj, oxigén, zöldnövényzet, fosszilis fűtőanyagok szédítő sebességgel fogyatkoznak. Mindennap eltűnik örökre egy az élő fajok közül. Évmilliókkal ezelőtt felvetett szálak egyenként megszakadnak. A törvény szövedéke feslik.
Észak, végső erőit megfeszítve, kifogyhatatlan leleménnyel munkálkodik tovább, hogy minél nagyobb tömegben alakítsa át a természet javait termékké, az eladott terméket mielőbb szemétté, a társadalmat egyetlen hatalmas emésztőcsatornává. Észak embere a technika rendszerében él, minden „hogyan”-ra választ talál, és nem kérdi többé, „mivégre”. A nyomort más kontinensekre száműzte, a termelés–fogyasztás körforgásába kényszerített élet sivár egyhangúságát az anyagi javak bőségével feledteti, kívánatosnak egyedül azt ismeri el, amit kínálni tud, s a tiltakozás valamennyi megnyilvánulását képes korrumpálni és konzumálni.
Dél emberének nincs más választása: vagy bekapcsolódik az eszeveszett pazarlás rendszerébe (ahol nem ő fog pazarolni, hanem vele pazarolnak majd) – vagy pedig éhen vész. Az erőszak elkerülhetetlen: a természettel szemben, a versenytárssal szemben, és azok számára is, akiknek többé nincs veszítenivalójuk. A gyilkolás eszközei hihetetlen mennyiségben állnak rendelkezésre. Csak az erőszak tudja ideig-óráig korlátozni az erőszakot, a túlfejlett gyilkolástechnika a tömeggyilkosokat.
Végünk van, úgy lehet. Ám a tudatipar gondoskodik róla, hogy a gyógyíthatatlan civilizáció többé ne ébredjen fel narkózisából; elhülyült mosollyal, kábán bámulja képernyőjén a világvégi műsort, saját agóniáját. Ami történik, a tömegtájékoztatásban történik; csak az történt meg, amiről ott beszélnek; amiről ott beszélnek, olyan, mintha már meg is történt volna. A közönséget a rendszer egységes kiszerelésben állítja elő: a megfelelő vágy-transzformátor, tudat-adapter segítségével bárki, bármilyen adás vételére beállítható. Tetszésünk, nemtetszésünk, félelmeink és reményeink a programkapcsoló működtetése révén szabályozhatók (lásd a mellékelt világkatasztrófát). Ha egy néző nem tetszik a műsornak, egyetlen gombnyomással kiiktatható, emléke eltörölhető, csereszabatos hozzátartozói új adókhoz, új hozzátartozókhoz csatlakoztathatók.
A technológiai racionalitás mindenhatósága globálissá tette az európai civilizációt: vagy globális megoldást talál önmaga megfékezésére, vagy elpusztul, miután sikerrel küszöbölte ki működéséből az egyensúlyt teremtő negatív visszacsatolás tényezőit. Terjeszkedése tehát elvileg korlátlan, mint a rákos sejtszöveté: csak az őt tápláló szervezet pusztulásával érhet véget.
A modern európai civilizáció a növekedés, hódítás, birtoklás és használat elvén alapul. Előfeltevései megkövetelik a természeti tényezők, köztük az ember célszerű átalakítását, és csak olyan célkitűzések realitását ismeri el, amelyek elérhetők a rendelkezésére álló manipulatív technikák segítségével – tehát igazolják e technikák alkalmazását, alkalmazásuk kiterjesztését ad absurdum. E szemlélet keretei között a túlélésnek többé nincs realitása. A fennálló azonban, amíg fennáll, puszta létével képes igazolni létjogosultságát. Ha pusztuláshoz vezet, a pusztulást mint szükségszerűt állítja halálos logikája. A logika cáfolhatatlan, de nem állhat ellen annak, aki élni akar (Kafka). Márpedig a lélek nem fogadhatja be a halált (Platón).
Világunk pusztulása irreális: tapasztalat, de már nem valóság. Az a tudás veszíti ugyanis el realitását, melynek keretei között egy lezáruló korszak odáig „valóságként” tudta szemlélni önmagát. Ez a tudás ma már csak előfeltevéseink apokaliptikus megvalótlanulását éli és közvetíti. Bénító uralma alól új szemlélet felbukkanása ígér felszabadulást, forradalmat. A forradalom: népi szürrealizmus – új valóságot proklamál, a régi, úgymond, rosszul volt meghatározva.
