A második világháború előestéjén írta valaki: lehet, hogy a múltat és a jövendőt e nép megbűnhődte már, de az biztos, hogy a jelen bűneiért egyszer még fizetni fogunk. Úgy is lett, elég hamar. Most sem lesz másképpen.
Az akkumulátor- és gépkocsigyártó nagyhatalom ugyanazon az ócskavastelepen végzi nemsokára, ahol a vas és acél országa rozsdásodik. Az Oroszországban és Kínában dühöngő diktatúra utolsó európai csatlósa ugyanúgy a történelem szégyenpadjára kerül, mint példaképe, az eggyel ezelőtti keresztény nemzeti kurzus. A lebutított, tönkretett magyar iskolarendszer áldozatai felnőttkorukban rettenetes árat fizetnek majd – képletesen és szó szerint – azoknak a nemzeteknek, amelyeknek gondjuk volt rá, hogy gyermekeiket ellássák az önálló tájékozódáshoz, sikeres helytálláshoz nélkülözhetetlen tudással. A megmérgezett, kizsigerelt, tarra vágott és tönkreépített hazai táj többé nem lesz képes táplálni utódainkat.
Miért kell ennek így lennie? Miért mindig a rossz oldalra állunk, miért engedelmeskedünk lelkiismeretlen urainknak, miért idomítjuk a hátgerincünket olyan készségesen a rajtunk taposó csizma talpához? Miért nem akarjuk tudni ezekre a miértekre a választ? Miért hazugságokkal áltatjuk magunkat?
„Ez a Magyarország még mindig összeszedhetné magát, megrázhatná magát, mint a kutya… A valóságos élő emberek, akikkel találkozom, lenyűgözőek, csak mintha el volna átkozva az összefüggés” – állította Karátson Gábor barátom mindjárt az új demokrácia első évtizedében. Úgy találta, hogy a magyarok elképesztően undokok egymással. A sok áporodott sérelem, acsarkodó gyűlölet és önmaguk elől is titkolt szégyenérzet megakadályozza őket abban, hogy összefogjanak nyilvánvaló közös érdekeik védelmében, egyáltalán, hogy felismerjék a tennivalókat. Mint a forradalom résztvevője és tanúja ő mindezt ötvenhat emlékének elárulásával magyarázta: a hazugságra, hallgatásra és megalkuvásra épített kádári konszolidáció demoralizáló hatásával. A magam részéről mindig sejtettem, hogy a magyarázat ennél messzebbre vezet és bonyolultabb. Most erre teszek kísérletet: az összefogás útjában álló kölcsönös bizalmatlanság, a meghasonlottság gyökereit keresem, és megpróbálom kideríteni, mi okozza nálunk a reális önkép és önazonosság hiányát.
1. Se nemzet, se állam
Beszámolómnak egymásra épülő, vagyis inkább egymásra torlódott történelmi tapasztalatokról és traumákról kell majd szólnia. Az elbeszélés nehézségei mindjárt kiderülnek, ha megpróbáljuk azonosítani a történet helyszínét és szereplőit. A Szent István által alapított magyar állam örököseinek valljuk magunkat, de tudjuk, hogy a mi történetünk, mai magyaroké, lényegében akkor kezdődik, 1526-ban, amikor a középkori magyar államé véget ér. A példátlan pusztítással és hatalmas vérveszteséggel járó oszmán hódítás korától fogva ezen a területen különféle birodalmak és államalakulatok osztozkodnak mind a mai napig (ugyanúgy, mint a magyar államalapítás előtt), és a népesség is nagyrészt kicserélődik. Az egykori Magyar Királyság önállóságának helyreállítására tett szórványos kísérleteket a Habsburg birodalom újra és újra letöri. A magyarság újjászületése modern, polgári értelemben vett nemzetként a tizenkilencedik században majd heroikus szellemi és fizikai küzdelem eredménye lesz, azonban a magyar fennhatóság időleges helyreállítása az Árpádok országa felett (a dualizmus korában) nem ennek a küzdelemnek a gyümölcse. Birodalmi keretek között ment végbe, a függetlenségi törekvéseket feladva, a polgárosodás programjának korlátozása árán, eredménye pedig a magyarral összebékíthetetlennek bizonyuló konkurens nemzeti törekvések semlegesítése, utóbb elnyomása lett. Hatalmas árat fizettünk később ezért.
