A baloldaliság, úgy látszik, nemcsak „a kommunizmus gyermekbetegsége” (copyright by V. I. Lenin), keresztül kell mennie rajta a serdülő ökopolitikai mozgalomnak is. Csak túlélje valahogy!
Miközben a természeti rendszerek összeomlásának újabb és újabb tünetei válnak mindennapjaink részévé (aszály, járvány, talajpusztulás, szélsőséges időjárási helyzetek, a biológiai sokféleség vészes fogyatkozása stb.), az ökológiai épelméjűségre hivatkozó helyi és országos kezdeményezésekben nálunk a kormányzati propaganda továbbra sem lát egyebet, mint a bukott baloldal mesterkedését, amely nem tudja elviselni az ő sikereiket. Akik e sikerekben a természet ellen vezetett irtóhadjárat egy-egy újabb állomását látják, és tiltakoznak, mondjuk, a Göd, Tárnok, Komárom határát szennyező új ipari létesítmények, Paks2, a fővárosi zöldterületek beépítése, vagy a Balaton tönkretétele, környékének szétrablása ellen, azokról hamar kiderítik, hogy afféle görögdinnyék csupán: kívülről zöldnek próbálnak látszani, de a belsejük, az vörös. Ezzel önmagában nincs mit kezdeni, nem is kell. Leszünk mi még Soros ügynöke, fekély a nemzet testén.
Nagyobb baj ennél, hogy a zöldek egy része maga is úgy gondolja, hogy mozgalmuknak valamiféle politikai baloldalon volna a helye. Ezért nem lehet elégszer elmondani: az ökológiai politika ott kezdődik, ahol bal- és jobboldal fogalma értelmetlenné válik. Azért válik értelmetlenné, mert hagyományos szembenállásukban nem a huszonegyedik század kihívására adott eltérő válaszok tükröződnek, vagyis nincs időszerű mondanivalójuk. A baloldal a társadalmi igazságtalanság ellen lépett fel, ennek gyökerét, elsősorban Marx hatására, a termelés szervezetében vélte felfedezni (kizsákmányolás), ellenszerének az osztályharcot tekintette, célja a javak elosztásának új rendszere volt, melynek méltányosságán a dolgozók állama őrködik. Azonban mihelyt programja megvalósításához látott, mindig kiderült, hogy a proletariátus felett gyakorolt bolsevik diktatúra nem tud más lenni, mint egyfajta államilag szervezett kapitalizmus: az embertelen kizsákmányolás és totális kiszolgáltatottság rendszere. Valamint az is kiderült, hogy a kizsákmányolás nem gazdasági, hanem politikai kategória. Nem az üzemekben zajlik, ahol a gonosz tőkés kisajátítja az értéktöbbletnek nevezett titokzatos valamit, hanem hatalmi kérdés: azon múlik, hogy ki és miképpen rendelkezik a mások kényszerítésének, ellenőrzésének és megtévesztésének intézményesített eszközei felett. Az újbaloldali radikalizmus jó félszáz évvel ezelőtt már ennek tudatában kezdte hangoztatni, hogy kapitalizmus és kommunizmus csupán kétféle változata a modern ipari állam elnyomó rendszerének. Az ökológiai politika eredetileg ebben az újbaloldali közegben formálódott, e felismeréseket továbbgondolva nyerte el sajátos arculatát, s távolodott el a baloldaltól.
A szociális reform baloldali követeléseit ugyanis nyugaton a jóléti állam integrálta, s ezzel az osztályharc arrafelé véget is ért. Mire újrakezdődhetett volna, nem voltak többé osztályok, csak fogyasztók voltak. Munkaadók és munkavállalók együttes erővel vetették magukat a természet erőforrásaira, melyeket pár évtized alatt csontig leraboltak. Az igazolhatatlan egyenlőtlenségek eközben egyre csak súlyosbodtak: tetézte őket az okozott környezeti katasztrófa kárvallottjainak, illetve haszonélvezőinek helyzete közti szélsőséges különbség. Erre azonban többé nem kínált orvosságot a növekedéssel összetévesztett haladás, a szükségletkielégítéssel összetévesztett jólét technokrata receptje, se szociáldemokrata, se neoliberális változatban, éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, ezek okozzák a bajt. Mi akkor a teendő? Miközben a radikális baloldal váltig a forradalmi osztályt keresi, melynek az élére állhatna, de beéri elnyomott kisebbségekkel is, az elégedetlen tömegek többé-kevésbé jobboldali populista mozgalmakhoz csatlakoznak, vagy gerjesztett identitáspolitikai hisztériákban vezetik le frusztrációikat. A baloldalisághoz többé se pozitív program, se társadalmi bázis nem rendelhető. Értelmiségi küzdősportként él tovább a nyugati világ egyetemein, ameddig talál magához illő jobboldalt, amelytől elhatárolódhat.
