„Ez a találmány fogja megváltoztatni a világot”, írja Nizzából Jókai Mór valamikor 1900 körül, amikor először lát mozgófényképet egy kávéház falára kivetítve. Aki A jövő század regényében megjósolta a huszadik századot, ezúttal sem tévedett. Samuel Goldwin, a hollywoodi filmcézár nem volt ennyire előrelátó. Amikor a harmincas évek elején – a mozi fénykorában – bemutattak neki egy új találmányt, a televíziót, nem látott benne üzleti fantáziát. Azt mondta, az emberek nem bolondultak meg, hogy ilyen rossz minőségű, kisméretű képek kedvéért lemondjanak a mozi élményéről. Ha valaki, hát ő ismeri a közönséget, gondolhatta. De nem számolt az emberek igénytelenségével és kényelemszeretetével. 1970-ben, a televízió fénykorában főiskolai mesterem, Herskó János azzal biztatta (vagy ijesztgette) a filmes hallgatókat, hogy a mozi és a televízió még csak a kezdet, mert a mozgókép hamarosan átveszi a beszélt nyelv szerepét, az emberi érintkezés univerzális médiuma lesz. De nem voltunk benne biztosak, hogy komolyan gondolja-e.
Vagy hogy pont erre gondolt volna. Mert az audiovizuális távközlés forradalma, mint általában a forradalmak, mindenekelőtt a saját gyermekeit falta fel. A mozi kiment a divatból, a film visszazüllött drágán előállított szuperlátványossággá, amit a plázák szórakoztatóközpontjaiban mutogatnak. Az új művészeti ág, amely Jean-Luc Godard szerint másodpercenként huszonnégy kocka igazság szeretett volna lenni (miféle kocka, a digitalizált nemzedék magyaráztassa el magának a szüleivel), elveszítette kivételes vonzerejét. Az igazság felszívódott a techno-telemédiumok által előállított virtuális világban. Az igazság iránti kereslet nem volt fizetőképes. Azóta az van, amiről sokan tudomást szereznek. Lenni annyi, mint közvetítve lenni.
Az otthonukba hurcolt kis képernyőkön a nézők előbb bárgyú sorozatokat követtek az ájulásig. A természetet lecserélték természetfilmekre, az ismerőseiket médiacelebekre, akiket mindenki ismer, az ízlésüket és a véleményüket a legnagyobb médiafelületek tulajdonosainak ízlésére és véleményére. Azután már otthonra se volt szükségük: az okostelefon még kisebb képernyőjén mozgó alakok (játékok, klipek, webshopok, hírek, reklámok és pornóoldalak) bárhol elérhetőek lettek, és az emberek, egy végtelenített üzenet fogyasztói, átköltöztek a Globális Akárhol terébe, ahol pont azt kapják, amire mindig is vágytak: bármikor bármit.
Vajon a legyek is ragaszkodásként élik meg, amikor odaragadnak a légypapírhoz?
A mozgókép nyelve eközben átalakult. Ebben az inger- és információzuhatagban persze nem is volt esélye, csak a legfeltűnőbb, azonnal felfogható, brutálisan hatásos, rövid üzeneteknek. (Egyáltalán, mi az, hogy üzenet? Nekem ne üzengessenek, inkább adjanak időt, hogy az elém táruló látvány, az elhangzó szavak értelmét magamban megkeressem. Ez azonban inkább a művészeti, esetleg a tudományos diskurzus résztvevőinek exkluzív álláspontja.) Igaz, az egyre könnyebben kezelhető technomédiumok csodálatos új lehetőségeket kínálnak a dolgok értelmét kutató vizsgálódás, a látványvilágban elkalandozó, felfedező tekintet, a nézőpontok szembesítése számára. De tény, hogy általában nem arra használják őket.