De mi lehetett vajon, amit az állami egység felbomlása és a nemzet születése között eltelt évszázadokban a magyarság legjobbjai hősies elszántsággal, bölcs körültekintéssel védelmeztek? A hazájukat védték, ezt tőlük tudjuk, de vajon mit értettek alatta? A horvát származású Zrínyiek például, vagy Zrínyi Ilona (apját nem ismerő) neveltje, II. Rákóczi Ferenc, német-római birodalmi herceg? A soknemzetiségű és különállását féltő Erdély fejedelmei, a császár és a szultán között egyensúlyozó diplomaták és hadvezérek, Bethlen, Bocskai? A válasz korántsem magától értetődő, egy rövid publicisztikában érjük be ennyivel. De vegyük észre: ami a földrajzi térben igencsak bizonytalan határok között elterülő földdarabot, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett pátriát a leginkább hazává tette a rajta élő-pusztuló, egymással torzsalkodó, etnokulturális értelemben igencsak elegyes népesség számára, az maga a védekezés éthosza volt. A haza elveszett! – a magyar hazaszeretet ettől a koronként meg-megújuló jajkiáltástól nyeri sajátos karakterét. Olyan haza ez, amely el szokott veszni: történelmi-politikai közösség, amely évszázadokon keresztül csak az emlékezetben és a vágyakban élt. Képzelőerő kérdése volt, afféle virtuális haza: még nem nemzet és már régóta nem állam. Azért lehetett, azért kellett élni s meghalni érte, mert e szónak, haza, csak felszólító módban volt értelme, ahogyan ódájában Arany János írja majd Széchenyiről: Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen! Mondvacsinált nemzet volnánk? Nem szégyen ez: a magyar nemzetet nyelvújító, intézmény- és kultúrateremtő elődeink akarták; nagyrészt az ő történelmi teljesítményük, nem holmi államalkotó politikai erőszaké.
Ugyanezt egyébként elmondhatják magukról horvát vagy cseh szomszédaink is. Úgy látszik, a hosszabb vagy rövidebb ideig fennálló középkori királyságok léte abban az esetben – és csakis abban – képes fenntartani az összetartozás tudatát sok-sok nemzedéken keresztül, ha a rokonság hagyományát őrző, tartósan együtt élő és így idővel egy nyelvet beszélő népesség emlékezete őrzi a részben minden bizonnyal kényszerű és esetleges egykori uralmi keretek emlékezetét. Lehet, hogy a történészek által emlegetett államnemzeti és kultúrnemzeti fejlődés között nincs is akkora különbség? Csakhogy az úgynevezett kultúrnemzeti törekvések jogcím gyanánt kénytelenek a régmúltban vagy csupán képzeletükben élő uralkodóra, politikai közösségre hivatkozni. Ami, ugyebár, sokat megmagyaráz az alakuló közép-európai nemzetek önazonosságának hézagait kitöltő, gyöngeségét ellensúlyozó nacionalizmusok sértődékeny, agresszív természetéből.
Nem mentegetem, csak magyarázom, hogy az egzisztenciális fenyegetettség tapasztalata és a nemzetalkotó vállalkozás véres viszontagságai miképpen motiválják mind a mai napig a magyar nemzettudat „végvári”, vagyis elzárkózó és védekező jellegét, bizalmatlanságát az idegen iránt. De vajon miért éppen a másik magyar lesz ennek a gyűlöletig fajuló bizalmatlanságnak az első számú célpontja? Miért egymás számára vagyunk ilyen szembeszökő módon idegenek? Talán azért, mert errefelé a haza olyan rövid takarónak bizonyult, amit mindig egymásról kellett lecibálni. Didergésünk nyilvánvaló okát azután nem volt nehéz egymásban felfedezni. Jogcím pedig a takaró rángatásához bőven akadt.
