A politika színpadáról hirtelen eltűntek a pártok. Gondolom, észrevették.
A Fidesz kezdte, amely a szó eredeti értelmében már régóta nem párt (pars = rész), mert nem egy részt, hanem a magyarság egészét kívánja képviselni gonosz vetélytársaival, a nemzet ellenségeivel szemben. Nem párt, mert ő az állam: akarata a hatóságok és közintézmények számára parancs. Végül azért sem párt, mert az államapparátussal a felismerhetetlenségig összefonódott szervezet léte és működése egyetlen személy, a vezér akarata körül forog.
Az úgynevezett ellenzéki pártok szavazótábora idővel felszívódott, mint egy vakbéltünet. Sokat lehetne írni erről, de már nem érdemes. E kicsiny és belterjes formációk közös vonása, hogy mindegyik a megalakulását követő első években volt a legnépszerűbb. További történetük hanyatlástörténet, ez ugyanúgy áll a DK, mint a Jobbik, az LMP vagy a Momentum esetére.
A minden rendszert és rendszerváltozást átvészelő, nevét és politikai hitvallását tetszés szerint változtató szocialista párt sem élte túl Gyurcsány Ferencet. Agóniája többé senkit sem érdekel.
A Kétfarkú Kutya Párt eleve viccnek indult. Ők az önmagát túlélt pártrendszer elleni tiltakozást testesítik meg.
Pillanatnyilag a Mi Hazánk Mozgalom lenne még honunkban a leginkább pártszerű jelenség, ha nem tudnánk, hogy kamupárt, amelyet a Fidesz indított a Jobbikban csalódott fajgyűlölők és más szélsőségesek politikai ízlésének kiszolgálására, de legfőképpen azért, hogy tőlük jobbra is üljön valaki a parlamentben.
A NER-en kívüli politika meghatározó szereplői még látszat szerint sem pártok többé, hanem a parlamenti pártokhoz nem vagy alig köthető egyéniségek.
A leglátványosabb példája ennek Magyar Péter, aki egyszemélyes show-műsorának kirobbanó sikeréhez lízingelt pártnevet, most pedig pályázati úton toboroz jelölteket. Közülük kerülnek ki azok, akik a legközelebbi választásokon majd az ő – egyelőre ismeretlen – politikai irányvonalát képviselhetik, amelyet önként jelentkező szakértők fognak kidolgozni. A castingon csak olyan feddhetetlen múltú, pártpolitikában nem kompromittált személyek vehetnek részt, mint Raskó György.
Magyarral párhuzamosan a fővárosban kis híján történelmet írt két Fidesz-közeli milliárdos família gyermekének összefogása. A függetlenségét hangoztató, de a Fidesz által támogatott kéttagú mozgalom az LMP bomlástermékeként keletkezett. Vitézy Dávid (és Ungár Péter) egészen más stratégiát követ, mint az utolérhetetlen lájkvadász és médiasztár Magyar Péter, de Budapesten, ha jól látnak a dologhoz, hozzá hasonló sikert érhetnek el, egy másképpen pártellenes arculat, a világnézetileg semleges szakértő-imázs felépítésével. A világnézet hiánya, azt hiszem, megvan náluk ehhez.
A főpolgármester azonban továbbra is Karácsony Gergely. Orbán Viktoron kívül ő az egyetlen közvetlenül választott politikai vezető Magyarországon. Párt mögötte sem áll. Az őt ismételten hatalomra segítő koalíció egymást akadályozó pártjai jelenleg romokban hevernek. Szavazói nem is a pártokra, hanem személy szerint őrá szavaztak, bármit is gondoltak közben magukban.
