Magyar Hang

Minek a kezdete? Minek a vége?

Egyetértek-e azzal, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi jogot semmibe véve fegyveres akciót hajt végre más országok területén és ilyenekkel fenyegetőzik? Természetesen nem, ezt talán nem is kell tovább magyaráznom.

Kívánom-e, hogy Venezuela és Irán népe megszabaduljon véreskezű elnyomóitól? Természetesen igen, ez ugye magától értetődik. (Türelmetlenül várom az amerikaiak beavatkozását Iránban, ahol a Forradalmi Gárda halomra gyilkolja a tüntetőket.)

Nyájas olvasó, ne várd, hogy a fenti ellentmondást feloldjam. Sőt, további ellentmondásokkal fogom nehezíteni azoknak a tisztességes embereknek a dolgát, akik szeretnének az igaz ügy oldalára állni.

Elsüllyedt világok

Kell-e, hogy egy népnek legyen saját hazája? Nem kell, miért is kellene. Amikor a hódító fejedelmek birodalmuk határát megállapítják, nem kérdezik a leigázott népeket. Nem is volt szokás lázadozni a dolgok természetes rendje ellen, s amikor mégis szokásba jött, lám, mennyi baj származott belőle. Soknemzetiségű birodalmak, mint a Habsburgoké vagy az oszmán, darabjaikra hullottak. A sok kis német fejedelemség lakói a francia eszmék hatására hirtelen rájöttek, hogy ők egységesen porosz alattvalók akarnak lenni. A lengyelek, pusztán azért, mert lengyelek, három birodalom ellen folytattak meg-megújuló szabadságharcot.

A kurdoknak sohasem volt saját országuk. Nem ismerem a történelmüket, amennyit ismerek belőle, az török fennhatóság alatt zajlott, de már jó száz esztendeje ők is háromfelé szakítva élnek, három különböző, de rájuk egyforma gyanakvással tekintő állam polgáraiként. A határok változnak, a hegyek, a folyók és az emberek helyben maradnak: a kurdoknak mindvégig ugyanott van otthon. Helyesebb a haza fogalmát a házhoz társítani, abból származik.

A feltaláló levele

Nagyméltóságú Úr!

Bátorítva azon figyelemtől, mellyel a börtönviszonyok javítására tett erőfeszítéseket kitüntetni méltóztatik, fordulok Nagyméltóságodhoz. A találmánynak, melyről hírt adni bátorkodom, kiindulópontja a jeles bölcselő, Bentham Jeremiás elgondolása. Mint ismeretes, ő annak idején a rabok elzárását, mozgásuk bilincsek általi korlátozását vélte felválthatni tökéletesb felügyeletük által. Eltávolítván cellájuk negyedik falát a körkörös börtönépület centrumában elhelyezkedő őrök minden pillanatban szemmel tarthatnak minden rabot. Bentham úr nézete szerint Panoptikonjának lakóiban láthatóságuk puszta tudata elnyomná a bűn csábítását, éspedig mozgásuk fizikai korlátozása nélkül.

Igen ajánlá találmányát a brit emberbarát a gyári munkások, valamint a tanulóifjúság szorgalmának ellenőrzésére, ösztökélésére is, a testi fenyítés félelme helyett, melyet a felvilágosodott kor elítél s méltán. Ámde a Társadalmi Gépezet olajozott működése megköveteli, hogy annak fogaskerekei egymásba pontosan illeszkedjenek, ezért elengedhetetlen, hogy az alattvaló mindenkor magán érezze az Állam fegyelmező tekintetét. Ennek megvalósítása azonban egy ponton túl ugyancsak korunk szelleme, a humanizmus tilalmába ütközend, s praktice kivihetetlen. A haladás maga volt tehát, mely napirendre tűzte a Panoptikon eszméjének visszájára fordítását. Mennyivel célszerűbb s emberségesebb, hogyha szüntelen felügyelet helyett arról gondoskodunk, hogy maga az alattvaló – legyen bár elítélt vagy ártatlan – maga figyelje minden pillanatban Őreit. Hallgassa önként, saját szabad akaratából az Állam szózatát!

Béke Ukrajnában

Eljött az igazság pillanata, mondta Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, amikor elolvasta Trump béketervét. Amelyet utóbb az amerikai külügyminiszter az oroszok kívánságlistájának nevezett (majd ezt is letagadta), Trump pedig kijelentette, hogy nem az ő végső ajánlata. Hogy holnap mit fog ki- és bejelenteni, azt valószínűleg maga sem tudja még. Ukrajna vagy a méltóságát veszíti el, vagy legfőbb szövetségesét, így Zelenszkij. Az az igazság, hogy nincs igazság.

Az uralkodó eszmék – rövid visszatekintés, mielőtt a történet véget érne

Mi akar lenni ez már megint? Uralkodó eszmék – ugyan már! Mikor uralkodtak itt az eszmék? Mostanában nem, erre mérget vehetsz! – gondolják sokan, de nincs igazuk. Minden tartós uralom elvekre, hiedelmekre, előítéletekre hivatkozva követel engedelmességet az alattvalóktól, az európai kultúrkörben legalábbis. Tudtommal ez az egyetlen civilizáció, amelyben a hatalom igazolásra, éspedig észszerű vagy annak látszó érvekre szorul. Nem érheti be a puszta erőfölénnyel, és egy ideje már nem hivatkozhat minden további nélkül az uralkodó vagy őseinek tekintélyére sem. A társadalmi rend szakrális eredetébe vetett hitet errefelé már vagy háromezer éve megkérdőjelezték Izrael túlbuzgó prófétái, akik a felkent uralkodó bűneiről prédikáltak a népnek. Ezt a különös szokást a keresztény egyház örökítette át a középkori Európa számára, ahol a lelkek felett az egyház, a testek felett a világi hatalom uralkodott. Elhúzódó háborúskodásaik és vetélkedésük állította a középpontba az uralom legitimitásának kérdését, amelyre az újkori monarchiákban a jogászok különféle válaszokat dolgoztak ki: ebből lett a jogállam.

