Titokban azt reméltem, hogy a Magyar Hang előző számaiban megjelent Megbűnhődte? című cikksorozatomat az olvasók nem hagyják annyiban, hanem vitát vált ki, és fontos kiegészítések, általam mellőzött ellenérvek segítenek majd tisztázni az összefüggést történelmi örökségünk és jelen viszonyaink között. Hiú ábránd volt, bár az okát, őszintén szólva, nem értem. A nyomtatott formátum szerintem ugyanolyan alkalmas a vélemények ütköztetésére, mint a kommentelés a Facebookon, sőt. Na mindegy, akkor vitatkozom magammal.
Nem akarok semmit szépíteni azon, amit legutóbb a Kádár-kori Magyarországról, a sunyi hallgatás és cinkos mellébeszélés kultúrájáról írtam, és főleg annak végzetes hatásáról az akkor felnövekvő nemzedék gondolkodására. Különös módon azonban ugyanez a korszak mégiscsak szellemi virágkor volt, és ez a két igazság, úgy látszik, nem zárja ki egymást. Virágkor, legalább kétféle értelemben.
Először is, rettenetes évtizedek után, a brutális elnyomás és elnyomorodás korszaka után a szellemi élet óvatosan, lépésről lépésre újra birtokba vehette, legalább részben, a maga birodalmát: lehetett számvetést készíteni, tanúságot tenni, múltat a jövővel összevetni. Mindezt, persze, a politikai cenzúra által ránk kényszerített különös madárnyelven, amelyet azonban mindenki értett, s hogy értjük egymást, ez még valamiféle közösséget is teremtett a sokféleképpen megosztott értelmiség körében. Ráadásul a cenzorok kitüntető figyelme és az odáig rabkoszton tartott, kiéhezett közönség hálás érdeklődése példátlan módon erősítette fontosságuk tudatát azokban a művészekben, tudósokban és sajtómunkásokban, akik a szigorúan ellenőrzött nyilvánosság csatornáin egyáltalán hallathatták a hangjukat. Egy folyóirat-közlemény országos szakmai visszhangra számíthatott. A pártsajtóban ledorongolt regény pillanatok alatt elfogyott a könyvesboltok polcairól. A féligazságokat kimondó történésznek rajongótábora támadt. Egy kaposvári premierre autón, vonaton tódult a fővárosi közönség. Olyan volt az egész, mintha tényleg mondanánk valamit és az számítana. Hiszen adott esetben büntetés járt érte és meleg kézfogás, titkos hátbaveregetés. A közfigyelem pedig jót tesz a szellemi munka színvonalának.
Rabok és rabtartók tehát, közös erővel és egymást kijátszva, egészen otthonossá tettük börtönünket. Becsültek, irigyeltek is érte, keleten, nyugaton. Volt is miért. Csak akkor estünk végzetes tévedésbe, amikor elhitettük magunkkal, hogy jártasságunk a helyi börtönviszonyokban, elsuttogott félszavakra kihegyezett hallásunk érzékenysége olyan képesség, olyan tudás, amelynek egy szabad társadalom viszonyai között is hasznát vehetjük. Hogy a Dimitrov téri fiúk valódi gazdaságpolitikusok. Hogy aki népben, nemzetben gondolkodik és már mióta, az ma is tudni fogja, miféle országban él. Hogy a rejtjelezés tudománya elmegy művészi ábrázolásnak.
Amikor azonban virágkorról beszélek, nemcsak az első és második nyilvánosság fórumain zajló, félművelten is jól értesült, hevesen intrikáló és buzgón pletykálkodó értelmiségi közélet elevenségére gondolok. Voltak a kor szellemi életének olyan tartományai, ahol bőven születtek abszolút mércével mérve is kiemelkedő teljesítmények. Elsősorban – de nem kizárólag – a szépirodalomra gondolok, amelynek közvetlen és közvetett hatása nálunk hagyományosan a legnagyobb.
Az 1956-ot követő évtizedekben legalább három írónemzedék torlódott össze abban a szűk, majd fokozatosan táguló résben, amelyet a proletárdiktatúra a szabad gondolat számára engedélyezett. A remekművek megjelenése természetesen nem Aczél Györgynek, a korszak emblematikus kultúrpolitikusának az érdeme, hanem az odáig némaságra kárhoztatott és az újonnan jelentkező tehetségek sokaságának egyfelől, másfelől annak a kompromisszumnak, amely a forradalom tanulságaiból egyaránt okuló hatalom és értelmiség között köttetett.
A szuronyok hegyén ülve kormányozni sokkal kényelmetlenebb, mint egy bőrdíványon. S a pórázon tartott kultúrával alkudozni, játszadozni, sőt, dicsekedni: lám, mi mindent enged meg ez a hosszú póráz, bölcsebb és sikeresebb stratégia, mint egy egész országot elnémítani.
De hogy lehetett és hogy lehet ezt az egészet kibírni, és közben megőrizni valamit emberi tartásunkból is: lágerekben, lövészárkokban, vallatószobákban? A kor nagy kérdésére 1958-ban – mindössze két esztendővel a forradalom vérbe fojtása után – az Iskola a határon, Ottlik Géza regénye adja meg a választ. De más-más hangon ugyanerre a kérdésre keres feleletet minden nagy prózaírónk: Mészöly Miklós, Bodor Ádám, Mándy Iván utolérhetetlen novellisztikája, Kertész Imre regénye. Nemzedéktársuk, Pilinszky János minden idők legnagyobb magyar költőinek egyike, de korántsem magányos fáklya a maga korában: kiváló lírikusok ilyen számban sohasem publikáltak nálunk, mint ezekben az évtizedekben. A hatvanas-hetvenes években fellépő új nemzedéknek pedig elmondhatatlanul sokat jelentett elődeik példája. Fel sem merülhetett bennük a kétség, hogy van-e dolga az irodalomnak kilátástalannak tűnő korszakokban, és hogy mit is jelent a helytállás egy író vagy költő esetében.
Egy kicsit távolabbról nézve, könnyen lehet, egyszer majd úgy találják: a magyar irodalomban, szellemi életünkben a fejlődés töretlen. A Nyugat nemzedékeit követi az Újhold-nemzedék, tőlük tanul, innen rugaszkodik el a következő csapat, Esterházy Péter kortársai. A betiltott, megnyomorított, tömegsírba lőtt, öngyilkos irodalmárok sorsa ugyanis nem esztétikai kérdés.
Azonban nem művelődéstörténetet írok. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy a puha diktatúra korának mozgalmas és színvonalas szellemi életéből miképpen következik a magyar értelmiség kiábrándító teljesítménye, ellentmondásos szerepvállalása és szerep-nem-vállalása az 1989-es változásokat követő korszakban.
Alapos megfontolás után, határozottan kijelenthetem: nem tudom.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/40. számában, szeptember 30-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/masreszt-146595