Sorra bekövetkezett mindaz, amire a Római Klubhoz csatlakozó tudósok figyelmeztettek fél évszázaddal ezelőtt. A klímaváltozás következményei (hőhullámok, aszályok, árvizek) egyre több emberéletet követelnek. A földi élővilág gazdag sokfélesége eltűnőben. Mérgek, mikrorészecskék, radioaktív hulladék ijesztő tömegét bocsátjuk a talajba, a vizekbe, a levegőbe. Megkínzott, beton- és hulladéksivataggá változó bolygónk többé nem képes eltartani nyolcmilliárd embert: utódaink örökségét éljük fel évről évre.
A világ vezetői, gátlástalanul üzletelő politikusok és gátlástalanul politizáló üzletemberek, időnként találkoznak és egyre semmitmondóbb ígéreteket tesznek a romlás megfékezésére, abban a biztos tudatban, hogy ígéreteiket nem fogják betartani és azokat nem is fogja rajtuk számonkérni senki. A rendelkezésükre álló erőforrásokat inkább a gazdaság versenyképességének fokozására fordítják (miféle képességek? miféle verseny?), valamint az elnyomó apparátusok és hadseregek erősítésére, ami egyre több energia, ember és nyersanyag elhasználásával jár.
Alattvalóik, úgy tűnik, tétlenül szemlélik a természet romlását, életlehetőségeik beszűkülését, ami a nyomorúság eddig ismeretlen nemeivel ismerteti meg őket, valamint gyermekeiket és a gyermekek gyermekeit. A világnak azon a részén, ahol a kormányok működése forma szerint még függ a választóktól nyert felhatalmazástól, látványosan csökken a zöld pártok politikai befolyása. Mintha a benzin ára, a transzneműek jogai vagy a bevándorlás megfékezése jobban érdekelné az embereket, vagy a pártvezérek botrányos magánéletével kapcsolatos híresztelések és e híresztelések cáfolata szorítaná ki a politika napirendjéről az ökológiai válsággal kapcsolatos sürgős tennivalókat.
A helyzet valójában ennél is rosszabb: a zöld témák a saját jogukon népszerűtlenek. A választók nem akarnak hallani róluk, és a szavazatokra vadászó pártok jobban teszik, hogyha ezen a téren beérik üres általánosságokkal. Mégis, ha az előző évtizedekben szemlátomást növekvő érdeklődésre gondolunk, a katasztrófáról szóló hírek terjedésére vagy az európai kormányok által elfogadott ambiciózus fenntarthatósági programokra, akkor a közhangulat változását nem tekinthetjük magától értetődőnek. Az ökológiai belátásoktól inspirált politika sorsa minden jel szerint fordulóponthoz érkezett.
Eddigi, viszonylagos sikerét – mármint a gazdag nyugati országokban és sehol másutt elért sikerét – annak köszönhette, hogy törekvései látszólag összhangban álltak a társadalom fennálló rendjét legitimáló elvekkel. A szennyező kibocsátások csökkentése, az áttérés kíméletesebb technológiákra, a természeti források takarékosabb használata nem akadályozta, akár növelhette is a választópolgárok jólétét és biztonságérzetét. A jövő nemzedékek és a nem-emberi lények érdekeinek figyelembevétele is beilleszthető volt egy kis jóindulattal a társadalmi igazságossággal kapcsolatos követelések közé, amelyeket elsősorban a baloldali pártok képviseltek. Ezek fenntartható fejlődés címén a globális kapitalizmus pusztító tendenciáinak megfékezését ígérték, a természet kizsákmányolásának korlátozását, éspedig anélkül, hogy megkérdőjelezték volna a gazdasági növekedés lehetőségét, amit a közmegegyezés elengedhetetlennek vél a jólét fenntartásához.
Azonban kiderült, hogy az ígéret teljesíthetetlen. Az anyagi javak szaporításával azonosított jólét csakis a természeti források kimerítése árán érhető el, ha egyáltalán. A bolygó elpusztítása tehát – az élővilág átalakítása hulladékká – nem a gonosz elitek mesterkedésének következménye, hanem a választópolgárok tömegeinek kifejezett óhaja. Ez az a pont, ahol a zöldek egy láthatatlan, de áthatolhatatlan üvegplafonba ütköztek, amely megálljt parancsolt politikájuk lassan növekvő népszerűségének, a választókat pedig a felelőtlenül ígérgető populista politikusok karjába hajtotta. Nem utolsósorban azért, mert a pártok és kormányok egy olyan világgazdasági rendszerben próbálják megőrizni a Nyugat vezető szerepét, ahol versenytársaik az emberi méltóságot és a természet védelmét semmibe vevő parancsuralmi rendszerek. És ez a kettő: az úgynevezett versenyképesség és az ökológiai fenntarthatóság, mondjuk ki végre, egymással összeférhetetlen.
