Csodálkozott Az utolsó földműves című versenyfilm rendezője, amikor a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon megkérdezték tőle, hogy adhatott pénzt a Holland Filmalap az ottani rendszerrel szemben kritikus filmjére. Először nem is értette, mi köze lehet a filmművészetet közpénzen támogató testület döntésének a pályázók politikai nézeteihez. Hát nem az a dolguk, hogy a kultúra sokszínűségét és a véleménynyilvánítás szabadságát segítsék? A vetítőteremben egy pillanatra érzékelhetővé vált a kérdés és a felelet között húzódó szakadék. Az a határvonal, amely bennünket ismét elválaszt a nyugati civilizációtól.
A film egyébként azt a fájdalmas folyamatot mutatja be rokonszenves hősének történetén keresztül, amely végül ott, az irigyelt demokratikus jogállamban is oda vezet, hogy a minőségi zöldséget-gyümölcsöt előállító helyi gazda földjét hatósági döntés alapján, bírósági jóváhagyással kisajátítsák és elépítsék. Kell a hely a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem nagy elosztóközpontjainak, ahol a tengerentúli tömegárút fogadják, amelyet majd az autópályákat elözönlő kamionkaravánok hordanak szét az ország minden pontjára. A történet látványosan bizonyítja: a liberális demokrácia ugyan a lehető legalkalmasabb arra, hogy a zöldek szabadon hangoztassák a véleményüket és a helyi emberek jogi orvoslást keressenek a sérelmeikre, de arra alkalmatlan, hogy ezek az érdekek és nézetek ténylegesen érvényesüljenek is. Legyen ember vagy vetemény, a haladás úthengere kérlelhetetlenül eltipor mindent, ami az útjába kerül.
A magyarázat pedig így szól: nincs mit tenni, ha egyszer az itthon, Európában előállított minőségi termék nem versenyképes a rosszabb minőségű, de olcsó tengerentúli tömegáruval. Éspedig azért nem, mert mindaz, ami a jobb minőséget szolgálja, tehát a kisebb üzemméret, a különb munkakultúra és az ezzel (is) összefüggő magasabb jövedelmek, nemkülönben a szigorúbb környezet- és egészségvédelmi előírások menthetetlenül növelik az előállítási költségeket. Tehát vagy a termelést telepítjük Ázsiába-Afrikába, vagy a tengerentúlról érkező olcsó munkaerőt telepítjük Európába, de a kíméletlen árversenyben másképp nem tudunk helytállni többé, csak ha magunk helyett őket dolgoztatjuk. A több és bonyolultabb tudást igénylő területeken pedig a digitalizációnak és a mesterséges intelligenciának engedjük át korábbi munkahelyeinket. A környezet védelmével kapcsolatos szép elgondolásokat jobb lesz elfelejteni.
Ha mindezt sikeresen véghez vittük, akkor az eredmény sem marad el: tömeges munkanélküliség és állandó létbizonytalanság, az önellátásra képtelen szubkontinens egyre fokozódó kiszolgáltatottsága a világkereskedelemnek. Nem is beszélve az áruk, alkatrészek, nyersanyagok és vendégmunkások mozgatásához tapadó mérhetetlen szállítási költségről, amely az egész rendszert egy pillanat alatt bedöntené, ha a kormányok az adófizetők pénzéből nem áldoznának olyan bőkezűen az autópályák, üzemanyagok, a tengeri, légi és szárazföldi közlekedés pokoli költségeire. Ettől és csakis ettől pörög a forgalom, az üvegházgáz-kibocsátás egyik fő felelőse.
És még így is megéri, mondják. Csakhogy kinek? A multinacionális üzleti hálózatoknak okvetlenül. A belőlük élő és velük a felismerhetetlenségig összefonódott kormányoknak, politikusoknak úgyszintén. A perifériaországok népeinek már aligha, különben nem menekülnének milliószámra a gazdag országokba az őket sújtó nyomor és a rajtuk élősködő terrorállamok elől. Az elnyomás, a diktatúra azonban korunkban versenyelőnyt jelent: alacsony bérköltséget, melyre irigykedve tekintenek a nyugati politikusok és üzletemberek.
Tetszettek volna ellenforradalmat csinálni!
Most majd meglesz az is. A francia gazdák állítólag éppen a klímavédelmi intézkedések ellen tüntetnek, a dráguló üzemanyag ellen, talán még a glifozát és más gyilkos növényvédőszerek betiltása, a műtrágyahasználat korlátozása ellen is. Természetesen ők is a versenyképességre hivatkoznak: tönkre kell így menniük a tengerentúli gyilkos konkurenciával szemben. (Azért megnézném én ezeket a gazdákat. Tartok tőle, hogy nem a kis családi gazdaságok köztük a hangadók, hanem a vegyszer- és üzemanyagfüggő mezőgazdasági nagyüzemek tulajdonosai, akiknek mezőhöz és gazdasághoz ott is csak úgy van közük, mint minálunk.)
