A nyereségelvű piaci versenygazdaság (vulgo: kapitalizmus) legelőnyösebb tulajdonsága, hogy állítólag takarékosan bánik az erőforrásokkal: az előállítási költségek csökkentésére ösztönöz. Sajnos ez csak a bérköltségre igaz, azon spórol a vállalkozó, az élőmunka hatékonyságát fokozó eszközökre ellenben nem sajnálja a pénzt. Ez utóbbiaknak köszöni nagyobb teljesítményét, az így elért többletjövedelmet pedig lehetőleg újabb teljesítménynövelő és/vagy költségcsökkentő beruházásokba fekteti. Fajlagos előállítási költségei így valóban mérsékelhetők, az olcsóbb termék azonban kelendőbb, ezért összeségében a termelés eszköz-, anyag- és energiaigénye egyre növekszik, míg az élőmunkaigény akár csökkenhet is a termelés fokozásával egyidejűleg.
Végeredményben tehát a kapitalizmus azzal takarékoskodik, amiből a Földön túl sok van: a dolgozó emberekkel, miközben pazarolja azt, ami jóvátehetetlenül fogy körülöttünk: a természeti forrásokat. Ez a stratégia addig működött, ameddig a természet forrásai kifogyhatatlannak tűntek. Ezentúl fenntarthatatlan, de nem állítólagos bűnei miatt (kizsákmányolás), hanem a sikerei következtében, amelyeket az ember helyettesítése terén elért.
A csúcstechnológiát előállító ágazatokban és a világgazdaság működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltatások esetében a bérek eközben az egekbe szöknek. A másik oldalon viszont a globális üzleti hálózatok terjeszkedése – a csúcstechnológiáé egyrészt, az olcsó tömegterméké másrészt – világszerte emberek százmillióit fosztja meg a megélhetés hagyományos eszközeitől: kiszorulnak a helyi piacokról, tudásuk elértéktelenedik, földjük, erdeik, legelőik idegen kézbe kerülnek. A felszínen mindez gazdagok és szegények, gazdag és szegény országok szokásos konfliktusaként jelenik meg. (Szegény emberekre a gazdag országokban is szükség van, mert a kevésbé jövedelmező ágazatok, ha versenyképesek akarnak maradni, egyre kevésbé nélkülözhetik az olcsó munkaerőt, valamint az olcsó, rossz minőségű tömegterméket felvásárló igénytelen, falánk fogyasztót. A szegénység bővített újratermeléséről a centrumországokban a tömeges migráció gondoskodik.)
A nemnövekedés gazdaságtana erre a helyzetre a gazdaság következetes anyagtalanításával válaszol. A gazdaságpolitika eszközeivel arra ösztönözné a termelőket és a fogyasztókat egyaránt, hogy az anyag- és energiatakarékos megoldásokat részesítsék előnyben az élet valamennyi területén: a mennyiséggel szemben a minőséget és a tartósságot, a termékekkel szemben a szolgáltatásokat, a teljesítmény maximalizálása helyett a környezeti adottságokhoz rugalmasan alkalmazkodó, kisléptékű beavatkozást a természeti folyamatokba. Mindez szükségképpen felértékeli a tudás, a személyes jelenlét, az emberi kapcsolatok gazdasági jelentőségét, ezáltal növeli az élőmunka részesedését az előállított jövedelemből. Csökkenni csupán az elhasznált anyag és energia mennyiségének muszáj, ha nem akarunk utódainkra egy lakhatatlan hulladéksivatagot hagyni örökül.
Ennek a stratégiának pontosan az ellenkezőjét valósította meg – tervszerűen és következetesen – Magyarország az elmúlt tizenhat évben. Ennek az összefüggésnek a felismerése tanulságos lehet azok számára, akik a NER örökségétől most szabadulni akarnak.
A Fidesz gazdaságpolitikájának nagyon is ortodox célja volt: a nemzeti jövedelem, de különösen az állam bevételeinek növelése mindenáron. Ennek érdekében jelentős mennyiségű német, utóbb főleg kelet-ázsiai tőkét tudtak az országba bevonzani. A siker alapja a hazai munkaerő árának alacsony színvonala, valamint az ipartelepítés környezeti, infrastrukturális és szociális költségeinek átvállalása volt. A keletkező jövedelem túlnyomó része ugyan elhagyta az országot – értelemszerűen oda távozott, ahonnan a tőke, a technológia, a nyersanyag, valamint a munkavállalók jelentős része érkezett –, az állam azonban számottevő adóbevételhez jutott. Ezt és az uniós fejlesztési forrásokat a kormány, mint köztudott, egy hozzá hű és neki kiszolgáltatott új uralkodó osztály vagyonosodásának szolgálatába állította, félresöpörve nemcsak a gazdaságosság piaci szempontjait, de az eljárások törvényességével kapcsolatos aggályokat is. Ezekkel szemben a „patrióta” gazdaságpolitika egy új, nemzeti burzsoázia létrehozásának ígéretével igazolta lépéseit. A kormány költekezése azonban nem járt tényleges keresletbővítő hatással: a hatalmas állami megrendelések a Fidesz-közeli cégek zárt körét gazdagították, amelyek részben felesleges, részben túlárazott (kötelezően túlárazott) gazdasági áltevékenységet folytattak.
