Orbán Viktor három honvédő háborúja

Hogy megelőzze képviselőinek eltávolítását az Európai Parlament néppárti frakciójából, a Fidesz maga hagyta el a pártcsaládot. Emelt fővel távoztak. Nem az ereszcsatornán.

Most lehet mérleget vonni.

Magyarország megítélése a nyugati világban a mélypontra süllyedt. Európában ez idő szerint nem akad olyan ország, amely a rossz illatú magyarok szövetségét keresné. A magyarokét, ismétlem, mert ne áltassuk magunkat: azt az országot, ahol ez a politika több mint egy évtizede szilárd többséget élvez, nem alaptalanul azonosítják Orbán Viktorral és rendszerével. Márpedig a demokratikus jogállam rendjét felforgató jobboldali radikalizmust konzervatívnak a nyugati féltekén senki sem nevezné. A kereszténységet pedig mint politikai eszmét inkább a nemzethatárokon átnyúló testvériséggel, az elesettek iránti szolidaritással kapcsolatban szokták emlegetni. Még véletlenül sem forgatja senki a keresztet világnézeti ellenfeleire lesújtó bunkósbot gyanánt. De még a jobboldali populizmus is mást jelent Európában: a szabadkereskedelmi világrend kárvallottjainak tiltakozását a globális hálózatok és a kormányzó technobürokrácia ellen. Ennek a helyi érdekekre és tömegindulatokra hivatkozó politikának sincs szüksége egy nyíltan jogtipró, tekintélyuralmi rendszer szövetségére. Alkalmi koalíciók lesznek bizonyára, de a hasonszőrű, ám kétes jövőjű lengyel kormány kivételével nem akad jóakarónk az Európai Unióban. Érdekérvényesítő képességünk hirtelen a nullára csökkent, beleszólási lehetőségünk az ügyek menetébe ugyancsak. Zsarolási potenciálunk minimális, mert a mozgásterünk kiszámítható: szüntelen fenyegetőzés és vádaskodás (justice for Hungary, imádják hallani), de a pénzükről azért nem fogunk lemondani. Gazdaságunk kiszolgáltatottsága a német autóiparnak pedig visszatartja kormányunkat a meggondolatlan lépésektől. Az új helyzet első számú kárvallottjai természetesen a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek lesznek. Jogaik védelmében a magyar kormány ezentúl semmit sem érhet el a nemzetközi fórumokon, és ez bátorítani fogja a magyarellenes közhangulatból profitáló politikusokat.

Mi pedig visszatérünk oda, önként és dalolva, ahonnan elindultunk: a posztszovjet Oroszország vonzáskörzetébe, hogy finoman fejezzem ki magam. A változó idők próbáját kiállt titkosszolgálati szálak és a guruló rubel birodalmába. Politikai elvbarátaink körébe. Mert ne feledjük – és ne feledjék az Orbán kivételes politikai képességeitől ájuldozó megmondóemberek –, Belorussziát, Azerbajdzsánt, Kazahsztánt, Törökországot stb. is hasonlóan leválthatatlan, többségi felhatalmazással önkényeskedő, egyszóval zseniális politikusok irányítják. Hogy Komp-országot sikerült visszakormányozni a keleti partra, ahová a legkevésbé kívánkozott, ez vitán felüli teljesítmény, de hogy elismerésre méltó-e, abban nem vagyok biztos. Ahhoz szerintem nem elég nyíltan dörgölőzni azokhoz a kisebb és nagyobb hatalmakhoz, akik a magyar Alaptörvényben kimondott elveket nap mint nap lábbal tiporják, nem elég seftelni velük és falazni bűntetteikhez. Persze, ha van olyan ország, ahol az ellenzék vezérét, ha nem sikerül a jól bevált sztálini hagyományokhoz híven eltenni láb alól, mindjárt a merénylet kudarca után koholt vádakkal évekre börtönbe zárják, és akad egy másik, egyetlenegy, amelyik hallgat ilyenkor és blokkolja az európai politika (erőtlen) tiltakozását, akkor ezek valóban egymáshoz illenek. De hogy idáig eljussunk anélkül, hogy a szovjet iga alól alig szabadult magyar nép elkergetné hőn szeretett vezérét, ehhez kellett Orbán Viktor három korábbi honmentő hadjárata a Nyugat ellen. Hogy megtanuljuk, hol a helyünk, kik az ellenségeink, és ki véd meg tőlük. Azóta árkon-bokron keresztül követjük őt.

