Áldatlan állapotok uralkodtak a fülöpjakabi tanyavilágban. Egy nyugdíjas asszony rackajuhai mindent összejártak, lelegeltek. Megették az etetőanyagot, amit a vadásztársaság kihelyezett. Valaki megelégelte a dolgot, és a hatósághoz fordult. A megyei kormányhivatal, amely korábban már az asszony lovait is elkobozta, ezúttal is éberen őrködött az ország törvényes rendjén. Egy téli napon az egyedülálló idős nő tanyáján előzetes bejelentés nélkül megjelent maga a megyei főállatorvos, kezében a teljes juhállomány leölését elrendelő határozattal, amelyet ott helyben és azonnal végre is hajtottak. A főállatorvost kísérő három (!) rendőrautó személyzete körbevette az idős asszonyt, aki két órán keresztül mozdulni sem tudott, amíg a hadműveletet támogató két helybéli vadásztársaság fegyveresei el nem hajtották és le nem mészárolták a hatvan gyönyörű rackát bárányaikkal együtt, az utolsó szálig. Mert a fülük nem volt megjelölve. Mert nem voltak megnyírva (télen!). Mert elkóboroltak, és a villanypásztor nem működött (bárki megrongálhatta, ha az asszonynak akadtak rosszakarói, ami, megkockáztatom ezek után, nem kizárt).
Breznay Klára a lövések hallatán gyilkosnak nevezte Drozdik Ferenc főállatorvost, aki ezért fel is jelentette: az asszonynak becsületsértésért kell rövidesen a bíróság elé állnia. A leölés és ártalmatlanítás költségeit – több százezer forintot – is neki, az elpusztított nyáj gazdájának kell viselnie, ez gondolom, magától értetődik.
Micsoda elbeszélést írna ebből Móricz! Hogyan kerekedne a kietlen történetből kordiagnózis egy Zavgjancev (vagy Jancsó) filmjében: Magyarország a huszonegyedik században. Azt is tudom, hogy Ady Endre mit mondana, mert megmondta és neki lett igaza. „Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!”
Megérkeztünk, jelentem. Az irgalmatlan kegyetlenségnek ez a kicsinyes, kimódolt válfaja, amely aljas irigységtől és áporodott gyűlölettől bűzlő gazemberségét jogaira hivatkozva hajtja végre, talán csak nálunk tenyészik, a nagy eurázsiai puszta nyugati szegélyén, amely már hódolt töröknek, orosznak, tatárnak, mire megtanulta, mit szabad a gyengével szemben az erősnek, a csak egy kicsikét is erősebbnek: bármit! akinek puska van a kezében, állami hivatal a segge alatt.
Ez a föld mindig a vadásztársaságoké volt. Csak az volt koronként a kérdés, hogy ki kerülhet közéjük és milyen áron.
De hogyha itt emberrel-állattal bármi megtörténhet – márpedig Kozák Dávid riportjának a 24.hu portálon ez a tanulsága –, akkor mi értelme ezt szóvá tenni? Ez jár az eszemben napok óta, és nem is terhelném az olvasót a saját tanácstalanságommal (ki-ki érje be a magáéval), ha nem pont most szembesülök a fülöpjakabi történettel és mindazzal, ami hiányzik belőle – jog, jogorvoslat, részvét, bírói pártatlanság, közfelháborodás –, Orbán Viktor ötödik kormányalakításának idején. Megértettem belőle valamit. Nem kell elolvasnom több politikatudományi elemzést a nyilvánvaló és mégis felfoghatatlan valóságról: ez az ország ezt tudja. Nem biztos, hogy akarja. Hogy tud még akarni. Aki pedig a jogain esett sérelmet vagy az állam elmulasztott kötelességeit hánytorgatja, esetleg arról meditál, miképpen kockáztatja a kormány nemzeti érdekeinket, a jövő nemzedékek esélyeit, vagy az eltapsolt százmilliárdok sorsát firtatja, ezzel csak azt árulja el, hogy nem idevalósi.
Drozdik Ferenc és tettestársainak eljárását nem az igazolja, amire hivatkoztak vagy hivatkoznának, ha akadna, aki kérdőre vonja őket, hanem az, hogy volt merszük véghezvinni, ami a hatalmukban állt. A fizikai brutalitást a sunyi prókátorkodással kombinálva kifosztani a védtelent és még meg is büntetni érte; ölni és tönkretenni a mások életét. Ez az, amire csettintünk elismerőleg: értik a módját, hogyan kell a hatalmat gyakorolni. Ugye, nem baj, ha erre megint Adyt idézem: „Betyár urai így nevelték, / Nem rúg vissza, csak búsan átkoz, / S ki egyszer rúgott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rúgáshoz.”
S már meg is van a sokadik kétharmad meg a magyarázat.
Tudom, akad majd olvasó, aki erőltetettnek találja a párhuzamot a karhatalommal és vadásztársasággal súlyosbított főállatorvos meg az eljárásának falazó kormányhivatal és a NER működése között. Szépen megkérem az illetőt, vessen egy pillantást az új kormány összetételére. Ahol a tárcák többsége mindenféle költői elnevezés alatt az adóforintokkal űzött seftelést szolgálja, az euróforrások elterelését a fő-fő vadászmester és hívei jól körülkerített vadászterületére: a zsákmányszerzést (és a beetetést). Miközben a kormányzás gondja, már ami hagyományosan egy kormány feladata volna, nagyrészt Pintér dandártábornokra marad, akinek ezentúl a közigazgatás, a közmunka s egyebek irányítása mellett oktatásunk és egészségünk ügyét is intéznie kell, mert hát valakinek kell, és akkor már az a valaki legyen erőskezű, parancsoláshoz szokott, és intézkedéseiben ne befolyásolja szakértelem, arra ezen a poszton semmi szükség.
Nem mellesleg, a környezet védelmét az elszánt és ellentmondást nem tűrő technokrata, Palkovics László kecske- és káposztaügyi minisztériumára bízták. Az állatvédelmet a vadásztársaságra.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/22. számában, május 27-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/breznay-klara-juhok-drozdik-ferenc-lanyi-andras-fent-mint-lent-lent-mint-fent-141376