Az átélt kudarc számvetésre kényszeríti a zöldeket. Látniuk kell, hogy az óvatos kompromisszumok ideje lejárt. A zöld pártok első, „opportunista” nemzedéke betöltötte rendeltetését: követeléseiket nem lehet eltávolítani a politika napirendjéről. De többé nem áltathatják magukat, se másokat azzal, hogy ezek megvalósíthatóak a fennálló társadalmi-gazdasági világrend keretei között.
Az ember- és természetellenes, gazdaságinak nevezett (bár inkább „kifizetődő”, mintsem „hasznos”) növekedés erőltetésével szemben tehát olyan alternatívát kell felkínálniuk, amely az életminőség javítását képes különválasztani a természeti források növekvő igénybevételétől. Ezt és csakis ezt nevezném ma ökológiai politikának. Megvalósítása se többet, se kevesebbet nem kíván, mint hogy a mennyiségi szempontok és személytelen közvetítő mechanizmusok uralmát végre a minőség igénye és az érintettek közvetlen megegyezésén alapuló döntéshozatali eljárások túlsúlya váltsa fel. A jog- és hatáskörök központosítását a hatalom decentralizálása. A kiüresedett és korrumpálódott képviseleti rendszert a deliberatív, azaz részvételi demokrácia. A minden más szempontot felülíró hatékonysági hajszát a helyben, a hazai források fenntartható használatából képződő jövedelem növelésének igyekezete.
Ehhez mindenekelőtt az ökológiai önkorlátozást, ezt a riasztó és megtévesztő kifejezést kellene szerintem a zöldek szótárából törölni. Aki a fentieket tényleg korlátozásnak érzi, és nem felszabadulásként üdvözölné a technológiai-gazdasági kényszerintézmények túlhatalmának megtörését, mert már ez vált a vérévé, az lehetőleg tartsa távol magát az ökológiai politikától. A zöldek nem az állítólagos önkorlátozásért, hanem a mindennapjainkat megkeserítő korlátozások ellen küzdenek.
Jól értik ezt az összefüggést azok, akik ma jogos önvédelmi harcukat vívják Magyarországon a legszebb tájainkat elpusztító ingatlanspekuláció, gyilkos vegyszerek, mezőgazdasági óriásüzemek, autó- és akkumulátorgyárak, esztelen erdőirtás ellen. A közepes fejlettség csapdájából, valamint az átlagon felüli bunkóság és a minden képzeletet felülmúló korrupció csapdájából a NER-oligarchia ma már csak egyetlen kiutat ismer: üzleti vállalkozásaikat szinte kivétel nélkül a létforrásaink feléléséből és kiárusításából remélt haszonra alapítják.
Miközben a parlamentből lassan kikopnak a zöld témák és a magukat zöldként hirdető pártok, a végeken (ahol élünk) napról napra újjászületik a mozgalom: kényszerűségből. Eredményt azonban csak akkor érhet el, ha a közvélemény melléjük áll – és nem csak gondolatban! („Egy erényes emberre az erény kilencszázkilencvenkilenc támogatója esik”, ez minden jó ügy halála, figyelmeztet már a polgári engedetlenségről értekező H. D. Thoreau is.)
Akik egyelőre egymástól elszigetelten küzdenek a vizes élőhelyekért, tanszabadságért, beporzó rovarokért, kisléptékű mezőgazdaságért vagy a szülő nők méltóságáért, a zöldterületek beépítése vagy a tudományos műhelyek önállóságának beszántása ellen, idővel felismerik, hogy e sokféle jámbor törekvés útjában egyazon elnyomó gépezet működésének kérlelhetetlen logikája áll. Ha semmi egyéb, a hatalom túlkapásai összefogásra kényszeríthetik a civil önvédelmi kezdeményezéseket. Talán. Történelmünkben akad erre példa, akad az ellenkezőjére is. Végváraink védelmében meghalni mindenesetre szebben tudunk, mint egymásért kiállni.
Ha születne mégis e kezdeményezésekből párt vagy mozgalom, az akarva-akaratlan az ökológia (magyarul: együttéléstan) politikai programját fogja képviselni, mert ez a program nem áll semmi egyébből, mint a hatalom, vagyon és tudás erőszakos központosításának elutasításából, a kicsinyek védelme, a közösségek önrendelkezése, az életformák gazdag sokfélesége nevében.
Meghaltak a zöld pártok, éljen az ökopolitika!
Megjelent a Magyar Hang 2024/47. számában november 22-én.
Az üvegplafon-hasonlatot Daniel Hausknost írásából kölcsönöztem, mely az Environmental Politics 2019/1. számában jelent meg.