Mert a félreértés elkerülése végett: az identitások sokfélesége önmagában nem okoz kibékíthetetlen ellentéteket. A premodern politikai közösség rendje nem az egységen, hanem a különbségek sokaságán nyugodott. Többféle felekezet és etnikum, nemes és nemtelen, bennszülött és jövevény, a császár és a fejedelem alattvalója jól megfért egymással, vagy inkább mondjuk így: örökös ellenségeskedésük, ha kívülről nem kényszerítik, nem feszítette szét a társadalmi kereteket, mert a sokféle törésvonal, határ keresztbe metszette egymást. Akik az adott esetben egymással szemben álltak, azok között az összetartozás tudatát nem engedte elhomályosulni egy másik hagyományhoz fűződő előjogaik vagy érdekeik közössége. Egy háromfelé szakított, idegen hadaktól dúlt ország kellett ahhoz, hogy a felekezetek, fejedelmek, osztályok és nemzetiségek egy hosszú korszakon keresztül se kiegyezni ne tudjanak, se végérvényesen legyőzni egymást. Így állandósulhatott és öröklődhetett nemzedékről nemzedékre a sérelmek emlékétől fűtött ellenségeskedés kuruc és labanc, katolikus és protestáns között, túl a szokásos gyűlöleten, amellyel a társadalomból kirekesztett, jogfosztott jobbágytömegek viseltettek uraik iránt.
De igazán csak a következő évszázadokban válik majd végzetessé a kölcsönös fenyegetettség és megosztottság történelmi tapasztalata: hogy közvetlen és kézzelfogható ellenségünk a szomszédunk, a másik magyar. Egyszerre lesz ez a meggyőződés hajtómotorja és akadálya az egységes és egynemű nemzeti önazonosság megteremtését célzó türelmetlen igyekezetnek.
2. Haza és/vagy haladás
Amikor Martinovics Ignác címzetes szászvári apát, ateista filozófus, udvari kémikus, illuminátus szabadkőműves, a bécsi titkosrendőrség ügynöke szervezni kezdte kis híján sikeres összeesküvését, tudta, mit csinál. Egy őrületbe hajló, szóval, zseniális terv szerint egyszerre két titkos társaságot alapított a magyarországi elégedetlenek számára, egymás ellenében. Az egyiket az országszerte erősödő nemesi ellenállás híveinek, ősi jogaik védelmében. A másikat ezeknek az ősi jogoknak az eltörlésére, a szabadság és egyenlőség nevében. Az egyik társaságban Werbőczire hivatkozott, a másikban Saint-Justre és Robespierre-re.
A Marseillaise-t már 1792-ben lefordították a barátai – no persze, nem magyarra, hanem latinra, hiszen ez volt akkoriban a műveltek és a politika nyelve. A francia eszmék hívei gyakran nem magyarul beszéltek, a magyar nyelv erre nem is igen volt alkalmas akkoriban. Nemzeti érdeknek a rendi kiváltságait féltő nemesi nemzet érdekeit nevezték, másmilyen nemzet még nem létezett. Nekik viszont nem kellettek a jakobinus eszmék. Hogy fértek volna ezek össze egyetlen társaságban? A tiltakozás a Habsburg-abszolutizmus ellen országszerte erősödött, a tiltakozók azonban egymástól jobban tartottak, mint az uralkodótól, aki jól tudta ezt. A jobbágyság hűbéri terheinek eltörlését követelő röpiratokat az udvar megbízottai terjesztettek a nép körében.
A hazai helyzetről hiteles képe egyedül a II. Lipót és Ferenc császárok által kiépített besúgóhálózatnak lehetett. Ügynökei otthonosan mozogtak a szabadkőműves páholyok és más titkos társaságok második nyilvánosságában, és hivatásuknak tekintették, hogy az uralkodóhoz eljuttassák, amit ott beszélnek, hogy titokban adott bölcs tanácsaikkal tereljék jó irányba politikáját. Ezzel próbálkozott Martinovics is évekig; akkor se hagyta abba a jelentések írogatását, amikor már forradalmi összeesküvését szervezte, de nem is hagyhatta, hiszen kollégái minden lépését jelentették, figyelték. A Habsburgok rendőrállamában csak e hálózat tagjai rendelkeztek a szervezkedéshez kellő mozgási szabadsággal. Martinovics köpönyegfordításokban bővelkedő, abszurd és tragikomikus történetének megfejtése nem a lélektanra tartozik, hanem a történelemre.