Az elsőt inkább hadgyakorlatnak nevezném. Az illiberális demokrácia jelszavával vívtuk, leplezetlen kárörömmel gyaláztuk az elbizakodott, válsággal küszködő nyugati civilizáció alapértékeit, a szabadelvűséget, valamint a mindenkori hatalmat önkorlátozásra kényszerítő jogállamot. Dicsőítettük ellenben a nyugati technológiát keleti kegyetlenséggel párosító diktatúrák politikai szilárdságát, gazdasági sikereit. Mindez előkészítette az új pártállam kiépítését, a fékek és ellensúlyok rendszerének szétverését. Vagyis az igazi háború – már ekkor is – idehaza folyt. De hát a proskripcióhoz hadiállapot kell, a hadiállapothoz meg ellenség. És aki a szövetségeseiből ellenséget csinál, jól teszi, ha új barátok után néz. Közeledésünk nagy keleti példaképeinkhez szilárd hátországot teremtett a nyugattól való elszakadáshoz.

A második már igazi hadjárat volt, és nyíltan Európa ellen irányult, egy Orbán szempontjából szerencsés pillanatban. Az Ázsiából és Afrikából Európába özönlő bevándorlás veszélyeit Európa későn ismerte fel. Az olcsó munkaerő, az igénytelen, kiéhezett fogyasztó jól jött az üzletembereknek. Az is igaz, hogy a milliós nagyságrendű népmozgás kezelhetetlennek bizonyult az emberi jogok fogalomkészletével. Magyarország ugyan nem szerepelt a migráció célországai között, a kormányzati propagandának mégis sikerült felkorbácsolni a nálunk történelmi okokból máig erős xenofób indulatokat. De nem a migránsok voltak az igazi ellenség, hanem az Európai Uniót uraló átkos liberalizmus, amely a nyakunkra hozta őket. Még szerencse, hogy nálunk már más világ van! Orbán egy pillanatra Európa megmentőjének szerepében tetszeleghetett. Túljátszotta, de nem tévedésből: a szakításhoz kellett a kibékíthetetlen ellentét nyugati kollégáival. Szakítani pedig azért kellett, mert előre látható volt, hogy egyre leplezetlenebb önkényuralmi törekvései, de különösen a rendszerszintű korrupció, az uniós fejlesztési források eltérítése kiváltja majd az EU tiltakozását. Mire ez tényleg bekövetkezett, már tudtuk, hogy az csupán az ellenség hangja, aki irigyli sikereinket.

A 2018-as választáson aratott fölényes győzelemhez azonban ez kevés lett volna. A veszély, ami ellen védekeztünk, még nem volt elég nagy, és mivel nem létezett, arca se volt. Előbb tehát meg kellett személyesíteni. Erre találták fel Soros Györgyöt, a világuralomra törő pénzhatalom megtestesítőjét, aki markában tartja az Európai Uniót, és ránk szabadítja a migránsokat. Ellene küzdünk, maroknyi magyarság. Ő áll minden hazai mozgalom és közszereplő mögött, aki bírálni merészeli a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Nem mellesleg zsidó, de erről nyíltan nem beszélünk. A primitív agymosás bevált, főleg ott, ahová ekkoriban már nem jutott el más hír és más vélemény, mint amit a kormányzati propaganda sulykolt.

A hadiállapot maga volt a győzelem. Európa ellenkezése semlegesítve, keleti orientációnk legalizálva, a hazai ellenzék fondorlatai egyszer és mindenkorra leleplezve: Soros ügynökei. Elhárult minden akadály, most lehetett felpörgetni a közvagyon széthordását, a független média és a független igazságszolgáltatás elleni támadást, a kultúrharcot, a szellemi élet pozícióinak kisajátítását. Igen, mert elfelejtettem mondani, külpolitikánk belpolitika. Nemzetközi kapcsolatainkat aszerint romboljuk vagy javítjuk, hogy mi szolgálja a Fidesz-kleptokrácia uralmának háborítatlanságát idehaza. Elszigetelődésünk Európában áldozat a nemes cél érdekében. Taktikai siker. Történelmi kudarc.

Mélyre süllyedtünk. S a költő nem tévedett: a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül. Ajkukon gúny és enyhe megvetés.

Hétfőn egyébként március tizenötödike lesz. Kijárni tilos. Gondolkodni nem.

***

Megjelent a Magyar Hang 2021/11. számában, március 12-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/orban-viktor-harom-honvedo-haboruja-124514

Orbán Viktor három honvédő háborúja
Scroll to top