A gonosz, szadista nyolcadikos, aki terrorizálja a kicsiket és elveszi a tízóraijukat – ennyi maradt az Orbán-rendszerből. Nem így indult, de ez lett belőle. Erre vall a gyalázatos bosszúhadjárat Iványi Gábor és az Evangéliumi Testvérközösség iskolái ellen. Jelzi a rendszer közeli bukását. Hogy Orbánon is beteljesül a zsarnokok végzete. Megpróbál eltiporni minden ellenállást, újabb és újabb ellenségeket fedez fel, beteges gyanakvása a barátból is ellenséget csinál. Egyre rosszabb minőségű emberekkel kénytelen körülvenni magát, de már ezek is csak félelemből vagy érdekből szolgálják, és el fogják hagyni, mihelyt ez áll az érdekükben. Ismerős, régi történet ez. Miniszterelnök úr, többé ne bízzon senkiben!
Nem is bízik. A rendvédelem erős emberét, Pintér tábornokot megbuktatta: rábízta a csődbe juttatott egészségügy és közoktatás felügyeletét, csupa olyasmit, amihez nem ért. Az önállóskodó Lázárnak most az ingatlanmaffiát kell kiszolgálnia, nevét a MÁV nevű vasúti szerencsétlenség teszi hírhedtté. Matolcsy, a pénzügyi varázsló épp most farol ki a NER-ből. Az Orbán-hitűek kiöregednek, új vetélytársak támadnak. Marad a szuverenitásvédelem, a TEK, meg a kínai hitel.
2026-ban jó eséllyel valami új kezdődik, bármi megtörténhet. Én nem a közvéleménykutatók jelentéseit figyelem, hanem az árakat a boltban. A várakozási listát a kórházban. A járatkimaradásokat. A tanárok és diákok életét megkeserítő iskolarendszer nyomorúságát. Politikai viharok, ez tény, egyelőre nincsenek. Idehaza csendes az ősz. Csak a kiszáradt, hullni készülő levelek zörögnek a fákon. Egy elhajított csikk elég ilyenkor…
Átéltem már egy rendszerváltozást. A nyolcvanas évek végén – a nemzetközi helyzet gyökeres változása folytán – az államszocialista rendszer csődöt jelentett, és átalakult valami mássá, ami azóta is tart. Azt se láttuk előre, az se mirajtunk múlt. Akkor megfigyelhettem, hogyan sodródik kényszerpályára egy szépreményű ország, és hogyan folytatódik változott viszonyok közt ugyanaz, amitől meg akartunk szabadulni. Csak önmagunktól nem tudtunk megszabadulni, úgy látszik, ez volt a baj. Most, amikor újabb változások küszöbén állunk, tanulságos lesz felidézni az akkori viszonyokat, nehogy ugyanúgy járjunk megint.
Gyökeres, azaz rendszerszintű változások egy ország életében olyankor szoktak bekövetkezni, amikor a gazdaság az összeomlás szélére jut, s ez szükségképpen beszűkíti a rendszerváltók mozgásterét. Így történt nálunk is 1990 után. Az első szabadon választott kormány belebukott az öröklött adósságtömeg kezelésébe. A hirtelen ránk zúduló „szabad” verseny tönkretette a tőkeszegény, többnyire korszerűtlen eszközparkkal rendelkező hazai gazdaságot. A leköszönő pártállami elit az adófizetők pénzén privatizálta az állami vállalatokat. A legértékesebbek külföldi kézbe kerültek.
2026 után a helyzet, ha lehet, még súlyosabbnak ígérkezik. Az államadósság igazi mértékével akkor szembesülünk majd, amikor orosz és kínai hitelezőinknek többé nem áll majd érdekében, hogy falazzanak a magyar kormánynak. De az Orbán-érában tető alá hozott előnytelen szerződések ettől függetlenül is megkötik az új kormány kezét. Ha megpróbál visszatáncolni a kínai logisztikai (reptér, vasút), autóipari vagy felsőoktatási szerződésekből, megszabadulni mini-Dubajtól vagy Paks II.-től, tapasztalni fogja, hogy keleti partnereink semmivel sem megértőbbek, mint volt a néhai Csehszlovákia kormánya a dunai vízlépcsők ügyében. És ezúttal nem lesz mit eladni: a verseny- és jövőképes ágazatok régen eltűntek vagy a NER-oligarchák birtokába kerültek. Ezek leginkább a vagyon megcsapolásával, az uniós és állami források eltérítésével voltak elfoglalva, és keveset törődtek cégeik fejlesztésével. Amikor végre elkergetik őket, akkor fog kiderülni, ami kívülről most még nem látszik: hogy micsoda romhalmaz marad utánuk.
