Orbán Viktor

Európai Unió – a következő húsz év

A magyar kormány, amely eddig támogatta az Európai Parlament által elfogadott természet-helyreállítási rendeletet, most, a miniszterek tanácsában esedékes szavazás előtt váratlanul átállt az ellenzők oldalára, ezzel megbuktatva a több éves munkával kialakított tervezetet. Ismét bebizonyosodott, hogy a parlamenti demokráciából odahaza is csúfot űző Orbán-rezsim tehertétel az unió számára. A magyarokat kiszámíthatatlan viselkedésük, kicsinyes intrikáik, a közös európai célok iránt tanúsított nyílt ellenszenvük alkalmatlanná teszi a kontinentális együttműködés csikorgó gépezetének működtetésére. (Ne tessék tiltakozni, amiért „a magyarokat” emlegetem. Kívülről csak annyi látszik, hogy az ország ötödszörre is nagy többséggel szavazott bizalmat ennek a kormánynak.)

Teljesen mindegy, hogy a váratlan pálfordulás mögött mi áll, bosszúból blokkoljuk az uniós döntési mechanizmusok működését, vagy Orbánnak eszébe jutott néhány újabb természetromboló beruházás, amelynek kivitelezését nehezítené ez a rendelet, esetleg a természetvédő többséggel szemben kisebbségbe szorult néppárti frakciónak tett szívességet valami hoci-nesze alapon. Annyi bizonyos, hogy nyíltan be nem vallható érdekek szolgálatában egy létfontosságú ügyben tettünk ismét keresztbe a közös elhatározásnak.

A Fidesz Bős–Nagymarosa

Dagad az akkugyárak botránya. Hetente újabb települések lakói értesülnek arról, hogy a kormány anélkül, hogy megkérdezte volna őket, földjüket, vizeiket, levegőjüket eladta, és rövidesen külföldi, többnyire kínai cégek építenek gyárat a szomszédságukban akkumulátorok előállítása vagy bontása céljából. Így válik belőlünk „akkumulátor-nagyhatalom” – ami körülbelül úgy hangzik, mintha a Fülöp-szigetek azzal kérkedne, hogy bérrabszolga-kibocsátó nagyhatalommá lett, vagy Egyiptom a digitális hulladék szétválogatása terén kivívott nagyhatalmi státuszával dicsekedne.

A magyar gazdaságpolitikában jelenleg az akkubiznisz a fő csapásirány: csapásnak méretes, üzletnek siralmas, bölcs vezetőinknek azonban semmi jobb nem jutott az eszébe. Talán azt remélték, hogy ezzel egyszerre tehetnek szívességet európai és ázsiai üzletbarátaiknak – még egyszer és utoljára, ahogyan elnézem kétfelé szakadó világunkat.

Választások éve

A szövetséges hatalmak tankjai Berlinhez közeledtek, amikor a német nép egy jelentős része még hitt a végső győzelemben, amit a Führer megígért. Ötvenhat novemberében a Vörös Hadsereg katonái egy fasiszta lázadást leverni jöttek Budapestre. Miért kételkedtek volna feljebbvalóik szavában, amelyet az összes (számukra hozzáférhető) hírforrás megerősített? Gondoljunk rájuk is némi megértéssel, amikor Orbán-hitű polgártársainkkal arról beszélgetünk, miképpen fogja a magyar miniszterelnök rövidesen átvenni Európa vezetését. Esetleg gondoljunk azokra az oroszokra, akik ma, a százezrek életét követelő háború második esztendejében még mindig egyetértenek Ukrajna lerohanásával (vagy egy névtelen kérdőíven sem merik bevallani ennek az ellenkezőjét).

Miért ne hinnének pont ők, Orbanisztán hű alattvalói, annak a véleménynek, amely minden bérelhető médiafelületen megjelenik és minden bérelhető tollból szivárog, hogy Európát a szuperállamtól, a migránsoktól, a pedofíliától, a kiskorúakra leselkedő nemváltó műtétektől és a háborútól csakis Orbán Viktor védheti meg?

Egészen másról

Egészen másról akartam írni, de közbejött ez a műbalhé: a melegpropagandával megvádolt Nemzeti Múzeum. Ami az egészből már első pillantásra világos volt nekem, hogy semmi sem világos. Nem értettem, mire megy ki a játék. És akkor inkább ezen törtem a fejem.

Hogyan veszítettük el az orosz–ukrán háborút

Neked is feltűnt talán, nyájas olvasó, hogy egy Magyarországgal közvetlenül határos ország területén ezekben a hetekben-hónapokban zajlik a legsúlyosabb háborús konfliktus a második világháború óta. Következményeit tekintve bátran nevezhetnénk akár harmadik világháborúnak is, remélve, hogy annak nem előjátéka, hanem ellenszere lesz, ami most történik.

Mátrix

Micsoda téma egy sci-fihez, mit ki nem hozna belőle egy hollywoodi forgatókönyvíró!

Képzeljenek el egy országot, melynek lakói egyszerre, egy időben két valóságban (vagy kétféle mátrixban) élnek. Ki az egyikben, ki a másikban. Vagy ha egy vígjátékíró kezébe kerül a téma: a hasunkat fognánk a röhögéstől, ahogyan ezek a szerencsétlenek vakon tapogatóznak és lépten-nyomon egymásba botlanak, dühödten püfölik egymást.

Scroll to top