Európa legyengült ellenállóképességét kikezdte a keletről behurcolt fertőzés. Az osztrák újfasiszták és a szélső-populista cseh agrármilliárdos Orbán Viktor markába csaptak. A tengerparti országok radikálisai pedig jobban félnek a bevándorlóktól, mint az oroszoktól, ezért összebútorozkodnak a közép-kelet-európai kollégákkal. Tulajdonképpen csak követik a Kreml Ötödik hadoszlopaként működő egykori nyugati kommunista pártok példáját. Putyin legjobb európai tanítványa kiszabadult abból a politikai karanténból, amelybe az orosz és kínai imperializmus céljainak leplezetlen szolgálatáért került.
Ami a bécsi találkozón deklarált célokat illeti, az csupa szemenszedett hazugság. Hogy az orbáni szuverenitásvédelem mit jelent, már tudjuk: a szabad sajtó megfélemlítését, ellenfelei üldözését. Ha véd valamit, az Moszkva politikai, Peking gazdasági érdeke. Állítólagos békepolitikájuk Ukrajnát kiszolgáltatná az orosz terjeszkedésnek, Európát védtelenné teszi. A bevándorlás megfékezése népszerű ígéret, de nem hangzik hitelesen a magyar miniszterelnök szájából, aki ázsiai vendégmunkások tömegét telepíti hazánkba. Az egyetlen, amit a szerveződő új jobboldal vezéreinek elhihetünk, az az európai Green Deal környezetvédelmi céljai ellen intézett frontális támadás – ne legyenek kétségeink, nem a farmerek védelmében, hanem a multik és az ipari mezőgazdaság érdekei szerint.
A szélsőségek erősödése világjelenség, a parlamentáris rendszer végét jelzi. A rajtuk fityegő elavult márkajelzés, hogy éppen jobb- vagy baloldaliak, úgyszólván lényegtelen. A képviseleti demokrácia halott, mert nincs kit képviselni. A politikai döntések többé nem stabil, céljaikat artikulálni képes társadalmi csoportok képviselőinek nyilvános vetélkedéséből születnek. Az ipari tömegtársadalmak népe nem „nép” a szó eredeti értelmében, nem létrehozója, csupán fogyasztója a felkínált szolgáltatásoknak, köztük a politikának is. Akarata a médiapiacon uralkodó erőviszonyokat képezi le. A parlamenti pártok szerepét átvette a tudatipar, amely politikai alternatívák helyett a tömegindulatok felcsigázására alkalmas ügyeket tűz napirendre.
A NER négy cikluson át kitartó népszerűsége csak nyugati szemmel szokatlan, a kelet-európai és ázsiai parancsuralmi rendszerek természetének tökéletesen megfelel. Ezekben az országokban, amióta a fegyveres hatalomátvétel kiment a divatból, a közhatalom eszközeit (vagyon, jog, információ) kisajátító politikai vezetők Erdogantól Lukasenkáig hasonló „demokratikus” felhatalmazás alapján uralkodnak évtizedeken keresztül. Sem a féktelen korrupció, sem a jogállam rendjének lábbal tiprása nem a magyar modell sajátossága. Az Orbán-klán teljesítménye csak annyiban különleges, hogy ők egy uniós tagállamban érték el ezeket az „eredményeket”, ahol a demokratikus játékszabályokat csak részben és csak fokozatosan lehetett kiiktatni. Ehhez nem nélkülözhették a tényleges többség jóváhagyását. Ezért az elnyomás térségünkben bevált posztszovjet-posztfeudális eszközeit ötvözni kellett a tömegek mozgósításának populista módszereivel. Ezt szolgálja a folyamatos hadiállapot, az elpusztításunkra szövetkezett sötét erők – Brüsszel, Soros, migránsok, melegek – ellen vívott önvédelmi harc retorikája, a hisztérikus gyűlölködés és vádaskodás. Jellegzetes populista demagógia, csakhogy nem az utcai harcosok torkából, hanem a pártállam agyoncenzúrázott kommunikációs csatornáin keresztül, hivatalos közleményként.
A rendszer eresztékei azonban recsegnek-ropognak, ezért is próbál a névadó előre, kockázatos külpolitikai kalandokba menekülni. A harmadik magyar köztársaság kudarca ezáltal európai üggyé lett. Senki sem mossa le rólunk a szégyent, hogy mi szabadítottuk az Unióra ezt a gyanús társaságot.
Meg kell szabadulnunk a törvényes hatalmával nap mint nap visszaélő, választóit félrevezető, szövetségeseit eláruló kormánytól, véget kell vetnünk a javainkkal űzött rablógazdálkodásnak, igen. Hiába várjuk, hogy ezt helyettünk más végezze el, egy új párt, az Európai Unió, akárki – magunknak kell a sorsunkat kézbe venni. Ehhez azonban tudnunk kellene, hogy mit akarunk, és akarnunk kell, amit elhatározunk.