Ma a forradalom: áttérés az ökonómia tudásáról az ökológia tudására. Az ökonómia: használattan. Az ökológia: együttéléstan. Kitörés az elsajátítás fogalomrendszeréből, áttérés a kímélet fogalomrendszerére.
Az ökonómia csak mennyiségi különbségeket ismer el tárgyak között, melyek szerint azok egymással összemérhetők, helyettesíthetők és eszközként alkalmazhatók. Az ökológia csak minőségi különbségeket ismer el létformák között, melyek szerint azok egymáshoz kapcsolódnak, egyenként pótolhatatlanok, és önnön rendeltetésüket betöltve képezik egymás létfeltételét.
Az ökonómia dolgok érintkezése. A sokaságban: azonosság. Az ökológia személyiségek érintkezése. Az egységben: különbözés. Az ökonómia számára a titok értéktelen és tűrhetetlen: a titok a szabad használat akadálya, el kell tűnnie. Az ökológia számára minden érték titok, a titok az autonómia biztosítéka, méltóságát meg kell őrizni.
Az ökonómia rendszerében a politika puszta gondoskodás: ismert javakról, kiszámítható működésről. Maradéktalanul racionális nyelvén minőségi különbségek egyszerűen nem kommunikálhatók. Ezért a politikából igyekszik kiiktatni a célkitűzés voltaképpeni mozzanatát, az értékminőségekre vonatkozó kérdésfeltevést (automatikus gondoskodás, mint a szabadság szinonimája, masszív értékimplikációkkal); vagy – ami lényegében ugyanaz – abszolutizál értékprioritásokat, és a célkitűzés jogát meghatározott testületek sajátítják ki (bürokratikus gondoskodás mint a „felismert szükségszerűség” szinonimája, oktrojált értékimplikációkkal).
Az ökológia rendszerében a politika visszanyeri eredeti értelmét: küzdelem maradéktalanul nem ismerhető és nem kalkulálható értékválasztások között, melyet a közös célok megállapításáért és megváltoztatásáért vívnak szüntelenül, mivel ezek kimondása nélkül öntudattal bíró lények életközössége elképzelhetetlen. Olyan kulturális előzményekre épít, melyek az egyéni önrendelkezés elvét törvényként tisztelik, tehát szent hagyomány vagy nyers erőszak e döntéseknél nem játszhat szerepet. Ezért az ökológiai politika, mint együttéléstan alapelve a tanulás, megértés, azonosulás és kölcsönösség kell legyen.
Az ökológia gazdaságtana új választ keres az emancipációs mozgalmak által felvetett kérdésre: miként szabadítható fel az ember a gazdasági kényszer rabságából? Marx és a fogyasztói társadalom egybehangzó válasza erre az, hogy az anyagi szükségletek mind teljesebb kielégítése útján. Ez nemcsak utópiának bizonyult, hanem a gyakorlatban szentesítette az ember minden eddiginél teljesebb alávetését a gazdasági kényszernek, ami éppen ezen az alapon vált az erőszak legfőbb és egyedül törvényes formájává. A gazdasági szükségszerűségre hivatkozva kényszerítik az embert tőle idegen célok szolgálatára. Gazdasági céljai ugyanis csak a gazdaságnak mint elvont rendszernek lehetnek. Az ember célja sohasem gazdasági. Az ember célja: a másik ember. Hogy eszközként használhassa, rendelkezzék vele. Vagy hogy szabadon társuljon vele. Kényszer vagy szolidaritás vagy e kettő kombinációja teremti meg az emberközösségek rendezett együttélésének feltételeit. Hogy melyik érintkezési módot tartjuk kívánatosnak, megmutatkozik abban, hogy milyen javakra tartunk igényt. Instrumentumokra, melyek közvetítésével használni tudjuk egymást és önmagunkat. Akkor ezek uralkodnak rajtunk, és általuk az emberen. Vagy környezetre, a hajlamainknak megfelelő szabad ténykedéshez. Akkor az ember környezetét nem elfogyasztani, hanem fenntartani törekszik, úgy használja, hogy szolgálja, hiszen nem belőle, hanem benne él.