Hogyan lehetett ilyen gazdaságpolitika mellett sorra nyerni a választásokat? A kérdés politikai és kommunikációs oldaláról már rengeteg szó esett, arról kevesebb, hogy eközben a választók többségének reáljövedelme egy ideig valóban nőtt és később se csökkent annyival, mint a nemzetgazdaság tényleges teljesítménye. Hogy ez így történhetett, abban minden árstopnál és rezsicsökkentésnél, de a képzetlen munkaerőt tömegesen foglalkoztató építőiparban gerjesztett konjunktúránál is nagyobb jelentősége volt valami másnak. Ez a más konszolidálta a NER-t és tette tönkre az országot.
Igaz, hogy az Orbán-klán és cinkosaik kezén példátlan tömegű vagyon halmozódott fel másfél évtized alatt. Igaz, hogy ezt kizárólag hatalmuk kiterjesztésére és fenntartására fordították s fordítják ezután is. Igaz az is, hogy az összezabrált vagyonnal, cégekkel és ágazatokkal üzleti értelemben katasztrofálisan rosszul gazdálkodtak. Arra azonban ügyeltek, hogy rablógazdálkodásuk költségeit a nép ne közvetlenül viselje. Nem csak az újgazdag klientúra jövedelmei nőttek – és valamelyest a társadalmi piramis alján elhelyezkedőké –, a középrétegek sem a saját bőrükön érezték a romlást. Az ország elmagántulajdonításának árát túlnyomórészt a közszolgáltatások állták. A fosztogató állam elsősorban az állami alkalmazottakat fosztotta ki. A köz- és felsőoktatásban dolgozókat, az egészségügyi szakalkalmazottakat, a szociális ágazatot és az igazságszolgáltatást, valamint az összes egyenruhást (rendőrt, katonát, tűzoltót, vasutast, természetvédelmi őrt).
Ezek a csoportok nemigen lázadoznak: a szolgálati fegyelem és a hivatástudat türelemre inti őket. Szakértelmük a piacon nehezen értékesíthető (az orvosokét kivéve, nem véletlen, hogy a történet az ő esetükben másképpen alakult). Nem csak a jövedelmek, a teljes anyagi és szellemi infrastruktúra lépült. A szakadék, amely ma Európától elválaszt bennünket, nem annyira a hazai fogyasztás színvonalán érezhető, mint az iskolák, egyetemek, kórházak, szociális intézmények működésében és arculatán. Tegyük hozzá, hogy ez sem volt annyira feltűnő, mert közben bőven jutott mindenféle középületekre és egyéb építőipari beruházásokra, stadionokra, főterekre, tornatermekre, autópályákra, kastélyokra és templomokra (völgyhidakra, kilátókra stb.) – éppen ezekre költötték azokat a fejlesztési forrásokat, melyekből a NER-oligarchák mesés vagyona származott. Tehát volt növekedés. El kell ismernünk, a terv működött: a közalkalmazottak ugyan zúgolódtak, de zúgolódásukat a többség nem vette a szívére. Maradt a kétharmad, országos elégedetlenséget sokáig senki sem észlelt.
A két előadott történet – a világgazdasági versenyről szóló és a hazai, patriótának nevezett gazdaságpolitika története – egyaránt azt igazolja, hogy a gazdasági növekedés és a társadalmi jólét közötti állítólagos összefüggés nem áll fenn. Az első esetben úgy találtuk, hogy a növekedés haszna logikus módon koncentrálódik egy egyre szűkebb körben. Ez szükségképpen vezet a jövedelmek szélsőséges egyenlőtlenségéhez, miközben a növekedéshez nélkülözhetetlen természeti források kimerülnek és a környezet állapotának romlása egyre költségesebbé teszi az emberhez méltó életminőség fenntartását. Ehhez képest a reáljövedelem világszerte csökken.
A másik történet, a hazai azt példázza, hogy ha meg akarják menteni a béreket, a kormányok számára rövid távú megoldásként a közjavak felélése, a közszolgáltatásokon való spórolás kínálkozik. A jobboldali populizmus és a neoliberális kormányok, más-más retorikával, ezt az utat választják, mit sem törődve azzal, hogy éppen ez az, ami egy kicsit is hosszabb távon egy ország versenyképességét és életszínvonalát a leginkább képes tönkretenni.
Ezzel a kihívással azonban mindig a következő kormánynak kell megbirkóznia. Ezt rövidesen tapasztalni fogjuk mi is. Mert a közszolgáltatások és az életminőség javításának érdekében szükséges intézkedések rövid távon nem tükröződnek a gazdasági teljesítmény szokásos mutatóiban. Annál rosszabb a mutatókra nézve! Ez lehetne a pillanat, amikor elavult, növekedés-központú gondolkodásunkat a gazdaságról felcserélhetnénk a nemnövekedés stratégiájával. (Amely a jólét tényleges növelését tekinti céljának, a gazdasági teljesítmény bevett mérőszámaitól függetlenül.) Ennek valószínűsége azonban, tudom, igen-igen csekély.
Megjelent a Magyar Hang 2026/39. számában szeptember 25-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/nem-berre-megy-192590