Neked is feltűnt talán, nyájas olvasó, hogy egy Magyarországgal közvetlenül határos ország területén ezekben a hetekben-hónapokban zajlik a legsúlyosabb háborús konfliktus a második világháború óta. Következményeit tekintve bátran nevezhetnénk akár harmadik világháborúnak is, remélve, hogy annak nem előjátéka, hanem ellenszere lesz, ami most történik.
A támadó fél viselkedése szinte mindenben a náci Németországéra emlékeztet. Az agressziót jogos önvédelemmel és a határon túli nemzetrész védelmével igazolja (emlékszünk még a szudéta-németekre?). Totális háborút folytat: rommá lövi a városokat, irtja, kínozza, deportálja a polgári lakosságot, etnikai tisztogatást hajt végre, semmibe veszi a hadifoglyokkal kapcsolatos nemzetközi megállapodásokat, bűnözőkből és terroristákból verbuvált segédcsapatai nem riadnak vissza semmilyen embertelenség elkövetésétől.
Számítása azonban nem vált be: a villámháborúval kudarcot vallott, az elhúzódó hadviseléshez nélkülözhetetlen eszközökkel nem rendelkezik és többé nem jut hozzájuk. Oroszország ugyanis elszigetelődött: senkinek sem áll érdekében, hogy támogassa Putyin elnök kísérletét a szovjet birodalom (leánykori nevén: Szent Oroszország) helyreállítására. A világ legerősebb katonai szövetsége, a NATO nyíltan támogatja a megtámadott Ukrajnát, mint ahogy eddig is bátorította – méltán – az ukránok kitörési kísérletét az orosz érdekszférából. Az orosz gazdaságot – és hadiipart – egyre szigorúbb szankciók sújtják. A közép-ázsiai vazallusállamok lazítani próbálják a Moszkvához fűző köteléket, Kínára tekintenek.
A háború kimenetele előre megjósolhatatlan, elhúzódása mérhetetlen szenvedéssel jár, a frontokon és a hátországban emberek tízezrei vagy százezrei pusztulnak el. Ezen a rettenetes áron azonban a szereplők számára új lehetőségek nyílnak, és a világpolitikai erőviszonyokban maradandó változások állnak be. Oroszország többé nem győzhet, de előbb-utóbb megszabadulhat Putyintól, vele együtt talán a birodalomépítő szoldateszka és a mindenható titkosrendőrség több száz esztendős uralmától is. Történelmi lehetőség a megnyomorított alattvalóknak: végre hozzáláthatnak egy európai típusú civil társadalom kiépítéséhez. Ukrajna, ha egyszer újjáépül romjaiból, egy csapásra a középhatalmak sorába emelkedik, és geopolitikai helyzetének, súlyának megfelelően, Lengyelországgal szoros szövetségben kulcsszereplője lesz Kelet-Európa jövőjének. A nyugat halálosan komoly figyelmeztetést kapott, hogy mi vár rá, ha nem képes az összefogásra és az önvédelemre. Épp a legjobbkor: a dekadenciába süllyedt nemzetek a pénzvilág érdekeit szolgáló politikusaikkal, bőrszínük, nemi irányultságuk, előítéleteik szerinti gyűlölet- és félelemközösségekbe terelt (falánk, műveletlen és tájékozatlan) tömegeikkel soha ilyen siralmas képet nem mutattak, mint napjainkban.
Hosszabb távon ennek a háborúnak egyetlen vesztese lesz, és ez Magyarország.
Elbolondított, szerencsétlen ország, azt hitted, kimaradtál belőle! Valljuk be, még örültél is, hogy ezúttal nem te vérzel a Don-kanyarban. Önzés, irigység, félelem: szilárd alapokra építette politikáját, aki így megvezetett. Csak te magad nem vetted észre, hogy a kibontakozó gazdasági világháborúban hogyan állította hadrendbe Vlagyimir Putyin Európa ellen az ő Ötödik Hadoszlopát, Magyarországot. Katonáinknak semmi hasznát nem vette volna, annál többet ért számára egy NATO-szövetséges uniós tagország politikusainak nyílt és következetes kiállása az orosz érdekek mellett, az agresszort sújtó szankciók ellenében.