Mindannyian ebből a köpönyegből kerültünk elő, ki a jobb, ki a bal zsebéből, írtam húsz esztendeje. Mindkettő feljelentésekkel volt tele. A rendszerváltozás kudarcára kerestem magyarázatot; remélem, kiderült, hogy most is erről beszélek. Emdéefesekről és eszdéeszesekről. A meghasonlásról, amely túléli a pártokat. Mert ha a „két Magyarország”, a megosztottság hagyománya kora újkori eredetű is, amint e dolgozat első részében állítottam, a tartalma, tehát a mindenkori legfőbb törésvonal valahol itt húzódik. Koronként más név alatt és más jelszavakkal, de azok üldözik, vádolják, ölik egymást azóta is, mint akkoriban, amikor a magyar jakobinusok feje hullott a porba. Az egyik oldalon, akik a nemzet megmaradását féltik a haladástól (modernizációtól, urbanizációtól, az idegenektől, a nyugattól), a másikon, akik a haladás gátját a nemzeti (rendi, nacionalista, függetlenségi, xenofób) törekvésekben vélik felfedezni.
Hogy mindkettőben van valami igazság, a tragikus valóságot Széchenyi István ismeri fel először (és utoljára?). A magyarnak nevezett kulturális örökség, figyelmeztet, az országlakosok kisebbségének fontos csupán, s ez a kisebbség műveletlenebb, gyengébb és szegényebb, semhogy másokra vonzerőt gyakorolna, vagy politikai ambícióit érvényesíthetné. Előbb gyarapodnia kell tehát tudásban és erőben, hogy számára a jogkiterjesztés haszonnal s ne veszteséggel járjon, hogy az elmagyarosodás a többi nemzetiségnek érdekében álljon, legvégül, hogy a polgárosodó hazai társadalom (magyar vezetéssel) emancipálja magát és megteremtse a politikai önrendelkezés alkotmányos kereteit – az összbirodalmon belül. Előbb közintézmények kellenek, egyesületek, fokozatos reformok, amelyek megteremtik a politikai változásokhoz nélkülözhetetlen infrastruktúrát.
Ezt a jól végiggondolt programot Kossuth fellépése a feje tetejére állítja: a népszerű nemzeti kártya kijátszásával magához ragadja az ellenzék irányítását. Ellentétük lényegesen több, mint mérséklet és radikalizmus konfliktusa. Széchenyi katasztrófától retteg, a katasztrófa be is következik. A gyökeres reformok számára kedvező pillanatban (1848) a magyar politika egyszerre kerül szembe az Ausztriai Birodalommal és a hazai nemzetiségekkel.
Hogy a kialakult kaotikus helyzet nem gyors összeomláshoz vezetett, az a szűzmáriás lobogó mögé beállt magyar, szlovák, örmény, zsidó, lengyel, bunyevác stb. honvédek, a magyar nyelvet újoncaiktól tanuló németajkú, egykori császári tisztek, morva tüzérek váratlan elszántságának köszönhető, és mindenekelőtt a páratlan helyzetfelismerő képességgel rendelkező katonapolitikusnak, Görgei Artúrnak. Helytállásuk erkölcsi dicsőségét azonban a magyar nacionalizmus sajátítja ki, amelynek nagyobb része volt a tragikus konfliktus felidézésében, mint a soknemzetiségű hadsereg teljesítményében. A magyarság és a vele együtt élő népek szembenállása csak ezek után válik feloldhatatlanná. A kölcsönös sérelmek rövidesen engesztelhetetlen gyűlöletté fajulnak, és jogtipró intézkedések, véres leszámolások alapjául szolgálnak mindkét oldalon. Nemhiába figyelmeztet Széchenyi már 1835-ben, „most van még idő szebb frigynek kötésére vagy soha többé. Elődeink a frigyet könnyen köthették volna, mi, mostaniak már csak nehezen, utódaink tán soha többé, ezt ne felejtsük.” (A Hunnia címet viselő röpirat azonban nyomtatásban csak 1858-ban lát napvilágot.)