A zöld átállás ambiciózus programja Európa-szerte vesztésre áll: a zöldek mint a jólét és haladás ellenségei kiszorulnak a kormányokból. A nagy centrumpártok még sunnyognak, de rajtaveszítenek: ebből is a jobboldali populisták jönnek ki jól, akik – mint Orbán patriótáinak nyilatkozataiból kitetszik – nem csinálnak titkot belőle, hová tennék a környezetvédőket az ő klímacéljaikkal együtt.
Azt kell mondanom, hogy igazuk van. Egy lyukból egyszerre fújni hideget és meleget ugyanis nem lehet. Európa versenyképességét megőrizni a világpiacon és ugyanakkor létforrásainkat kímélő, felelős gazdálkodást folytatni képtelenség. Egy inkoherens hazugság szenved ismét vereséget a koherens hazugsággal szemben, ahogyan azt a liberális demokráciák felett diadalmaskodó fasizmusról írta a negyvenes évek elején Simone Weil.
Kérdés, hogy mi keresnivalója van Európának abban a versenyben, ahol elért előnyei nyűggé, hátránnyá válnak: az emberi méltóság tisztelete, a társadalmi igazságosság, a magasan képzett fiatalok „felesleges” sokasága, valamint a ragaszkodás a jó élet minőségi követelményeihez, melyek között nem utolsó a jog az egészséges, ép környezethez, valamint az önbecsülést adó, értelmes munkához.
Feláldozzuk-e alapvető értékeinket olyan verseny kedvéért, amelyben a siker záloga ezeknek éppen az ellenkezője: az erőforrásokkal űzött rablógazdálkodás, a természet kifosztása és az alattvalók elnyomása? Vagy a földrész hagyományaihoz jobban illő utat választunk magunknak, és jólétünket inkább gazdag természeti forrásaink, változatos kulturális örökségünk célszerű, kíméletes használatára alapozzuk?
De megengedhetjük-e magunknak a visszatérést (semmi áttérés!) a tudásalapú, környezetbarát, egyszóval gazdaságos gazdálkodáshoz? Miért ne? Ha mérsékeljük függőségünket a világpiactól, a részleges önellátás igyekezete rengeteg új munkaalkalmat teremt az élet valamennyi területén. Vagyis jövedelmet. Ez a jövedelem persze a másik oldalon bérköltségként is megjelenik, és a magasabb európai bérszínvonal, meg a szigorúbb környezetvédelmi előírások miatt a termék drágább lesz – csakhogy az ebből keletkező többletjövedelem a helyi (európai) gazdaságban fog cirkulálni: hát nem ezt akartuk? A jólét drágasággal jár. Tessék csak összehasonlítani a drága Londont vagy Bécset egy olcsó ázsiai nagyvárossal: hol élnek jobban az emberek? (Budapest nem jó példa, nálunk a nyugat-európai árakhoz ázsiai jövedelmi viszonyok társulnak.)
Arról nem is beszélve, hogy a világgazdaságnak nagyobb szüksége van Európára, mint fordítva. Az unió még mindig hatalmas piac, kiesése válságba sodorná, vagyis átalakítaná a világgazdaság jelenlegi rendszerét, és azt minden bizonnyal egy kiegyensúlyozottabb állapot felé terelné. A kölcsönös kiszolgáltatottság enyhülése csillapítólag hatna a fenntarthatatlan, öngyilkos növekedési hajszára is.
Könnyen lehet, hogy nem is lesz más választásunk. A nagyhatalmi ellentétek nyomán kibontakozó új hidegháború és az ökológiai katasztrófa kilátásai alapjaiban rendítik meg a szabadkereskedelem rendjét. Nem egy virágzó, hanem egy összeomló rendszer alternatíváját keressük, nagyjából az utolsó pillanatban. A kezdeményezés Európa népeinek a kezében van. Ráadásul egyedül ők érezhetik úgy, hogy ezzel a lehetőséggel, ha akarnak, élhetnek is. A nép akaratának még mindig itt van – más földrészekhez képest – aránylag a legtöbb lehetősége arra, hogy befolyásolja a politikai döntéseket. Nem mintha Európában okvetlenül jobbak lennének a törvények, figyelmeztet Habermas. De legalább javíthatóak.
Megjelent a Magyar Hang 2025/6. számában február 7-én.