Szénakazlak krumplipürével. Magvető zöldséglevessel. Leöntve. A világvégi étlapon Van Gogh, Monet, az európai modernitás meggyalázott ikonjai. A választék minden bizonnyal bővülni fog. Európa múzeumaiban beláthatatlanul sok a leöntenivaló, és egyre több a dühös fiatal. Bár meg kell adni, az új képrombolók eddig mértékkel és igen gondosan válogattak.
Az üzenet világos. Ezek a tájak, szénakazlak és napraforgók, de legfőképpen a Magvető gesztusa: ezentúl érvénytelenek. Az ember nem festhet tájképeket, mondta Karátson Gábor, a kínai tájképfestészet nagy csodálója, amikor az erdőket tarra vágják. Ízléstelenség volna és hazugság. Ahogyan Adorno állította (és Pilinszky cáfolta fényesen), hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Lehet vagy sem, Karátson, Pilinszky, Adorno még értették, szívükben és elméjükben hordozták a hagyományt, melynek folytathatatlanságát be kellett látniuk. Látták és ezért képesek voltak láttatni másokkal is: művészetük és filozófiájuk az elsiratott hagyomány jegyében fogant.
De mi az ő veszteségük, az ő kifosztottságuk ahhoz képest, ami ezekben a szerencsétlen gyerekekben kavarog? A felnőttek azon vitatkoznak a fejük felett, hogy mi az, amiből esetleg jut még nekik, és mi az, amiből már biztosan nem. Hogy melyik nélkülözhetetlen nyersanyag mikor fogy el, hány állatfajnak kell még ebben az évszázadban kipusztulnia. Hogy meddig marad a víz iható, a talaj termőképes, hogy mikor dőlnek rájuk a hulladékhegyek. Hogy a felmelegedés mikor lépi át azt a határt, amely után már nincs visszaút, de akkor mégis, azután mi lesz? És közben fenntartható fejlődésről hazudoznak, mintha bizony fejlődés volna az, amit minden áron próbálnak fenntartani. Kihez forduljanak a kérdéseikkel, kinek higgyenek?
Elárvult nemzedék? Az árvaságnak is vannak fokozatai. Legárvábbak azok, akik nem ismerik a szüleiket, a szüleik történetét, amely őbennük folytatódik, a sorsukat. Az ilyenekkel az is megeshet, hogy maguk teszik árvává magukat: ismeretlen öregember képében a tulajdon apjukat gyilkolják, trónját elfoglalva, ismeretlen özvegy képében anyjukat ejtik teherbe. Minden győzelmüket, mint Oidipuszét, gyalázatos bűnné változtatja, hogy a saját kilétükkel nincsenek tisztában.
Ki vagyok én, és mivégre teszem, amit teszek? Figyelem! Az ilyen kérdésekre értelmes válasz csak egy kulturális hagyomány keretei között adható. És hogy a választ hol és miképpen keressék, az erre szolgáló útmutatás alkotja örökségük legbecsesebb részét. Elárulom: százezer karakternél hosszabb lineáris szövegekbe rejtették az örökhagyók. Költői képekbe. Festményekbe és filmekbe, amelyek látni tanítanak.
Azonban felnőtt egy nemzedék, amelyet kiforgattak az örökségéből. A múltat nem ismeri, a jelent nem érti, a jövőtől semmi jót nem remél. Fogalma sincs arról, hogy kicsoda, mert a fogalmak, amelyek segítségével kilétéről számot adhatna, értelmüket veszítették.
Miért nem robbantják fel a múzeumokat? Miért nem kergetik el a tanítóikat? Meddig érik be még jelképes gesztusokkal?
Nincs sok időnk, beszéljünk világosan. Kár a paradicsomszószért, fiúk! A krumplipürétek, lányok, célt tévesztett! Nem biztos, hogy ez a bolygó az emberhez méltó élet számára még megmenthető, ez tény. De ha meg akarjátok menteni, mindenekelőtt azt kellene tisztáznotok, hogy mi az egyáltalán, ami méltó az emberhez. Ezt a tudást majd nektek kell kiásni a hagyomány romjai alól. Ne próbálkozzatok tehát rombolással, hagyjátok ezt a múltszázadi avantgárd kivénhedt veteránjaira. A botrány a legolcsóbb siker. Romokból pedig már úgyis több van, mint elég; csak a saját dolgotokat nehezítitek.
Nem a turistacsordák beetetésére kihelyezett műveket féltem tőletek. Van Goghnak például egészen biztosan jobban tetszene, amit ti műveltek vele, mint az értékálló műalkotásba fektető milliárdosok árverésén elért csillagászati vételár. Százszor többet merhettek, mint hogy mertek. Nincs nem-igaz szavatok. Üzeni egy száz éve halott, Ady Endre nevű költő. Persze, ti nem olvastok verseket. Bocs.
Tévképzetekkel tömték teli a fejeteket, nem csoda, hogy nem kértek a tanulásból. Mert ha a tudás uralkodni-tudás a természeten, akkor a tudás ezekben az években látványos vereséget szenvedett. Ha a tudomány célja a technika fejlesztése, a technológiai haladás pedig a termelés fokozását szolgálja, elfogyasztható javak előállítását, jólétnek pedig e javak bőségét és a vásárlás élményét nevezik, akkor vesszen a technika és a tudomány, melynek diadaláért ilyen rettenetes árat fizettünk. Mert a lét, amit ezen az áron kínálnak nektek, minden, csak nem jó, ez most már a ti számotokra is egyre világosabb.
Miért titkolták előttetek, hogy amit elfogyasztanak, az végül elfogy? Hogy a jó élet reményét egy véges bolygón a végtelen növekedés ígéretéhez kötni ostobaság? Miért nem figyelmeztettek, hogy a tudás nem hatalom (mások felett), hanem megértés (mások iránt), sőt, önmegértés? Hogy a gépies munkával és céltalan szórakozással töltött élet nem lehet jó? Hogy a szabadság valami egészen más, nem a háborítatlan fogyasztás és bőséges emésztés egyetemes joga, de akkor, ugye, micsoda?
Honnan tudhatnátok, ha egyszer nem olvastok verseket? Nem-zenét hallgattok, nem-városokban éltek a post-truth virtuális világában, amely már régen nem valóság, de még mindig fennáll és nem képes elmúlni.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/46. számában november 11-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/napraforgok-paradicsomszosszal-148494