Polikrízis és geopolitika

A tudományos előrejelzések ritkán teljesülnek, a társadalmi folyamatok többnyire rácáfolnak a szakértők és szakértő testületek jövendöléseire. A Szovjetunió összeomlását, a hetvenes évek olajválságát, a 2008-as hitelválságot senki sem látta előre. A ritka kivételeket, ha egy-egy prognózis véletlenül hasonlít arra, ami utóbb tényleg bekövetkezett, sokáig emlegetjük. A be nem váltakat ellenben senki sem kéri számon, és a sorozatos kudarcok nem kezdik ki a jövő mérnökeinek tekintélyét.

Bízunk a tudósok előrelátásában, mert valamiben hinni szeretnénk. Egy olyan komplex rendszer viselkedése azonban, amelyre egyszerre hatnak a természeti társulások és a kulturális közösségek működésének törvényszerűségei, valamint nyolcmilliárd (többé-kevésbé) eszes lény pillanatnyi döntései, lényegében kiszámíthatatlan. Ezért a jövőre vonatkozó tudományos számítások és kormányzati tervek ma sem állnak szilárdabb talajon, mint az egykori fejedelmeké, akik haditervüket a csillagjósok tanácsai szerint alakították. Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE oktatója beszélt erről a Kossuth Klubban, a Polikrízis és geopolitika címen meghirdetett tanácskozáson. A tudományos jövendőmondás megbízhatatlanságának tudományos bizonyítékaiból azonban nem a szokásos szkeptikus következtetésre jutott. Ha egyszer tudjuk, hogy nem tudjuk, mi lesz, miért ne hagyatkoznánk a tervezés során bátrabban arra, amiről szeretnénk, hogy legyen: a saját meggyőződésünkre és elképzeléseinkre? Szaknyelven normatív forgatókönyvnek nevezik az ilyesmit.

„Nem a mi háborúnk”

De bizony, a mi háborúnk ez, kedves Szijjártó Péter, a tiéd és az enyém, többek között, és ezt te nálam sokkal jobban tudod. Az orosz imperátor harci szekeréhez láncolt vazallus fejedelmek kijelentései azonban ugyanazt a logikát követik, a totális háború logikáját, amelyet az ukrán városokra dobott bombák s az elhurcolt ukrán gyermekek sorsa az átnevelőtáborokban. Hazugságaid harci cselekmények, mint ahogyan a jövőre esedékes magyarországi választások kimeneteléről is az Ukrajna lerohanása nyomán támadt háború fegyvertényeként fognak megemlékezni a történelemkönyvek. Semmi sincs e pillanatban nagyobb befolyással a sorsunkra, mint ez a háború.

Deák Ferenc igazsága

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszaadhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.” Deák meggyőződését igazolta a kiegyezés 1867-ben, amely két évtized után felszámolta az önkényuralmat Magyarországon és helyreállította az ország alkotmányos rendjét az 1848-ban elfogadott törvények szellemében. Igaz, Deák és politikustársai nem tétlenül várták a kedvező szerencsét: következetesen képviselték a nemzeti érdeket, és ügyük széleskörű társadalmi támogatást élvezett.

Most, harminchárom évvel a Duna erőszakos elterelése után, önként feladva a Hágai Bíróság 1997-es állásfoglalásában foglalt jogi lehetőségeket, a magyar kormány végérvényesen és visszavonhatatlanul lemond a szlovák–magyar határfolyóval, a Dunával kapcsolatos jogairól.

Adásomat megszakítva

Magamon is tapasztalom a fásultságot. Az egyhangúan felháborító hírek nem hoznak ki a sodromból, nem lehet naponta kiakadni, megszokom. A vasúti közlekedés valamelyik fővonalon összeomlott: hát persze hogy összeomlott. Rákosrendezőn luxusvárosnegyed épül, szociális bérlakás a fővárosban egy se, c’est la guerre. A Halászbástyát a kormány jelképes összegért eladja a miniszterelnök vejének; Szijjártó Péter után honvédségi vadászgép viszi Paraguayba az itthon felejtett fogkeféjét; a klímavészhelyzetre tekintettel fagylaltot idén a Balatonnál csak a Mészáros Lőrinc cég tölcséreiben lehet árusítani – az ilyen újdonságokon az ember unottan átlapoz.

Erdőjáró, természetszerető ember létemre az alábbi hírre sem a tartalma, hanem az eljárás körmönfont aljassága miatt figyeltem fel. Egy salátatörvény keretében ugyanis, elrejtve az áttekinthetetlen rendeletek és rendeletmódosítások közé, ahogy szokás, az országgyűlés megszavazta azt a jogszabályt, amely lehetővé teszi a tarvágást őshonos erdeinkben, természetvédelmi területen is. De még a vágás bejelentésének a kötelezettségét is háromról két hétre csökkentették, nehogy a természetvédelmi hatóságnak ideje maradjon vizsgálódni, akadékoskodni. Mindenre gondoltak.

Scroll to top