Orbán sikere mindenekelőtt hazai ellenfeleinek kudarca. De aki az ellenzék alkalmatlanságát kárhoztatja, az okok helyett a következményekről beszél. Az igazi ok a hazai hagyományhoz jól illeszkedő tekintélyuralmi rendszer tényleges alternatívájának hiánya volt. A nyugati típusú liberális demokrácia népszerűségét a rendszerváltozást követő évtizedekben lenullázta híveinek néhány katasztrofális tévedése. Összetévesztették a szabad társadalmat a szabadkereskedelemmel, a piacgazdaságot a nómenklatúra kiváltságainak piacosításával, a magántulajdont a globális üzleti hálózatok átláthatatlan tulajdonviszonyaival. Az Európát elözönlő bevándorlók áradatát emberi jogi alapon kívánták kezelni. A szocialista baloldal eszméit pedig már korábban kompromittálta a bolsevik diktatúra gyűlöletes negyven éve, utóbb a hazai szociáldemokráciát fizikailag is megsemmisítő kommunista párt jogutódjának sikeres igyekezete, hogy önmagát tüntesse fel a baloldali hagyomány örökösének. A modern európai értelemben vett konzervativizmusnak ezzel szemben nem is volt komoly hagyománya idehaza. Így a jogállam rendjét felforgató alsójobboldali kurzus büntetlenül nevezhette magát konzervatívnak, a gátlástalan történelemhamisítást hagyománytiszteletnek.
A széles körben elterjedt hiedelem, hogy a politikában nincs szükség elvekre, merő ostobaság. Három évtized hazai tapasztalata bizonyítja, hogy az elvtelen politika mire vezet. Elveken persze nem valamiféle világnézeti hitvallást kell érteni, hanem értelmes cselekvési programot. A fennálló rendszer bűneinek ostorozása ugyanúgy nem pótolja ezt, mint az üres ígérgetés. A populista recept átmenetileg beválik: népszerű jelszavakkal, napi szenzációkat meglovagolva mozgósítani tudja az elégedetlen tömegeket. Ennek hazai lehetőségei azonban korlátozottak: nehéz versenybe szállni a pártállami propagandagépezet behozhatatlan médiafölényével, s ha a kormányzáshoz nem is, a tömegek befolyásolásának tudományához Orbánék kiválóan értenek.
Egy sor kérdésben valószínűleg hamar egyetértésre jutnánk. De az is igaz, hogy az ország már egy jó ideje olyan kényszerpályán halad, amelyen nem könnyű visszafordulni. A lehetőségek alapos mérlegelésre lenne szükség, őszinte párbeszédre egymástól különböző meggyőződések képviselői között. Ez az, ami nálunk nem szokott sikerülni. Pedig a változás nem a pártok össze- vagy melléfogásán múlik és nem azon, hogy üzenetük eljut-e az emberekhez. Mi vagyunk az emberek. Jussunk el végre egymáshoz!
Amikor a nemzet a maga erejéből próbált változtatni a sorsán, mint negyvennyolcban vagy ötvenhatban, létezett közakarat, mely a változásoknak irányt szabott. S az nem egyik napról a másikra formálódott. Erről van szó: lakosságból ismét nemzetté kellene válnunk, ha csak átmenetileg is. Ebben közreműködni becsületbeli kötelessége most mindazoknak, akik a tudásukból élnek, azoknak, akik meg tudják szólítani polgártársaikat. Nincs rá mentség, ha elmulasztjuk.
A többi a szuverén nép elhatározásától függ. Akarhatjuk és csak akarnunk kell, hogy a széthordott nemzeti vagyont visszaszerezzük a tolvajoktól és orgazdáiktól. Senki se tiltja, hogy a multik és NER-oligarchák támogatása helyett a pénzünket a kormány 2026-tól inkább a csődbe vitt iskolarendszer, egészségügy, vasúthálózat helyreállítására költse. Ismerünk gazdasági stratégiát, mely a befektetőnek nem olcsó munkaerőt, nem természeti kincseink ingyenes használatát kínálja, és a teljesítmény látszatát nem felesleges, pimaszul túlárazott állami építkezésekkel próbálja fenntartani. A magunkra szabadított környezeti katasztrófát is elkerülhetnénk, ha termőföldjeinkkel, erdeinkkel, vízforrásainkkal észszerűen bánnánk, és a környezetromboló gazdasági tevékenységet lehetetlenné, az átállást a szelíd technológiákra kifizetődővé tennénk. Az élet minden területén csökkenthetnénk a távolságot döntéshozók és érintettek között: részvétlen demokráciánkból csinálhatnánk részvételi demokráciát, hogy a helyi közösségek maguk dönthessék el, milyen jövőt akarnak, és ebbe az országos politika minél kevésbé szólhasson bele. Helyreállíthatnánk Magyarország elveszett jóhírét.
A helyzet változásra érett: egy félrevezetett, kifosztott, elgyávult ország friss hírekre vár. Ez a baj. A híreket nem várni kellene, ahogyan szoktuk, ölbe tett kezekkel. Hanem csinálni.
***
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/28. számában jelent meg július 12-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/nincs-mentseg-165748