A kölcsönös szolgálat gazdaságtana az eszközhasználat (és eszközként használtatás) gazdaságtanának helyébe lép. Véget vet annak a csalárd kettős könyvelésnek, amit eddig gazdaságnak neveztek. Ebben minden kimutatott haszon láthatatlan forrása a nem mért veszteség volt, amit a civilizáció a vegetációnak okozott: amit saját létalapjából elvett. Nem munkánk kamatából éltünk, mint hittük, hanem a földi ökoszisztéma évmilliókon át halmozott tőkéjét fogyasztottuk (utódaink örökségét). A magunkra idézett természeti katasztrófa már készíti helyettünk a hiteles mérleget.
A modern piaci gazdaságban a tömegesen előállított használati tárgyak mind sebesebben veszítik el értéküket a beléjük fektetett munka értékével együtt. Az ember műve egyre értéktelenebb. Minden egyre értéktelenebb, mert mindennek mértéke az ember, de az ember egyedüli mértéke a használhatóság, a használhatóság mértéke a produkció, produktuma az egyre értéktelenebb tárgyvilág: az ember egyre értéktelenebb. Regressio ad infinitum.
Az együttéléstan (ökológia) gazdaságában nemcsak a fogyatkozó természeti javak értékelődnek fel, hanem az emberi munka gyümölcse is, a képességek is, melyek azt létrehozzák. Minden egyes tárgy értéke, minden egyéniség értéke. Az ökonómia tudása szerint a sok mindig értékesebb az egynél, és a még több: a Jó. Az egyes értékét az általánosból kell levezetni, ami az egyesben különbözik és nem általánosítható, kiküszöbölendő. A bonyolult forma az egyszerűbbre visszavezethető, tehát visszavezetendő. Az ökológia tudása szerint az egy a legtöbb, értéke másból le nem vezethető, a sokasággal nem összemérhető.
Az ökonómia mesterséges rendszereket alkot. Közös ismérvek szerint csoportosítja az együvé tartozókat. Az összetartozóknak hasonlítaniuk kell egymásra (specializáció és szériagyártás). Az ilyen rendszerek egyszerű felépítésűek, könnyen manipulálhatók, önfenntartásra képtelenek. Az ökológia tudja, hogy csak a sokféleségen alapuló társulások életképesek, csak az egymástól különbözők között alakulhat ki szerves összetartozás (pl. szerelem, Szent István államelvei, természetes ökoszisztémák). Az ilyen rendszerek éppen bonyolult felépítésük folytán képesek aktív önszabályozásra, stabilitásuk megőrzésére, viszont nem manipulálhatók tetszés szerint, és nem viselik el az erőszakos külső beavatkozást (pl. tervgazdálkodás, vegyszeres gyomirtás, magyar tanügyi reformok).
Az Európa keleti felét erőszakkal hódoltató parancsuralmi rendszerek ugyanazon a használati elven működnek, amely a nyitottnak mondott piaci integrációs modell szerint szerveződő nyugati társadalmakban érte el teljes kifejletét. Alapvető különbözőségük abból ered, hogy míg ott egy értékesítési válság körülményei között a középpontba a fogyasztás optimalizálását állították („egyéni szabadság”), itt a termelő technikák elmaradottsága folytán a hangsúly a termelés maximalizálására került („össztársadalmi tervszerűség”). De itt is, ott is végbement ember és természet maradéktalan alárendelése az ipari-technikai hatalomkoncentráció önfenntartásához fűződő érdekeknek. Keleten sokkal kíméletlenebbül: az egyéni kezdeményezés és önrendelkezés erőszakos korlátozásával, a társadalmi munkaidő feletti rendelkezés közvetlen központosítás útján. Nem személytelen mechanizmusok ösztönözték munkakedvünket és együttműködési készségünket, hanem fortélyos félelem, amit intézményesített a társadalom életfolyamataiba történő szüntelen beavatkozás. Ez pótolhatta csak az egyéni motivációt, és nem a tömegek mozgósítására alkotott államvallás doktrínái: a világproletariátus vagy a felsőbbrendű faj történelmi igazságtevő küldetésének hite. Így, amikor az ideológiai csiriz beszáradt (Adorno) és repedezni kezdett, a társadalmat így-úgy összetartó legitimációs elv gyanánt itt sem maradt egyéb, mint a gazdasági célszerűség.
