Mi a politika? Annyi biztos, hogy nem tudomány: tudománynak a politikai tevékenység kritikáját, a politológiát nevezik. A politológusoknak pedig kábé annyira áll jól a politikusszerep, mint egy színikritikusnak, ha Rómeót vagy Júliát kell játszania. Nem is mesterség: nem tanítható, nem követel szakképzettséget és művelői a legkülönbözőbb szakmákból érkeznek. Nem is vallás, bár egyeseknél valláspótlékként működik. Hát akkor micsoda?
Számos vonása a művészi alkotómunkával rokonítja. (Ne tessék tiltakozni: ott is mennyivel több a dilettáns, a giccs és a fércmű.) Igen, a politikusnak is a közvetlenül adottból – a rendelkezésére álló nyersanyag, emberanyag és szókészlet újszerű megformálása révén – kell létrehoznia művét. Valamit, ami megragadja az emberek képzeletét: jó- és balsorsukra magyarázatot, a jövőnek célt, az ellenségnek arcot és nevet ad. Nem állítom, hogy a politika művészet, csak hogy a kétféle tevékenység mutat bizonyos rokon vonásokat.
Mondanom se kell, hogy mindez Magyar Péterről jutott az eszembe. Kivételes politikai teljesítményének esztétikai értékelése korántsem indokolatlan. A választók bizalmát végül is egy jól felépített performanszsorozattal nyerte el. Nem mondanivalójának, hanem fellépésének újszerűségével aratott sikert. A kegyelmi botrány alkalmi mellékszereplőjének útja a választási győzelemig iskolapéldaként fog szerepelni a jövő médiatudományi tankönyveiben.
A koncepció eredetiségére azonban csak most kezd fény derülni. Arra a következetes igyekezetre gondolok, amellyel kerüli, hogy pártot építsen magának. A Tisza gyakorlatilag azokból áll, akik az Országgyűlésben, esetleg önkormányzati testületekben képviselik, bár ezekről sem tudni, tagjai-e a pártnak. A kormány pedig azokból, akiket Magyar Péter felkért a feladatra. Nekik a parlamenti többséghez nincs sok közük. Az úgynevezett tömegbázis pedig, a Tisza-szigetek nem részei a pártnak. A választások után, ha úgy vesszük, megőrizték önállóságukat, ha úgy vesszük, magukra maradtak.
Mint a legtöbb életképes újítás, a pártkérdés újragondolása is egyfajta visszatérés az alapokhoz. A pártokat eredetileg a parlamenti küzdelmek logikája hozta létre. Nem a választók akarata, hanem a képviselőké. Hatékony működésüket nem segíti, inkább akadályozza, hogyha tömegpártként, országos szervezetként kell működniük. Tömegpártok szervezését a huszadik században a társadalom mozgósításának igénye tette elkerülhetetlenné, az általános választójog kimondása után, az internet feltalálása előtt. Azóta a mozgósítás az online média különféle eszközeinek felhasználásával zajlik. A néhai közvélemény helyét elfoglalták az otthon, a képernyő előtt azonnal fogyasztható, könnyen emészthető, háztól házig szállított naprakész magánvélemények. Újabban közvetlenül maguk a pártvezérek fordulnak választóikhoz a saját Facebook- vagy Instagram-oldalukon. Ez az, ami a tömegmédia és a populista politika korában világszerte egyre inkább működik. Nálunk valószínűleg nem működne.
Ezért kell most miniszterelnökünknek újabb országjárásra indulnia. Tudatos döntés ez is, nem szereplési viszketegség. Jobbnak látta, hogy ne bízza jövőjét valami nehézkes és költséges pártgépezetre, követelőző helyi erős emberekre, lázongó alapszervezetekre. Szabad kezet biztosít magának: nem bajlódik pártépítéssel, népszerűségét a folyamatosan és minden lehetséges csatornán sugárzott Magyar Péter-show tartja fenn. De azzal is tisztában van, hogy az állandó online jelenlét nem pótolja az élő kapcsolatot vezér és nép között. Ezért erről is gondoskodik, éspedig sokkal módszeresebben, mint előtte bárki a magyar politikában. Gátépítés, légikatasztrófa, népünnepély nem eshet meg nélküle. Egy percig sem felejti, mekkora szerepe volt választási sikerében a hihetetlen energiával bonyolított körutazásnak faluról falura, városról városra. Erre támaszkodik majd ezután is, nem párttagokra és apparátusokra. A magyarok különben sem kedvelik a pártokat.