S most nemzeti konzultáció címén azt magyarázzák neked, hogy a rezsidet, jólétedet védi a magyar vétó – legyen szó gazdasági korlátozásokról, háborús bűnök elítéléséről vagy Kirill KGB-pátriárka útleveléről: eb ura fakó, Ugocsa non coronat! Az energiaszámlánknak valójában az tett volna jót, ha a kormány idejében lazít az ellátás egyoldalú orosz függőségén, az atomerőműtől a földgázig. Ha a gáz és a villany valódi árát nem az adókon és az infláción keresztül fizetjük, és a kormány az energiatakarékossági beruházásokat támogatja inkább a multik villanyszámlája helyett. Ha nem blokkolják a szélerőművek építését. Ha nem akadályozzák újabb és újabb trükkökkel a napenergia felhasználását. De miért olyan fontos a NER urainak, hogy nálunk ne legyen alternatívája az orosz energiahordozóknak? Függőségünk fenntartásához vajon miféle magasabb érdek fűződik?
Magyarország bűnökön vásárolt szegénységet! „Nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit árulta el, hogy áruba bocsáthassa erényeit!” A szavak, amelyeket Edmund Burke vágott egykor a francia forradalmárok szemébe, senkire nem illenek annyira, mint a mi mostani állapotunkra. A nyílt kollaboráció ugyanis az ország számára nem járt sem anyagi előnyökkel, sem politikai haszonnal, éppen ellenkezőleg! Elemi érdekünk azt diktálta volna, hogy ebben a konfliktusban szilárdan kitartsunk nyugati szövetségeseink mellett, és ne az agresszor oldalára álljunk.
Először azért ne, mert bennünket az orosz fegyverek győzelme semmi jóval nem kecsegtet. 1849-ben a cári intervencióból, száz évvel később a bolsevik diktatúra rémtetteiből, ’56 forradalmának vérbefojtásából megtanulhattuk: a térség valamennyi országával közös érdekünk, hogy Európa keleti fele megszabaduljon a Kreml mindenkori urának nyomasztó árnyékától. Ez a lehetőség kétszáz esztendeje most először került belátható közelbe.
Másodszor azért ne, mert Putyin kilátástalan vállalkozásának végeredményeként egy új középhatalom emelkedik fel régiónkban: Ukrajna. Jó lesz – lett volna – ukrán szomszédainkkal jó barátságban maradni. Mostani árulásunkat sokáig nem fogják nekünk elfelejteni. Nem szeretnék a kárpátaljai magyarok helyében lenni, nagyon nem.
Végül, de legfőképpen, ha nem is védbástyája, de részese, haszonélvezője, olykor áldozata is vagyunk a nyugati civilizációnak ezer éve: érdekeink és hagyományaink ehhez a történelmi közösséghez fűznek. Nincs rá semmi észszerű okunk, hogy ezt az elkötelezettséget éppen most megkérdőjelezzük. Márpedig európai pozíciónkat hosszú évtizedekre tönkretette a jelenlegi magyar külpolitika bűnös ostobasága. Saját érdekeinket árultuk el.
Az európai államok szövetsége sürgős reformokra szorul, valóban. Ezt többek között éppen az mutatja, mennyire tehetetlennek bizonyult „Brüsszel” a demokratikus jogállam alapelveiből gúnyt űző Orbán-rezsimmel szemben. A senkinek sem felelős pártemberek, átláthatatlan bürokráciák és üzleti lobbisták Európájától mi sem áll távolabb, mint hogy a népek Európája vagy az európai kultúrértékek Európája legyen. Azzá kellene tenni. Ha a magyarokkal még bárki szóba állna, szövetkezhetnénk azokkal, akik egy ilyen reformot szorgalmaznak. De most még a legelvetemültebb populisták is elhúzódnak Putyin utolsó csatlósától, és Orbán Viktor politikáján keresztül ítélik meg az országot, ahol az ő álnok és korrupt rendszere élvezi a választók többségének bizalmát.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/44. számában október 28-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/hogyan-veszitettuk-el-az-oroszukran-haborut-147893