Ökológiai politikának ezzel szemben a helyi társadalmak önvédelmi harcát nevezem a létforrásaikat kíméletlenül pusztító globális hálózatok, a fejük felett intézkedő állami és nemzetközi bürokráciák, személytelen automatizmusok uralma ellen. A rendszert, ami ellen küzdenek, hívhatnám akár globális kapitalizmusnak is, tisztelegve Marx korántsem megvetésre méltó lángelméje előtt, aki jó száz évvel előre megjósolta állam és tőke összefonódását, mintha előre látta volna a multik kegyeit kereső politikusokat, vagy Putyin és Orbán kinevezett kapitalistáit. (Talán csak azzal nem számolt, hogy a globális kapitalizmus legfőbb nyertesei egykor a Kínai Kommunista Párt vezetői lesznek. Ha ezt tudta volna, harakirit követ el, és akkor Kínában ma nem lenne kommunista párt.) Az új világrenddel kapcsolatban a kapitalizmus emlegetését bizonyos mértékig mégis megtévesztőnek találom, mert azt a látszatot erősíti, mintha az a piaci versenygazdaság spontán fejleménye volna, miközben az igazság ennek éppen az ellenkezője: a cégnek álcázott üzleti birodalmak politikai szervezetként működnek és politikai hatalmat gyakorolnak (miközben a politikai pártok gyakran a közhatalom eszközeinek kisajátítására szakosodott üzleti vállalkozásokká aljasodnak), függetlenül attól, hogy nem adóztatnak, hanem profit formájában söprik be a zsákmányt.
Éppen ezek a megfontolások tartanak vissza attól, hogy a zöld globalizációkritikus mozgalmat, hívei egy részéhez hasonlóan, baloldalinak nevezzem. Miféle kár származna ebből? Bizony, többféle is. A mondanivaló újdonsága maradna homályban. Az ökológiai belátások ugyanis a zöldeket a baloldalinál radikálisabb program követőivé teszik: nem érik be a javak és jogok igazságosabb elosztásával, és azt is tudják, hogy a kisajátítók Marx által prognosztizált kisajátítása nem old meg semmit. A termelés fokozásán, a társadalom „tudományos” megszervezésén nyugvó ipari tömegtársadalmak egész rendszerét kell elutasítanunk, a politikai központosítás mégoly racionális formáiban rejlő embertelenséget, ami a baloldalnak, valljuk be, esze ágában sem volt. Az ökológiai politika a megoldást a jó élet céljainak újragondolásában, a szelíd technológiák forradalmában, a modernitás ember- és természetképének (korántsem antimodern indíttatású) felülvizsgálatában látja.
A feltételeket mindehhez a dolgok emberi léptékének helyreállításával kívánják megteremteni, ami nem történhet meg a közösségek önrendelkezésének biztosítása, azaz következetesen alulról építkező uralmi viszonyok kialakítása nélkül, mert csak ez teszi lehetővé az érintettek felelős részvételét a döntéshozatalban. Ez, ha nem tévedek, nem kimondottan bal-, mint ahogy nem is jobboldali program, konzervatívok, szabadelvűek bátran vallhatják a magukénak, amit azonban megnehezítene a rajta díszelgő baloldali címke. Az ökopolitika, amiről nem árt tudni, hogy nem „környezeti” kérdések körül forog, hanem egy civilizációs válságból keres kiutat, túllép a szabadság „liberális”, az egyenlőség „szocialista” és a testvériség „konzervatív” felfogását egymás ellenében kijátszó politizálás korszakán, és a figyelmet a három felvilágosodás-kori alapelv elválaszthatatlan egységére irányítja.
Különösen időszerűnek tűnik egy ilyen kísérlet Magyarországon, ahol a politikai bal és jobb egyaránt súlyosan kompromittálódott, leginkább két egymással szimmetrikus gyűlöletközösség szembenállásává egyszerűsödött, melyet az egymástól elszenvedett sérelmek és a kölcsönös félelem mozgat. Az ezzel kapcsolatos előítéletek ma súlyos akadályt jelentenek a politikai kibontakozás útjában. Az ökológiainak nevezett politika segíthet túllépni ezen az akadályon, ha bebizonyosodik, hogy egy lehetséges harmadik utat kínál.
***
Megjelent a Magyar Hang 2021/3. számában, január 15-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/meg-egyszer-a-gorogdinnyekrol-122314