A múltkor a Vérmezőn, a magyar jakobinusok emlékhelye körül keringtem, nem messze az egykori emelvénytől, amelyen már nem áll Kun Béla szobra, aki bizonyos értelemben mégiscsak az ő szellemi unokájuk, és még mindig nem a legrosszabb fajtából, mint utóbb kiderült. Ahogy így járkálok fel-alá a szűk téren „a leghosszabb évszázad” vége és eleje közt (1789-től 1914-ig szokták számítani), először értem meg azokat, akik szerint egész tizenkilencedik századi szellemi örökségünk hirtelen elavult. De nem azért, mintha megváltozott volna hozzá a viszonyunk – például modernből posztmodern emberekké lettünk volna vagy ilyesmi –, hanem éppen azért, mert mindenestül olyanok maradtunk, amilyennek ők bennünket kitaláltak. A huszadik század, minden mozgalmassága ellenére, lényegében nem volt egyéb, mint a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek megvalósulása, végső következetességgel, egészen az önfelszámolásig. A teljesült három kívánság abból a bizonyos gonosz meséből: „Nőjön a kend orrára!” …