Dubaj, Katar és a többi kis olajállam a terméketlen sivatag szélére épült felhőkarcolókkal, télisport-létesítményekkel 40 fokos kánikulában, hivalkodó fényűzéssel ott, ahol semmi sem terem, jelképe lehetne annak, ami világunkban fenntarthatatlan. Nincs itt ivóvíz, se termőtalaj, csak pénz, rengeteg. Messzi földről hozatnak mindent, amit megkívánnak, áruk és bérrabszolgák tömegét, s rendeznek világraszóló sportrendezvényeket, nemzetközi konferenciákat ott, ahol minden lépés, minden lélegzetvétel mérhetetlen energiapazarlással jár. Van miből: az emírek rendelkeznek a világ kőolajkészletének egy jelentős részével, példátlan gazdagságuk forrása ennek kitermelése és elégetése. Ugyanaz, ami a klímaváltozásé.
Itt, Dubajban gyűltek össze tehát a világ nagyjai, hogy az emberiséget létében fenyegető klímakatasztrófa elleni intézkedésekről tárgyaljanak. Ha hiszed, ha nem, nyájas olvasó, a példásan légkondicionált termekben, felhőkarcolók tövében nem arról folyt a szó, hogy miként lehetne véget vetni az esztelen, öngyilkos pazarlásnak anyaggal, energiával. Véletlenül sem arról, hogy e menthetetlenül túlnépesedett bolygó lakói mi egyébben versenyezhetnének egymással, mint abban, hogy ki tudja gyorsabb ütemben felélni a természet kincseit: átalakítani hulladékká, a földet és az óceánt hulladéktemetővé.
Éppen ellenkezőleg, azon ötletelnek, hogyan lehetne még több energiával jóllakatni a civilizációnkat felzabáló, Világgazdaság névre hallgató szörnyeteget. Ezért nem érik be azzal, hogy a korábbi klímacsúcsokhoz hasonlóan az üvegházgáz-kibocsátás csökkentéséről kössenek megállapodásokat, melyekről előre tudható, hogy nem fogják őket betartani. Dubajban komoly emberek alkudoznak komoly dolgokról.
Először is, az energiahasználat hatékonyságát javító műszaki fejlődés támogatásáról. Ez, ugye, népszerű kérdés, mert hatalmas üzlet, és mint köztudott, nem fenyeget az energiatermelés/pazarlás csökkenésével. Mert ha az előállítás hatékonyabb és a termék ezáltal olcsóbbá válik, akkor többet vesznek belőle, bármi legyen is az, pörög a gazdaság motorja, hajtja a „takarékosság” a végkimerülésig.
Még épületesebb téma a globális igazságosság. E szerint az úgynevezett fejlődő országok támogatásra szorulnak, hogy nekik ne kerüljön olyan sokba az áttérés a klímabarát technológiákra. Fejlődő országnak tekinti magát Kína és maguk az arab olajemirátusok is, többek között. Az ő erőfeszítéseiket tehát mások finanszírozzák majd, jobb híján a bűnös nyugat.
De vajon miféle technológiákra gondolnak? Nos, az első, ünnepélyes bejelentés Dubajban az atomenergia rehabilitációjáról szólt. Atomerőművek nélkül nincs klímavédelem, állapították meg a küldöttek. A világon jelenleg épülő atomerőművek fele Kínában épül. (A többi főleg Indiában, Törökországban, Dél-Koreában, Egyiptomban és Oroszországban.) A mostani klímakonferencia első kézzelfogható eredménye tehát az atomreaktorok új nemzedékének megjelenése lesz, széles nemzetközi összefogással, az építésükben érdekelt hatalmak – franciák, oroszok – legnagyobb örömére. A korszerű biztonsági és környezetvédelmi intézkedések ugyanis rettenetesen megdrágították az atomerőművek építését, üzemeltetését, valamint hulladékuk kezelését. Ezért a fosszilis energiát termelő ágazatokból kiszoruló tőke újabban inkább a megújulók felé áramlott. A nap- és szélenergia előállítása ma már feleannyiba sem kerül, mint a nukleáris energiáé. Az atomenergia versenyképessége piaci alapon többé nem fenntartható. Ezen segíteni kellett. Most majd a klímavédelem jelszavával, állami szubvenciókból és a növekedési hajszán gazdagodó pénzvilág bőkezű támogatásával fogják talpraállítani az ágazatot. Elárasztjuk a bolygót több ezer éven át sugárzó radioaktív hulladékkal, nyakunkba vesszük újabb nukleáris katasztrófák kiküszöbölhetetlen kockázatát, célpontot kínálunk a jövő ön- és tömeggyilkos merénylői számára. Subidubaj.
„Rettenetesen messze vagyunk a helyes iránytól”, jelentette ki a brit uralkodó a találkozót megnyitó beszédében. Ez volt talán a legigazabb mondat, ami elhangzott Dubajban. És a legrettenetesebb ebben az, hogy a helyes irány, amely megmentené az emberhez méltó élet veszélyeztetett feltételeit a Földön, közismert és ma még nyitva áll, főbb paraméterei elférnek egy bekezdésben:
- anyagtalanítás – áttérés az energia- és anyagtakarékos eljárásokra az élet valamennyi területén;
- kukába az eldobható civilizációval – lázadás a gyorsan avuló, olcsó tömegtermék uralma ellen a tartósság és a jó minőség nevében;
- rövidebb kereskedelmi láncok – kevesebb szállítás, több önellátás az élelem és a közszükségleti cikkek terén, amelyek előállítása helyben, helyi forrásokból rengeteg munkaalkalmat, diverzebb gazdaságot teremtene;
- kevesebb felesleges közlekedés – az életmód és a munkamegosztás újragondolása a lokalizáció és decentralizáció jegyében;
- szabad technológiaválasztás – előny az emberi munkavégzést segítő, kisléptékű, szelíd megoldásoknak, a tömeges hatású beavatkozásokkal és az embert helyettesítő technológiákkal szemben, végső búcsú a műszaki dinoszauruszoktól (pl. atomerőművek, vízlépcsők);
- egészséges táplálkozás – kevesebb, jobb minőségű húsfogyasztás (és ami együtt jár ezzel: emberséges bánásmód a haszonállatokkal), mert a növényi táplálék előállításának energia- és vízigénye az állati termékének a töredéke csupán.
Emelje fel a kezét, aki ezekről most hall először.
Dubajban azonban az emberiség ügye vereséget szenvedett. A pazarlás az energiával, az élettel ezentúl sem csökken, sőt, nőni fog. Győztek az atomerőművek, a gépkocsik, az akkumulátorok. A magyar kormány triumfál: ugye megmondtuk? Nem lesz változás. Ha lesz, nem onnan indul majd ki, ahol azok tanácskoznak, akik a változásban a legkevésbé érdekeltek. Akiknek a hatalma a technológiafüggő, energiazabáló rendszerek fenntartásával áll és bukik.
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/50. számában, december 15-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/vereseg-dubaj-klimacsucs-lanyi-andras-160180