A „dolgozókat” pedig – miután ez lett az ember szinonimája – arra tanította a mindennapos tapasztalat, hogy saját értéküket mélyen alábecsüljék a nehezen vagy sehogy sem hozzáférhető termelt javakhoz képest. A politikailag jogfosztott alattvalók tömege csak mint kiaknázható termelőerő és hadászati potenciál jött ugyanis számításba. A tervezők bátran figyelmen kívül hagyhatták e korlátlanul rendelkezésre álló, gazdátlan externalitások, az emberélet és a természeti erőforrások költségeit, illetve hatalmuk birtokában önkényesen állapították meg ezek értékét. A természeti és kultúrnövényzet minőségét elsilányító rablógazdálkodás volt egyedüli esélyük, hogy helytálljanak a világméretű modernizációs versenyben, melyben e régió behozhatatlan hátránnyal indult. A jogtipró, véres és primitív hatalomgyakorlás nem oka, hanem egyenes következménye volt az elmaradottságnak. Persze, konzerválta is azt.
A termeltető diktatúra ellehetetlenülésében végül a felszabaduló alattvalók éppen a gazdasági racionalitás diadalát látják, és nem az ökonómiai világrend válságának helyi változatát. A politikai átalakulás előfeltételeként ezért nem merül fel egy merőben új célrendszer szükségessége; hiszen „adva van” a fejlettebb ipari társadalmakban kidolgozott modell. A kiutat csakis ennek jegyében tudják elképzelni: a termelés és gondoskodás technikáinak tökéletesítése révén, az anyagi javak fogyasztásával egyértelmű jólétben. Ezt az „egyedüli realitást” nem más sulykolta belénk egy emberöltőn keresztül, mint a pártállam mindinkább gazdálkodási és modernizációs témákra szorítkozó propagandája. Valamint az is, hogy nem hittünk e propagandának. Erre irányította figyelmünket gyarapodásunk a magánfogyasztás terén – az önmegvalósítás egyedüli felkínált lehetősége Magyarországon – ugyanúgy, mint a fogyasztói javak kínos hiánya. Erre irányította figyelmünket a második gazdaság kiépülése és a nemzetgazdaság egyidejű összeomlása. Nem csoda, ha a politikáról gazdasági terminusokban gondolkodunk, s az ökonómiai nyelvjátékot fogadjuk el az élet egyedüli lehetséges kerete gyanánt. Pedig nem is titkolják előttünk, legfeljebb szépítgetik: nincs olyan gazdasági stratégia, melynek alkalmazása feloldaná behozhatatlan lemaradásunkat a világ gazdasági versenyében, melynek mi már csak vesztesei lehetünk.
Félő bizony, hogy ha a rég érvénytelen múlt századi menetrendet tanulmányozva azt reméljük, hogy a nyugati szomszédaink által egykor járt utakon és eszközökkel mi az ő mostani irigyelt helyzetükbe eljuthatunk, csakhamar valahol Latin-Amerikában találjuk magunkat. Ezért talán nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy e jól bevált technikák, melyek a tőkepiac ítéletére bízták az egyéni képességek értékelését és jutalmazását, a javak és a társadalmi alkotóerő elosztását, annak idején nem gazdasági eljárások gyanánt merültek fel, és értelmüket nem a termelékenység fokozásában látták, hanem az emberi emancipáció, egyenlőség és szabadság nagy kérdéseihez kapcsolódtak a felvilágosodás eszmerendszerében. Kétszáz éven keresztül kiapadhatatlan energiaforrással szolgáltak egy olyan társadalom számára, melyet a magántulajdon szabadsága, a törvény és az értéktőzsde előtti egyenlőség juttatott a tudás és a javak bőségéhez. Dinamikus fejlődésének kérlelhetetlen törvénye nemcsak a gyöngébb versenytárs kizsákmányolását írja elő, de a páratlan gazdaság élvezőit is kikerülhetetlenül űzi midászi végzetük felé: elpusztítják, amit birtokba vesznek: a földi életfeltételek eleven sokféleségét ugyanúgy, mint az újítás és a szellemi megújulás létalapját, a belső függetlenséget.
