Jelentem, élet zengi be az iskolát. Ülősztrájkoló, tanáraikat éltető diákok, fegyelmezés helyett polgári engedetlenségből példát mutató tanárok, öntudatos szülők, akik összedobják a kirúgott oktatók fizetését, hát ez csodálatos. Azonban, kedves Ady Endre, az már nem áll, hogy az élet is derűs iskola lesz, nem lett az. Az élet iskolájában suhog a nádpálca. A pedagógusok pimasz leckéztetése zajlik az élet iskolájában. …
Wasserkopf
A szakmunkást a betanított munkástól az különbözteti meg, hogy ő a maga szakterületén rendelkezik az önálló munkavégzéshez nélkülözhetetlen sokoldalú ismeretekkel. Többféle feladatot többféleképpen is el tud végezni, a változó körülményeknek és igényeknek megfelelően. A betanított munkás egy meghatározott munkakör betöltésére képes, egy adott munkafolyamat vagy technológia követelményeinek megfelelően. A tanárképzés küszöbönálló reformja a tanári hivatást ilyen betanított munkává silányítaná.
A közelmúltban nyilvánosságra került tervezet eltiltaná a képző intézményeket attól, hogy a jövő pedagógusait olyan „felesleges” tudással terheljék, amely „köznevelési célból nem indokolt”. Szerzői nem csinálnak titkot abból, hogy mit értenek köznevelési célból nem indokolt tudáson: bármit, ami túlmegy azon, amit a tanárnak a jelenleg érvényes Nemzeti alaptanterv szerint tanítania kell a középiskolában. Az ilyen részeket, mint olvasom, „törölni kell” a képzési követelmények sorából. S hogy ne legyen félreértés, hol húzódik a határ a szükséges és a felesleges tudás között, megállapítják, hogy már az emelt szintű érettségi vizsga teljesítéséhez szükséges többlettartalmak ismerete is csak kivételes, indokolt esetben kérhető számon a tanári szakokon. A diplomás pedagógusnak tehát nem kell rendelkeznie az emelt szintű érettségi vizsga letételéhez kellő tudással.
Nincs rá okom, hogy sok jót feltételezzek az oktatáspolitika mostani irányítóiról, még sincsenek kétségeim afelől, hogy ha a tervezet kidolgozását nyilvános szakmai vita, egyeztetés előzte volna meg, ekkora emeletes baromságok azért nem maradtak volna a szövegben. Kizárt, hogy valaki ne figyelmeztette volna őket: a tanár dolga nem lehatárolt ismeretek átadása, mert az ismeret eleve nem olyasmi, amit át lehetne adni, mint valami csomagot. Akár általános, akár középiskolában tanít, neki először érdeklődést kell(ene) keltenie diákjaiban a tudás iránt, és meg kellene őket győznie arról, hogy van valami értelme a tananyag elsajátításának. Nem mintha az maga volna a teljes igazság, hanem éppen azért, mert a tantervben szereplő, szükségképpen elvonatkoztatott és leegyszerűsített, szélesebb összefüggéseiből kiragadott tudás-preparátum jó esetben mégiscsak hiteles módon utal egy összetettebb tudományos, történeti vagy éppen költői igazságra, melynek megvitatása ritkán fér a tantárgyi keretek közé, de amit azért a pedagógusnak, persze, ismernie kell. Éppen arról kellene felvilágosítania tanítványait, hogy az iskola csak az első lépcsőfok a tudás világába vezető úton, s hogy ez a világ nincsen készen, és a bejárása életre szóló kaland. De mit mondhat erről az, akinek a saját felkészültsége se terjed túl az érettségi követelmények által lehatárolt szűk körön?
Az igazi pedagógusnak a szaktudósnál nem kevesebbet, hanem többet kell tudnia. Ismernie kell tudniillik a maga szépséges és néha kétségbeejtően nehéz mesterségének fortélyait, amiben nem fog tudni helytállni, ha nem szerez széles körű jártasságot az általa tanított tudásterületen. Ne kényszerítsük, hogy olyan tudással álljon a maga kíméletlenül kritikus kamasz-közönsége elé, amelynek hiányosságai a tanteremben bármikor lelepleződhetnek. Gonosz merénylet volna ez a tanárok, még inkább a diákok ellen. A tudományok fejlődése, a társadalmi igények alakulása, valamint a politikusok hóbortjai egyébként elkerülhetetlenné teszik a közoktatás tananyagának gyakori változását. Az a tanár, aki csak a mindenkori alaptantervhez igazított ismeretekkel rendelkezik, nem tudom, mihez kezd majd a diplomájával (tudom, de nem illik leírni).
A cél, amit ezen az ostoba módon akarnak elérni, egyébként helyes: a pedagógiai készségek és ismeretek súlyát szerették volna bizonyára növelni a tanárképzésben a szaktudományok túlsúlyának rovására. Erre szükség is volna, csakhogy a megoldandó feladat – a Nemzeti alaptantervhez hasonlóan – ezúttal sem mennyiségi, hanem minőségi kérdés (milyen logika, miféle elvek és szempontok szerint épüljön fel a leendő pedagógusoknak szánt curriculum), és semmi esetre sem olyasmi, aminek konkrét tartalmát a szakigazgatás előírhatná a tanszékeknek és szakmai szereplőknek.
De tartok tőle, hogy ezzel a reform megrendelői maguk is tisztában vannak. Őket azonban egészen más érdekelte, aminek semmi köze az oktatás minőségéhez vagy a tanárok tudásához. A pedagóguspálya elnéptelenedésére keresnek – olcsó – orvosságot. A fiatalok egyre kisebb arányban jelentkeznek a tanárszakokra? Nosza, könnyítsük meg számukra a diploma megszerzését! A jól teljesítő hallgatókat nem vonzza többé a pedagógus hivatás? Faragjunk pedagógust a gyengébb tanulókból! Azokból, akiknek a pontszáma úgysem elegendő ahhoz, hogy más egyetemi szakra felvételt nyerjenek. Tanárnak elvégre az is megteszi, akinek képességeit az emelt szintű érettségi meghaladná.
Karinthynál, a Visszakérem az iskolapénzt című jelenetben a vizsgabizottság még csak arról győzködi Wasserkopf urat, hogy tudása a követelményeknek igenis megfelel. A tanárképzést reformáló Takaró Mihály fantáziája ennél merészebb: Wasserkopf nála nemcsak a vizsgán megy át, ő fog vizsgáztatni másokat.
Létezne, persze, más megoldás a tanárhiányra: a pedagógusbérek sürgős emelése, a nyomasztó kötelező óraszám csökkentése, a tanári munkát segítő szakmák jelenléte az iskolákban, a tanszabadság helyreállítása, a pedagógusközösségek önállóságának növelése, a képzés és továbbképzés színvonalának javítása, szemléletének korszerűsítése – ki ne tudná ma már hosszasan sorolni a tennivalókat, amikor harminc éve beszélünk-írunk ezekről anélkül, hogy bármi történne.
Ezután se fog. Iskolarendszerünk így is alkalmas – sőt, csakis így alkalmas – az olcsó munkaerő, az igénytelen fogyasztó, az engedelmes alattvaló tömeges előállítására, a tehetős és tehetetlen, tudós és tudatlan népesség közötti távolság fenntartására, amely társadalmi rendünk szilárd alapját képezi.
A köz- és felsőoktatáson megtakarított százmilliárdokból pedig játszva kifizethetjük a kínai elvtársaknak a Fudan Egyetem árát, a kamatos kamatokkal.
***
Megjelent a Magyar Hang 2021/33. számában, augusztus 13-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/wasserkopf-129843