A magam részéről jól el is lennék pártok nélkül életem hátralevő részében, azonban valószínűleg nem ez fog történni. A pártmentes népfront-politizálás csak addig működik, ameddig a politika napirendjén olyan téma szerepel, amelyben a nagy többség egyetért, a kisebbség pedig magától értetődően elutasít: a NER romjainak eltakarítása, a felelősök elszámoltatása, az ország működőképességének helyreállítása. Ezzel egyidejűleg azonban azokra a nehéz döntésekre, megosztó intézkedésekre is sort kell majd keríteni, melyekből kiderül, valójában milyen jövőt képzel az országnak Magyar Péter és tanácsadóinak köre. Bárhogy döntsenek, lehetetlen, hogy mindazoknak a kedvére tegyenek, akik 2026-ban őrá szavaztak. Ez lesz a pillanat, amikor az ugrásra készen álló politikai ambíciók és indulatok mozgásba lendülnek és pártok formájában jelentkeznek. Ezekkel szemben pedig a Tiszának sem lesz más választása, azt hiszem, „rendes” párttá kell majd alakulnia.
Kik szerepelnek a politikai szappanopera következő folytatásában? A darab ismeretében az előrejelzés nem boszorkányság. A szerepeket a történelem írja, és bennünket ez érdekel, nem az, hogy ki fogja eljátszani őket. Ugyanezért nem foglalkozom itt azokkal a nem-tudni-milyen törmelékpártokkal, amelyek nem találtak maguknak szerepet. Nem kicsinységük, arctalanságuk teszi őket jelentéktelenné: el kell tűnniük.
Nem Mengyelejev babérjaira vágyom, aki periodikus rendszerének segítségével odáig ismeretlen elemek létét is meg tudta jósolni: az ismerős elemek előfordulásának valószínűsége érdekel.
Kezdjük a szélsőjobboldalon: itt helyezkedik el a legstabilabb hazai képződmény, egy bő évszázad sérelmeinek és veszteségeinek megkövült üledéke, amely szilárd talapzatot biztosít a mindenkori gyűlöletpártnak. Aki kudarcaikért elégtételt, a magyarság halálos ellenségeivel szemben védelmet ígér, bármikor számíthat a választók tíz-húsz százalékára. (Lásd Csurka plusz Torgyán, vagy fénykorában a Jobbik. Az előzményekre most tapintatból nem hivatkozom.)
Ezért a bázisért azonban a Mi Hazánknak rövidesen kemény ellenféllel kell megküzdenie. A maradék Fidesznek ugyanis alig van más választása (a teljes vezérkar lecserélésén kívül, ami kizárt), mint a felmelegített és körmükre égett keresztény nemzeti kurzus ideológiai alapú önigazolása: bármivel vádoljanak bennünket ellenségeink, amit tettünk, a haza védelmében tettük (értsd, azért loptuk el, hogy más el ne lopja). A post-truth populista világában annak a kíméletlenül agresszív és cinikus stílusnak, amelyet Lázár, Szijjártó, Rogán képvisel, komoly vevőköre akad. A sikeres kommunikációhoz nélkülözhetetlen anyagiakat pedig gondosan bespájzolták maguknak az elmúlt években: akárhány kampányra telik még belőle.