Az ellenzék térfelén tehát adva van három jeles férfiú, akiket holmi pártérdek már és még nem korlátoz. Nem tartoznak senkihez és senkinek, maguk választják a választóikat, vállalkozásuk sikere személyes népszerűségükön áll és bukik. Mit kezdenek kivételes helyzetükkel? Tessék figyelni: ott ülnek mind a hárman (Magyar Péter csak közvetve és képletesen) a fővárosi közgyűlésben – és tiszta erőből akadályozzák egymást.
A főváros, mint minden főváros, a legalkalmasabb kiindulópont egy politikai fordulathoz. Igaz, hogy vezetőinek tényleges hatalma igencsak korlátozott, jelenleg éppenséggel elenyésző, mert jogaikat és forrásaikat a kormány nagy élvezettel, kénye-kedve szerint sajátítja ki. Annál alkalmasabb a szimbolikus politizálás számára.
Ha ők hárman valóban meg akarnák szabadítani az országot Orbánéktól 2026-ban, akkor átmenetileg összefognának. Most először és csakis nekik kínálkozik erre kedvező alkalom: egyesíteni a Fidesz-uralommal elégedetlen csoportokat, lerakni egy új, győzni tudó ellenzéki szövetség alapjait. Rajtuk kívül pillanatnyilag nincs több artista a porondon. A célok különbségétől eltekintő együttműködés jeladás lehetne. Vagy maga volna a fordulat. Ami nem fog bekövetkezni, mondanom se kell.
Azt ellenben komolyan gondolom, hogy 2026-ban már nem az lesz a kérdés, hogy ők vagy mások (de más név hirtelen nem jut az eszembe) milyen koalíciókat kötnek egymással vagy egymás ellenében a hatalom megszerzése érdekében. Hanem hogy lesz-e valaki, aki felismeri és bevallja, milyen mély szellemi és anyagi válságba süllyedt az ország. Hogy mennyire a saját színvonalunk alatt élünk. S hogy rá tudja-e venni az illető szólástól elszoktatott honfitársait, hogy az elszalasztott lehetőségek évtizedei után kezdjenek nyilvánosan tanakodni arról, vezet-e még és miféle út vezet innen kifelé? (Mármint nem egyenként értem, nem a nyugati határon át.)
Mert nem arról van szó, hogy valamit, amit eddig nem elég jól csináltunk, ezentúl valamivel jobban csináljunk. Az a politika, amely az országot az elmúlt évtizedben zsákutcába vitte, logikus folytatása volt a rendszerváltozás előtti és utáni magyar politikának. Nevezzük a nevén: a pártállami parancsuralom árnyékában tenyésző rablókapitalizmusnak, amely fokozatosan szabadult meg ismét a demokratikus látszatoktól. A még eggyel korábbi kurzustól örökölt, ügyetlenül összetákolt történelmi kulisszák alig palástolják valódi jellegét.
Alapvető meggyőződéseinket kellene újragondolnunk, többek között a jóléttel, a tudással, a nemzetek közösségében betöltött szerepünkkel, ember és természet viszonyával kapcsolatban. Választás nyerni, azt persze ilyenkor is lehet népszerű jelszavakkal, ígérgetéssel, vádaskodással. A kormányzáshoz ellenben világos, új célok kellenének, átgondolt program és ami a legfőbb, bizalom egymásban és önmagunkban, áldozatkészség a jó ügy szolgálatában.
A szavazatok megszerzésére alapított politikai vállalkozások még nem pártok a szó eredeti értelmében. Pártot olyan emberek alkotnak, akik nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukat mások intézzék a fejük felett. Akik bíznak abban, hogy egymással szót tudnak érteni. S hogy akikkel nem tudnak, a vitában azok is ugyanolyan jogon vehetnek részt, mint ők maguk.
Ez a három dolog, ugye, amiben többé nem hiszünk. Régen így nevezték őket: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ha ezekben nem hiszünk, kiből-miből, milyen alapon lennének pártjaink?
De akkor ez mindegy is, nem igaz?
Megjelent a Magyar Hang 2024/45. számában november 8-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/partfogyatkozas-169437