A bekövetkezett civilizációs fejlemények parancsoló szükséggé teszik, hogy új módon keressünk összhangot az európai kultúra alapvető értékei, egyéni szabadság és szolidaritás között. A földi élet minden formájára kiterjesztett szolidaritás korlátozni fogja a használat szabadságát, de növelni fogja az egyéniségét. A használat és hódítás elvén épülő totális technikai civilizáció rémálma keleti, parancsuralmi változatában összeomlott, nyugati, piaci változatának virágzása a globális katasztrófa árnyékát vetíti elénk. A behozhatatlan történelmi hátránnyal csatlakozó nemzetek a virágzás anyagi és szellemi jótéteményeiből már csak hasonlíthatatlanul kisebb mértékben, káros hatásaiból jóval nagyobb mértékben fognak részesedni. Az uralkodó ökonómiai szemlélet előfeltevéseiből többé nem adódnak olyan célok, melyeket követve a most új utakra térő kelet-európai népek életlehetőségeik gazdagodását vagy legalább a romlás valóságos elhárítását remélhetnék. Az úgynevezett jóléti társadalomhoz vezető út lezárult, még mielőtt járni kezdtünk volna rajta. Az észszerűség azt diktálja, hogy az ezredfordulón ne egy tizenkilencedik századi értékelvekhez szabott modernizációs pályára lépjünk, hanem a huszonegyedik század most kirajzolódó trendjeihez igazítsuk törekvéseinket.
A nálunk gazdagabb országokat az anyagi javak kifogyhatatlannak tűnő bősége, a technika mindenhatóságába vetett hit, a Nyugat alkonyának varázsos színpompája önelégültté és vakká teszi. A szegényebbeket pedig éppen kétségbeejtő ínségük akadályozza abban, hogy a politika és a gazdaság terén új megoldásokat keressenek, új elveket fogadjanak be, és boldogulásukat az uralkodó világrend keretein kívül keressék.
A borzalmas árat utódaink fogják megfizetni. Mindjárt a következő nemzedék. Bennünket körülményeink már most választásra kényszerítenek – vagyis mi még választhatunk – a kívánatosnak tartott javak, kitűzhető célok között, mert tudjuk, kevés az, amivel gazdálkodunk. Nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy bármily hosszú távon mindenfajta javakra szert tehetünk. Mérlegelnünk kell tehát, miféle jólét lehetséges még számunkra: mitől lesz jó itt a lét? A szükség szigorú ökonómiát parancsol ránk. Bármit választunk, lemondtunk valamiről. Tudnunk kell, hogy miről.
És tudnunk kell, hogy nem gazdasági és politikai technikák, hanem életelvek között választunk, amikor eldöntjük vagy eldöntik helyettünk: egymást szolgáljuk vagy tárgyainkat, kizsigereljük vagy kíméljük inkább a természetet, jobb bánásmódot vagy több pénzt követelünk, a javak mennyiségével vagy az élet minőségével mérjük magunkat? Kivágjuk az erdőt, vagy bejárjuk? Saját gépkocsin közlekedjünk, vagy tiszta levegőt szívjunk? Luxusszállodát vagy olcsó turistaszállást építsünk? Időt és fáradságot nem kímélve hajszoljuk magunkat, hogy fáradság- és időkímélő berendezésekre tegyünk szert, vagy értelmes foglalatosságot keressünk a munkában és a szabadidőben? Örömöt szerezzünk, vagy a szerzésben leljük örömünket? Mire legyen időnk?
Mire való az élet?
A lehetséges választások körét megszabják a szokásossá lett, intézményeinkben testet öltő érintkezési viszonyok. E viszonyok fenntartása vagy megváltoztatása politikai döntéseken múlik. A döntéseket pedig a politikai intézmények jellege szabja meg. Hogy milyen feltételek között, milyen szinten, kik és miről döntenek. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnám, törvényszerű, hogy bárki, amikor kényszertől mentesen a maga és övéi sorsáról dönt, ökologikusan fog viselkedni: a kímélet, megértés, azonosulás és kölcsönösség elve szerint. Ám minél több a kényszerítő külső befolyás, minél kevesebb áttekintéssel rendelkezik valaki arról a rendszerről, amelyet döntésével befolyásolni kíván, és minél kevésbé ismeri azokat, akiket döntése érint, annál bizonyosabb, hogy ökonómiai megfontolások alapján fog eljárni, a használat-elv elvont aritmetikája szerint.
Megjelent az Egy örömóda titkos záradéka című kötetemben (Liget, 1989) és a Liget folyóirat 1990 nyári számában.
https://ligetmuhely.com/liget/lanyi-andras-okologia-es-okonomia/