Mire ezeket a sorokat olvasni fogják, Putyin már háborús bűnös vagy háborús vesztes. Ha három hét nem lesz elegendő, hogy Ukrajnát térdre kényszerítse, akkor vesztett. Ha a következő napokban tömegpusztító fegyvereket vet be és Kijev füstölgő romjain diktál megalázó békét egy ukrán bábkormánynak, akkor teljes elszigetelődéssel fizet a kétes értékű győzelemért: Hitler óta senki sem vetemedett Európában ilyesmire.
Ebből sokan arra a téves következtetésre jutnak, hogy a kiérdemesült KGB-tiszt oroszországi diktatúrájának leáldozott. Véres kísérlete orosz katonák ezreinek az életét követeli, Moszkvában tömegek tüntetnek a háború ellen, az ország gazdaságát tönkreteszik a szigorú szankciók, meddig tarthat ez? És már Putyin elmeállapotáról tanakodnak ahelyett, hogy a térképre vetnének kijózanító pillantást.
Belarusztól Kínáig az eurázsiai kontinens túlnyomó részén, az iszlám világban is szinte mindenütt, olyan zsarnokok uralkodnak, akik hatalmukat erőszakkal szerezték, csalással, megfélemlítéssel tartják fenn, és tetteiket gátlástalan hazudozással próbálják igazolni a világ előtt. Amely tehetetlenül figyeli a tömeggyilkos, jogtipró rendszerek terjeszkedését – és üzletel velük.
Az emberélet pedig nem számít, emberi jogokról nem is igen hallottak arrafelé. Hogyan szabadult meg Erdogan politikai ellenfeleitől? Miféle eredménye volt a belarusz nép kitartó tiltakozásának Lukasenka ellen? Hány évtizede tartja rettegésben Iránt az Iszlám Forradalmi Gárda rémuralma? Sikerült-e megszabadulnia Szíriának annyi szenvedés árán legalább Aszad elnöktől? Enyhített-e akár csak egy jottányival az ujgur vagy a tibeti nép szenvedésén a világ felháborodása? Visszariadt-e Putyin vagy Hszi Csin-ping valaha is bírálóinak bebörtönzésétől; válságba sodorta-e rendszerüket, ha orgyilkosokat küldtek politikai ellenfeleik elpusztítására, és a dolog kitudódott?
Az igazság az, hogy a demokratikus jogállam és a lelkiismereti szabadság ügye világszerte vesztésre áll – és soha ilyen rosszul nem állt –, a despotikus rendszerek gazdasági és katonai ereje soha nem volt ilyen hatalmas. A világ nagyobbik részén olyan kormányok uralkodnak, amelyek gyakorlatilag megdönthetetlenek. Rendelkeznek az alattvalók megfélemlítésének, megtévesztésének és ellenőrzésének legkorszerűbb eszközeivel, az övék minden tudás, vagyon és fegyver – többé nem kell tartaniuk a népharagtól. Csak a pretoriánus gárda végezhet velük, a választási színjátékot bármikor megrendezhetik.
Magyarország veszedelmesen közel került ehhez a kietlen világhoz. Igaz, túl messze sohasem álltunk tőle. Mondhatjuk, hogy Kádár rendszerét a szovjet megszállás tette leválthatatlanná három évtizeden keresztül, de a Bethlen által gründolt Egységes Párt is kihúzta világháborútól világháborúig a kormányrúd mellett, idegen csapatok nélkül.
Legjobb magyar tanítványának számítását Putyin ugyan keresztülhúzta most az egyszer, de ettől még a rendszer szilárd, megáll a maga lábán. Ha úgy alakulna, hogy néhány hét múlva Orbán Viktor újabb választási győzelmet ünnepelhet, kérem, ne feledjék, ez nem az ő kivételes politikai tehetségéről árulkodik, hanem a magyar demokrácia állapotáról. Mert ilyen több évtizedes sikersorozattal csak azok a hozzá hasonlóan zseniális és népszerű államférfiak dicsekedhetnek, akik csodálatosképpen kizárólag a szovjet utódállamokban teremnek ma már.
Magyarországon, persze, nincs diktatúra. Hibátlan törvényes felhatalmazás alapján ment végbe a hatalom példátlan koncentrációja, a közvagyon széthordása, a tudomány, a felsőoktatás, a sajtó, a civil szervezetek önállóságának felszámolása. A jogállamot jogszerű eszközökkel bontották le, lépésről lépésre, ahogyan kell. A posztkommunista önkényuralmi rendszer, mintha csak ránk öntötték volna, remekül illik ránk, illik történelmi hagyományainkhoz: puha, vérmentes, vérkorrupt. A kereszt hajszálpontosan az ötágú csillag helyére került. A pártokat senki se tiltja be – minek? Sőt, a rendszer arról is gondoskodik, hogy tehetségtelen ellenzéke ugyanolyan leválthatatlan maradjon, mint ő maga. Ehhez elég, ha a civil társadalmat távol tartják a politika bűzlő mocsarától. Elég, ha minden nagyobb pénz- és hírforrás közvetlenül függ a miniszterelnök akaratától. Akkor a többség úgyis azt fogja gondolni, amit gondolnia kell, és őrá szavaz. Mert ő mindig azt mondja, amit a többség hallani szeretne. Az ellenzék pedig azt, amit a kisebbség szeret hallani. Maradnak is – kisebbségben. (Ne legyen igazam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hazudjanak, hanem hogy valami olyan új mondanivalóval kellene előhozakodniuk, ami túlmutat a mondvacsinált párthatárokon.)
De Magyarországon nincs diktatúra. Főleg hazugság van; erőszak, megfélemlítés, jó hazai szokás szerint éppen csak annyi, amennyi a kényelmes kormányzáshoz elkerülhetetlen. Hazugság, minden mennyiségben. Pályázatnak nevezzük a megvesztegetést, bűnüldözésnek a bűnpártolást, népképviseletnek a pártszolgálatot, tájékoztatásnak a rágalmazást, törvényhozásnak a törvényes rend felforgatását, európai elkötelezettségnek az orosz érdekek kiszolgálását Európa közepén.
Már nem egészen Európa. De még nem Ázsia. Vagy nem tudom. Kiderül.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/12. számában, március 18-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/levalthatatlanok-138487