Szeretett mesterem jóslata tehát beteljesült, mégsem az történt, amire számított. A mozgókép köznyelvvé lett, eközben kifejező eszközei eldurvultak vagy ellaposodtak. A kép általában sematikus illusztráció vagy zsigeri szenzáció, és az úgynevezett médiakommunikáció túlnyomó részét a tisztán verbális fecsegés alkotja, élőszóban és írásban, képekkel illusztrálva vagy anélkül. Az elvileg korlátlan hozzáférés pedig nem a szereplők egyenlőségét fokozta, hanem az interaktivitás látszata mögött a korábbinál is szélsőségesebb, feloldhatatlannak tűnő különbséget teremtett az információs hatalom monopolistái, illetve a neten bóklászó prosumerek közleményeinek érvényesülési esélyei között. (Prosumer: a világháló szolgáltatásait posztokat, lájkokat, kommenteket és megosztásokat termelve fogyasztó személy. Ön, kedves olvasó.)
Csak évente kétszer, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon és a Verzió Filmfesztiválon szembesülünk azzal, hogy minderről nem maga a médium tehet, nem is az alkotók, még csak nem is a közönség. Ilyenkor kiderül, hogy nem csökkent, hanem nőtt a száma azoknak az erős meggyőződésű, igazságszerető, kíváncsi és kitartó alkotóknak, akik arra tették fel az életüket, hogy embertársaiknak a film eszközeivel hiteles hírt vigyenek a világban végbemenő változások valódi természetéről. Hogy áttörjenek a készülékeinket elborító, hamis szenzációkból, propagandahazugságokból és ostoba közhelyekből képződött üledéken, és eljuttassák hozzánk az igazságot, amelyben az a leginkább meglepő, hogy továbbra is létezik, mit sem törődve azzal, hogy mi már állítólag a post-truth korában élünk. (Lehet, hogy az sem igaz, hogy nincs többé igazság?)
Hasonló élményben volt részem sokáig a Titanic Filmfesztiválokon is, ameddig a vállalkozás áldozatul nem esett a kultúrpolitika közönyének. Sőt, egy darabig a fővárosi artmozi-hálózat vetítőhelyein is előkerültek a világ filmművészetének jelesebb alkotásai. De eltűnnek a művészmozik, vagy már csak névleg azok, a kínálatuk egyre gyatrább, ezért a közönségük is megfogyatkozik, ezért még kevésbé éri meg a vállalkozónak, hogy új filmeket vásároljon, ezért az alacsony költségvetésű, alternatív filmek készítői tönkremennek és a kismozik bezárnak.
A művészfilmek és filmdokumentumok, közérdekű tudósítások és vallomások pedig egyre inkább láthatatlanok maradnak a közönség számára. Egészen egyszerűen nincs hol megnézni őket. Egyikre-másikra biztosan rákereshetnék a neten, de fogalmam sincs, hogy melyikre érdemes és hol keressem őket, néhány nagy és népszerű csatorna dokumentumfilm-választékától eltekintve. A hazaiakkal még rosszabb a helyzet. Számomra az tűnt normális világnak, amelyben a válogatás feladatát a fesztiválok és alternatív, nonprofit forgalmazók látták el. Olyan áldozatos munkával, hozzáértéssel és tájékozottsággal, ahogyan Soós Ágiék teszik, a BIDF szervezői. Ez itt nem a reklám helye, mert mire ezek a sorok napvilágot látnak, a fesztivál műsora nagyjából lepereg. De remélem, megtartják jövőre is. És jó lenne, ha a látott filmeknek legalább egy része valahogy év közben is hozzáférhető maradna. Mert aki megnézi őket, jobb ember lesz tőle. Komolyan. A dokumentumfilm-készítő legfontosabb képessége ugyanis, ahogyan a Dunaszaurusz életmű-díjas alkotója, Csillag Ádám mondta, az empátia. Ez pedig ragályos lehet. Mint ahogyan az ellenkezője is az, a mások öröme-szenvedése iránti részvétlen közöny. Ami új morbus hungaricusként pusztít mifelénk, már régóta nem képletesen, hanem szó szerint.
***
A címet Rejtő Jenőtől kölcsönöztem (Piszkos Fred közbelép).
Megjelent a Magyar Hang 2023/4. számában, január 27-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/es-megis-mozi-a-fold-151480