A történtekből levont, részint téves, részint hazug következtetések a lehető legszerencsétlenebb módon rögzítik a rosszul meghúzott frontvonalakat, előkészítve a talajt a függetlenségi-dualista, mélymagyar-hígmagyar, népi-urbánus pártviszályhoz. A nemzeti megalománia többször átmázolt, hamis önképén keverednek a K. und K. imperializmus, a kuruc függetlenség, a hun rokonság, a keresztény védbástya és a negyvennyolcas radikalizmus vonásai a közönséges dzsentri pökhendiséggel. Áldozatai nemzedékről nemzedékre egyre sértettebben tiltakoznak, amikor a történelem – újra és újra – benyújtja a számlát. Így lesz Trianon után a „befogadó”, azaz asszimiláló nagymagyar nacionalizmusból kirekesztő, defenzív (fajvédő) kismagyar sovinizmus.
A nagy nemzedék – Eötvös, Deák, Kemény Zsigmond nemzedéke – távozása után a magyar liberalizmus is kényszerpályán találja magát, s bizonyos értelemben fáziskésésbe kerül. A megkésett modernizáció sikerei feledtetik a monarchia reformjának sürgető szükségszerűségét. A rohamos urbanizáció anyagi és szellemi haszonélvezőinek nem áll érdekében, hogy észrevegyék a vidék tragikus elmaradottságát, nyomorát. Urbánusok és agráriusok kölcsönös értetlensége a két világháború között az úgynevezett progresszió táborát is élesen megosztja, a türelmetlenebbekben azt a meggyőződést erősítve, mintha nem is maradt volna más választásuk, mint nemzetiszocializmus és nemzetközi szocializmus között. Jászi Oszkár vagy Bibó István harmadikutassága elszigetelt jelenség marad, sohasem válik politikaformáló tényezővé.
Ez a megkésettség tükröződik majd a progresszív értelmiség politikai tanácstalanságában a rendszerváltozás idején is. Miközben egyik pillanatról a másikra teljesül az előttük járt liberális nemzedékek minden kívánsága, nem veszik észre, ők maguk miként válnak a globális kapitalizmus kijáróivá. Ez az egyetlen lehetőség, magyarázzák, hogy útját állják a rossz emlékű keresztény nemzeti kurzus visszatérésének. A Demokratikus Ellenzék hangadói szakítanak újbaloldali elfogultságaikkal, hogy világnézeti alapon falazhassanak a szocialistából kapitalistává vedlett pártállami elit hatalomátmentésének.
A népnemzetiek táborának ez eggyel több okot ad arra, hogy ott folytassák, ahol ötven évvel ezelőtt abbahagyták. A sérelmi politikához a történelem bőven szolgált új sérelmekkel, és a romlatlan, igaz magyarságot ismét védeni kellett külső és belső ellenségeitől, mindenkitől. A két oldal már az ancien régime végnapjaiban gyanakodva méregeti egymást, majd az első adandó alkalommal egymás torkának ugrik. „Ti csináltátok a fasizmust!” „A ti lelketeken szárad a bolsevizmus!” Pedig hát nem ők csinálták, és nem az ő lelkükön szárad. De ez már egy másik történet.
3. A hallgatás ára
A társadalmi kötelékek széthullása korántsem hungaricum: világjelenség. Nem is lehet ez másképpen ott, ahol mindenki külön-külön függ a technikai apparátusoktól és nem a saját környezetében él, hanem a globális távközlési hálózatok teremtette virtuális valóságban. A tanácstalan és sehová sem tartozó tömegember identitáskeresése élteti a jobb- és baloldali populista mozgalmakat, amelyek a globalizáció szép új világában csalódott népesség mozgósításához gyártanak igényeiknek (igénytelenségüknek) megfelelő mintákat és vezéreket, azonosulási kereteket.