A Fidesz valószínűleg kettészakad, mert az együtt maradás biztat a legkevesebb haszonnal. Vagy minden eddiginél harciasabban kell tagadniuk a Magyar Péter vezette összefogás és újjáépítés céljait, eredményeit és létjogosultságát – ami elfogadhatatlan a mérsékeltebbek számára –, vagy párbeszédet kell kezdeményezniük politikai ellenfeleikkel. Ez utóbbiból azonban csak akkor kovácsolható politikai tőke, ha vállalkoznak a NER következetes kritikájára. A látványos önkritika, a kiábrándult fideszesek visszahódítása és a konzervatív értékek korszerű képviselete változatlanul nagy lehetőség annak, aki veszi ehhez a bátorságot – és Orbán Viktort távozásra bírja.
Ha egy új, európai értelemben konzervatív párt jönne létre a NER romjain, az kemény kihívója vagy kiváló koalíciós partnere lehetne a Tisza Pártnak. Amely – a politika nevű primitív malomjáték szabályai szerint – előbb-utóbb vagy jobbra, vagy balra tolódik, amikor kényes ügyekben lépnie kell erre vagy arra. E kényes ügyek sorolásától most terjedelmi okokból eltekintek.
Ha győz a papírforma és a Tisza elfoglalja helyét valahol a jobbközépen, akkor szinte elkerülhetetlen egy urbánus, kozmopolita, liberális párt felbukkanása a túloldalon. A magyar politikatörténet legszebb lapjait, ezt ne feledjük, a tizenkilencedik században liberális államférfiak írták (egymás ellenében). Mai utódaik azonban nincsenek könnyű helyzetben. A liberális receptet muszáj volt újraírni, mert egy idő után a globális technológiai-gazdasági hálózatoknak és piaci kényszermechanizmusoknak való kiszolgáltatottságot többé nem lehetett se a szabadsággal, se az egyenlőséggel együtt emlegetni. Azóta jobb híján a kisebbségek jogaiért küzdenek és kisebbségben maradnak.
Az idő nem nekik, hanem a poszt- és neomarxista baloldalnak dolgozik – legalábbis a nyugati világ egyetemein. Felnőtt egy nemzedék, amely már a szüleitől se sokat hallott a véres terrorról és nyomorúságról, amely a kommunista eszmék megvalósításának kísérletét minden alkalommal követni szokta. A zsákmányoló államok és kizsákmányoló cégek uralta világrend megdöntésének programja ma ismét, okkal népszerű. Ezért a javak igazságos újraelosztását (kötelező alapjövedelem stb.) hirdető baloldali populista párt helyből megugorhatná az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Szerintem akad rá vállalkozó is.
Nagy kérdés végül, hogy egy hiteles zöld párt meg tud-e végre nálunk is alakulni. Ellene ugyanaz szól, ami mellette: a klímakatasztrófa idén ránk rúgta az ajtót, mindaz bekövetkezett, amit a zöldek évtizedek óta mondogatnak. A környezetvédelem tehát időszerűsége folytán most minden párt napirendjére felkerül, a Tisza éppenséggel az élen jár ebben. Az ökológiai politika ugyan nem környezetvédelem, hanem annál sokkal több: gyökeres fordulat a gazdálkodásban, a döntéshozatalban, a kultúrában. De épp ezért népszerűtlen. Ki akarná felforgatni életének megszokott kereteit? A felfordulás azonban világszerte zajlik, figyelmeztetnek a zöldek, és minél később nézünk szembe a valósággal, annál nagyobb árat kell érte fizetnünk. De hátha nem nekünk? Fizessenek a gyerekeink!
Magyarország kormányformája jelenleg nem demokratikus. Választási rendszerünk nem teszi lehetővé, hogy a különféle meggyőződések jegyében szerveződő pártok egymással nyilvánosan mérkőzzenek. Ehhez előbb a pályát magát kellene helyreállítani: a kétfordulós, a mostaninál arányosabb választási rendszert. És Magyar Péter mintha értené is, hogy a választóktól kapott felhatalmazása erre szól. Nem egy pártot kell felépítenie, hanem a demokratikus többpártrendszert magát.
Az írás rövidített változata megjelent a Magyar Hang 2026/35. számában augusztus 28-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/letezo-es-nemletezo-partok-191829