Végül, de nem utolsósorban velünk marad a nemzetgazdaság igazi nyavalyája: a képzett, vállalkozó szellemű fiatalok elvándorlása, idehaza a képezhetetlenek, kvalifikált munkára alkalmatlanok egyre népesebb sokasága. Amit csak súlyosbít az éhbérért fegyelmezetten dolgozó ázsiaiak betelepítése s az ebből származó konfliktusok.
Évekbe telik majd, ameddig egy új kormány valahogyan kilábol az elkerülhetetlen gazdasági válságból, de csak akkor lesz esélye erre, ha időben számot vet a realitásokkal, és rendelkezik határozott, nem tűzoltásra szorítkozó elképzeléssel a jövőről.
A rendszerváltoztatókra váró megpróbáltatásnak ez azonban még csak a gazdasági része. Legyen bármennyire súlyos a helyzet, akad ennél kényesebb téma is. Hadd hivatkozzam ismét az eggyel ezelőtti rendszerváltozás tanulságaira. A kezdeményező és hangadó értelmiség szánalmas szerepére gondolok. Hogy a szekértáborok között (nevezzük őket akárhogyan: jobb- és baloldal, népiek és urbánusok, nemzetiek és liberálisok) jólápolt sérelmeik és félelmeik annak idején lehetetlenné tették az őszinte párbeszédet. Jobban tartottak egymástól, mint a kiváltságai átmentésén ügyködő pártállami elittől, amely előzékenyen bocsátotta „szakértelmét” a rendszerváltók rendelkezésére. Előkészítették a nyilvánosság kettészakítását – azaz felszámolását –, tűrték, sőt igazolták a világnézeti ellenfél hatalmi eszközökkel történő kiszorítását, s így mentesültek az alól, hogy a saját igazukat nyilvános vitában kelljen megvédeni a másként gondolkodóktól. Ez érthető: elhivatottságuknál csak a tájékozatlanságuk volt nagyobb. Az egyik oldal a piac, a választás és a verseny szabadságáról őrzött illúzióit tévesztette össze a gazdasági globalizáció nyers realitásaival, a másik a nemzet érdekét a nacionalizmussal.
Most is így lesz? A helyzet azóta csak romlik, a sérelmek szaporodnak, a hangnem durvul. Az új elgondolások, tétova kísérletek, helyi kezdeményezések többnyire visszhangtalanul halnak el. A közvélemény formálói között hiába keresnénk olyan gondolkodókat, mint Antall József, Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér, Kis János, Kornai János vagy Sólyom László volt annak idején. Most a politikáról mindenkinek a pártok jutnak eszébe – legfeljebb a neki tetsző pártok hiánya –, és kevesek fejében fordul meg, hogy azok az elvek és követelések, amelyek körül a pártküzdelmek zajlanak, jó esetben nem a pártvezérek fejéből pattannak ki. (Ez alól természetesen kivétel Sztálin, Ceaușescu és Orbán Viktor Kelet-Európája.) Elvi program, ha van, az értelmiség vitáiban formálódik éveken, évtizedeken keresztül. A követeléseknek súlyt a nép mozgalmai kölcsönöznek. Ha a szellemi teljesítmény gyenge, ha a nép mozdulatlan, akkor a változás a hatalmon osztozkodó csoportok közti alkudozáson múlik, és végkimenetele a mindenkori hazai és nemzetközi erőviszonyokat tükrözi. Mit várhatunk a mai elszigetelt, leértékelt, részben külföldre ingázó, részben a NER tenyeréből táplálkozó értelmiségtől? Az összemocskolt közélettől undorral elforduló szellemi elittől?
Márpedig egy ijesztő gyorsasággal változó világban a tájékozódást nem pótolhatják népszerű rögtönzések. Túl a gyakorlati kérdésen, hogy hogyan lehet megszabadulni Orbán mélyállamától és hogyan fogjuk kiváltani magunkat a kínai adósrabszolgaságból, vajon ki tudja és hol vitatják, hogy azután hogyan tovább?
Milyen elképzelések jegyében lássunk hozzá intézményeink megújításához, a jó életről és a tudni érdemes tudásról alkotott elavult fogalmaink felülvizsgálatához? Ha ezekről nem gondolkodunk, mi lesz akkor megint a rendszerváltozásból? Megmenthetjük-e még a pusztulástól, ami az élővilágból körülöttünk megmaradt; a saját rövidlátó önzésünktől utódaink örökségét? S vajon miféle eszközökkel támogassuk kilátástalan szegénységben élő honfitársaink fölemelkedését? Képesek leszünk-e megvédeni félelem nélküli életről, emberi méltóságról alkotott fogalmainkat az Európát kívülről és belülről egyszerre fenyegető új barbárság sötét erőitől?
Rombolni, tudjuk, bárhogyan lehet, akár elbizakodott jószándékkal is. Építeni ellenben csak terv szerint. Én ezt a tervet s a gondos tervezőket sehol se látom.
Megjelent a Magyar Hang 2024/39. számában szeptember 27-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/elohang-egy-rendszervaltozashoz-168064