Babits Mihály: Petőfi koszorúi
„Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?”
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.
Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”
Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
***
„Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párisban Desmoulins Kamill… / Itt is leszek tán valami.” Kevesen látták világosabban s formálták biztosabb kezekkel – az alvajáró biztonságával –sorsukat, mint Petőfi. Az éhező vándorszínész már tudja, hogy nagy költővé kell lennie. A hirtelen támadt irodalmi hírnév a majdnem-kamaszt politikai szerepvállalásra bátorítja. A boldog ifjú férj tudatosan készül a csatatéri halálra, amelyet a tökéletesen komponált romantikus életmű zárlatául választ magának.
Ha szerep, egy pillanatra sem esik ki belőle, és ami nagyobb szó, nem is játssza túl. Nem deklamál, nem hadonászik és nem fogalmaz fellengzős, bonyolult körmondatokban, ahogyan politikus és irodalmár kortársai teszik. Megszólalásának keresetlen, magától értetődő közvetlenségével, kifejezésmódjának az élőbeszédhez közelítő egyszerűségével teremt vadonatúj költői nyelvet. Eredetisége, közönségét magával ragadó merész fellépésének titka sem egyéb, mint hogy másokat megelőzve és minden köntörfalazás nélkül kimondja, amit a körülötte állók éreznek vagy remélnek. Tudja, hogy nincs sok ideje, mellékes dolgokra lehetőleg egy percet sem veszteget. Így is szinte az utolsó pillanatban lesz a Fiatal Magyarország (néhány fővárosi és vidéki asztaltársaság?) vezérlő csillaga. Akinek elszántsága nélkül március tizenötödike aligha el nem marad. Júliusban is, ha csak pár nappal később csatlakozik Bem seregéhez, lekési a segesvári ütközetet, lekési a hősi halált.
Pedig (pedig?) legtökéletesebb versei idillbe hajló vagy anekdotikus fordulatokkal tarkított életképek, gyöngyszemek a hétköznapokat felstilizáló biedermeier életérzés és az újkeletű plein air festészet korából. A négyökrös szekér, A tintásüveg, de még a Szeptember végén szerzőjéről se mondaná senki, hogy világforradalomról ábrándozik. Költőként szerintem nem is a verses publicisztika és nem a forradalmi agitáció a legerősebb oldala. Tanévzárókon, évfordulókon, szoboravatáson, persze, ez utóbbiakat kell szavalni. Különben is, az ő esetében az irodalmi és a politikai szerep egymástól elválaszthatatlan. Vesztére, mondhatnám. De nincsen külön „közéleti” lírája, vagy ha úgy tetszik, nincs személyesebb közlendője politikai meggyőződésénél.
A mai olvasótól azonban – de már a száz évvel ezelőtti olvasótól is, Babits rá a tanúm – Petőfit a történelmi és pedagógiai hulladékból összeállt áthatolhatatlan zagy választja el: koszorúk, díszbeszédek, rettenetes szobrok, utcanévtáblák, cserkész- és úttörőcsapatok, téeszek névadó ünnepségei. Az érettségi tételek kétes halhatatlansága. Nem lehet vele többé csak úgy, a Tisza partján találkozni, vagy egy kávéházban véletlenül, vagy egy hosszú gyalogúton, amelynek, mint ő, egyedül vágtunk neki.
Kálváriája iskolarendszerünkben szánalmas és megalázó. Mert minél korszerűbb és életszerűbb egy irodalmár a maga korában, annál idegenebb a mai olvasónak, aki annyiban mindenesetre már egy történelem utáni kor gyermeke, hogy történelmi érzékét tökéletesen elveszítette: jelenét többé nem a múlt szerves folytatásaként éli. Hanem mint készülődést a jövőre. (Miféle jövőre? Fogalma sem lehet róla, hiszen nem ismeri a múltját.) Ha József Attila, Weöres Sándor vagy Petri György költészetének megértéséhez hívnánk őt segítségül, mint egyben-másban előzmény- s példaképüket, talán többre mennénk, mint fordítva, ahogyan alakja jelenleg az irodalomtörténeti szertárban kipreparálva áll, valahol Zalán futása és a Walesi bárdok között.
A hálás utókor. Amelyről nem lehetett túl sok illúziója. Nem a jövőnek játszott abban a villanásnyi időben, ami az élete volt, higgyék el, nem nekünk. Ismerte nemzetét. „Isten, küldd e helóta népre / Földed legszörnyűbb zsarnokát, / Hadd kapjon érdeme díjába’ / Kezére bilincset, nyakába / Jármot, hátára kancsukát!” (Megkaptuk, többször is, nem használt. Ez a jövendölése is bevált.) Hát akkor miféle halhatatlanság lebegett a szeme előtt? „…életemnek egy főcélja lesz, / S ez: a zsarnokság ellen küzdeni”, 1847-ben így emlékszik vissza fogadalmára, amit tizenöt éves korában tett. Küldetése van (a jelenben) és nem célja, amelynek elérésével (a jövőben) áltatná magát vagy másokat. Persze, benne volt a pakliban a Petőfi Kör is, meg a Márciusi Front, nagyon is, hogy lesznek a jövőben, ahogy a múltban is voltak mindig lázadók, akik majd az ő nevében küzdenek a költői, a politikai, a szerelmi és szellemi szabadságért, ez lévén a megnyomorított emberiség igazi természete, a természettel példálózó költői képek végső értelme. Ehhez a korokon átívelő virtuális közösséghez tartozott a leginkább, ennek az eszménynek igyekezett megfelelni rövid életében: „Hogy föllobbantsd a rokon szíveket, / S hogy szétégesd az ellenség hadát! / Dörögd a gőgnek és a butaságnak / A rá jövendő végítéletet.” Szinte találomra idézek az utolsó évek elképesztően gazdag (és egyenetlen) versterméséből. Bár a szabadságharcos vezérmotívum még ekkor is csak a művek egy kis részében jelenik meg. Mondjuk, hetente legfeljebb egyszer. A Petőfi-versek ugyanis naponta-másnaponta születnek ekkoriban, miközben szerzőjük találkozik élete nagy szerelmével (és néhány kisebbel), nősül, vándorol, vendégeskedik, szervezkedik és történelmet csinál. Márciustól fogva azután a történelem diktálja az iramot. Beteljesíti és így hitelesíti a költő látomását: népszabadságról, elnyomók és elnyomottak összecsapásáról, tulajdon végzetéről.
A tragikusan kerek történet hőse-szerzője pedig menthetetlenül jelképpé válik, utóbb kellékké állami ünnepeinken, de másfélszáz éven át kitartó mércévé is, melyhez a mindenkori magyar értelmiség magatartásának hitelességét méri, ha méri. Alakját a rengeteg koszorú, „amelyet eszméinek ellensége rádob”, szinte teljesen elborítja: nem akadt rendszer, amely ne vallotta volna magát az örökösének. Olajnyomatú képe, állami ünnepségek kötelező díszleteként Ferencjóska és Rákosi pajtás társaságában egyaránt szerepelt; proletár internacionalista és hungarista változata is ismeretes. A nagyközönség számára pillanatnyilag, tartok tőle, semmit sem jelent, és ez nagy szó. Hatástalanították. Agyonhasznált alakjának újrahasznosítását a NER még csak most, a kerek évfordulóra tekintettel rendelte el; ezért javaslom verseinek sürgős újraolvasását, még mielőtt az új Petőfi-film kapcsán kitör az emlékezetpolitikai háború.
***
Megjelent a Magyar Hang 2023/2. számában, január 13-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/lanyi-andras-petofi-sandor-ki-mer-ma-151002