Nálunk azonban még a múlthamisítás (identitáspolitika) és az idegengyűlölet (a másik magyar iránti gyűlölet) sem teremt összetartó közösségeket, azt is úgy kell naponta belénk sulykolni. A mondanivalóban sincs semmi új: százéves mintákat követ, ötlettelen apparatcsikok erőlködése. Uralmukat nem a beléjük vetett bizalom, hanem az állam polgárainak egymás iránti kölcsönös bizalmatlansága teszi kikezdhetetlenné. A társadalmi szolidaritás hiánya eleve kudarcra ítéli a spontán ellenállás kísérleteit, megpecsételi a civil kezdeményezések sorsát. Ne a pártokat tessék hibáztatni azért, hogy nálunk a parlamenti demokrácia önmaga karikatúrája lett! A diktatúra olyan, mint a víz, minden mélyedést kitölt. Addig terjed, ameddig akadályba nem ütközik, amely megállítja. A kérdés az, hogy miért tűrjük. Miért nem bízunk egymásban, önmagunkban, miért tartjuk távol magunkat a politikától?
A politikai közösség széthullásának, végletes megosztottságának magyarázatáért dolgozatom első és második részében a történelemhez fordultam. Az egzisztenciális fenyegetettség és kiszolgáltatottság nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalata bizonyos mértékig érthetővé teszi, hogy miért jutott túlsúlyra viselkedésünkben az elzárkózás és a beletörődés. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a tartósan, éspedig koronként más- és másféleképpen megosztott társadalom tagjai egymásra egy idő után az elszenvedett kölcsönös sérelmek által jól megalapozott gyanakvással tekintenek. Hogy ritkán és bátortalanul élnek a kollektív érdekérvényesítés eszközeivel, melyekkel elődeik a véres megtorláson kívül egyebet alig értek el. Annál többet egyéni ügyeskedéssel! Hiszen egy kis meghunyászkodással, megvesztegetéssel, az elnyomó rendszeren támadt rések és repedések között óvatosan araszolva itt mindig lehetett valahogy boldogulni, az oszmán birodalom, a Habsburg abszolutizmus vagy a proletárdiktatúra korában is. Különösen egymás kárára. És ezt, ugye, jól megtanultuk.
A kölcsönös elhatárolódáshoz a történelem – minden egyes család története külön-külön és együtt – szolgált körvonalaiban bizonytalan, de érzelmileg jól megalapozott ellenségképpel. Ennek alapjait kerestük az egymásra rakódott rétegekben: kuruc és labanc, városi és vidéki, mélymagyar és jöttmagyar, haladás és nemzeti érdek, polgári és rendies társadalom, végül – bármit is jelentsen ez – baloldal és jobboldal ellentétében. Egyébként nem titok, hogy az utóbbi mit jelent. Baloldaliak azok, akinek felmenőit a jobboldalinak mondott rezsimek alatt érte több veszteség, jobboldaliak, ahol ez épp fordítva történt.
Leírásunkból azonban hiányzik még valami, ami a történelmi sebeket nem engedi se behegedni, se kifakadni, és ami nélkül mostani közállapotaink megmagyarázhatatlanok. Ez a piszkos kötés sebeinken, amelyet, sajnos, csak a bőrünkkel együtt tudnánk magunkról letépni, a Kádár-rendszer: negyven évi hazudozás és hallgatás, félelemből, számításból, gyávaságból (így, ebben a sorrendben), de legfőképpen: kimerültség okán. Ez utóbbiról kevés szó esik, hogy az alkut, amely nép és hatalom között kimondatlanul köttetett, hogy aki nincs ellenünk, az már mindjárt velünk van, ami persze egy percig sem volt igaz; egy megtizedelt, megvert, kiéheztetett, megerőszakolt, testi és lelki egészségében megtámadott, kimerült ország kötötte börtönviselt, saját elvtársaitól rettegő, kényszeredetten hazudozó vezetőivel. Hogy mi átmenetileg békén leszünk hagyva (mármint a nép), azt ígérték. És ennek tényleg örültünk, és volt is minek – a körülményekhez képest.
Csakhogy. Szóval, hogy ennek ára volt. Mondok egy példát. Felnőtt fejjel tudtam meg, hogy általános iskolai tanáraim, köztük éppen a legkiválóbbak, a gimnáziumból eltávolított szerzetes-tanárok voltak, de akadt köztük forradalmi szerepléséért oda száműzött pártfőiskolai oktató, valamint horthysta és koalíciós miniszterek rokonai. Mi mindenről hallgathattak ezek – három háznyira az Andrássy út 60-tól – nemcsak előttünk, de a tanári szobában is, egy idő után talán önmaguk előtt is? A következő nemzedék pedig, az ő neveltjeik, már azt se tudhattuk pontosan, hogy mi az, amiről nem beszélünk. (A magamfajta kiváltságosokat kivéve, akiknek családján többször és közvetlen közelről gázolt keresztül a történelem; azt nem lehetett nem észrevenni.)
A szétvert középosztályok maradéka, a világháború, a zsidóüldözés, az olykor vörös, máskor megint fehér terror és a tömeges megtorlások áldozatai, a téeszesítés elől faluról városba menekült milliók, kitelepítettek és betelepítettek (mobilitás!!!), deklasszáltak és gyorstalpaltak, feljelentők és feljelentettek alkották azt az alaktalan keveréket, a lakótelepi szomszéd számára is ismeretlen – még szerencse! – lakosságot, amely már nem nemzet többé. Ez az igazság.
Ebben az állapotban érte népünket a fejünk felett leboltolt rendszerváltozás. És akkor megint mindennek más neve lett, mást kellett elhallgatni, mint amit odáig, és valóságos sebekre mutogatva lehetett emlékezni arra, amit, sajnos, rég elfelejtettünk, mindig is rosszul tudtunk vagy eltitkoltak előlünk. Lehetett szavazni, hogy a tömegsírokat szentkoronával, turulmadárral vagy mégis inkább rovásírásos kopjafával dekoráljuk.
Hogy megbűnhődte? Inkább azt mondanám: viselt dolgainkért általános amnéziában részesültünk.
Be kellett volna becsületesen vallani szétesettségünket, és megpróbálni rengeteg türelemmel, aprólékos munkával felépíteni valamit a létező szocializmustól örökölt matériából, bátorítva, segítve a társadalmi önszerveződés és önigazgatás erőtlen kísérleteit. Mint tudjuk, ennek éppen az ellenkezője történt. Nem népmozgalmakra, de az átmentett hatalmi struktúrákra kezdett épülni, épül azóta is két hatalmas hazugság.
Az egyik, hogy mi ugyanazok vagyunk és ott folytathatjuk, ahol 1938-ban, önhibánkon kívül, abbahagyatták velünk. Ez olyan képtelenség, hogy így kimondani csak a rendszerváltozás után egy negyedszázaddal lehetett, de a szándék kezdettől fogva nyilvánvaló. A másik sem volt különb: folytatni, amit 1989-ben abba sem hagytunk, hivatkozva a létező szocializmus satujában formált, államilag hamisított közvélemény demokratikusan kifejezésre juttatott „szükségleteire”. Mintha létezne Magyarországon ép, önálló tájékozódásra és elhatározásra képes politikai közösség.
Nem csak a múlttal, a jelennel is elmaradt az őszinte szembenézés. A történelmi jelmezek a mostani viszonyok silányságát hivatottak leplezni: a szerepek méltatlanságát és a szereplők alkalmatlanságát.
Javaslom, most egy darabig ne hivatkozzunk a történelemre!
***
Megjelent három részben a Magyar Hang 2022/34., 36. és 38. számaiban augusztus 19-én, szeptember 2-án és 16-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/megbunhodte-144996
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/megbunhodte-2-resz-145299
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/megbunhodte-3-resz-a-hallgatas-ara-146050
Folytatása: Másrészt